Mezei néző

62 alkalommal láttam eddig Mozart operáját, a Figaro házasságát, továbbá 2006 márciusa óta hetente átlagosan legalább egyszer végig is hallgatom. Most az ennedik újrahallgatás élménye mélyre ment, ennek során elgondolkodtam azon, hogy milyen sajátosságai miatt vált megújuló energiaforrásommá a mű, hogyan lehet, hogy nem untam meg még az őszi túladagolás (16 megtekintés) következtében sem, és miként történhetett meg, hogy ezzel szemben – a napokban ugyancsak kihagyott – Kékszakállú herceg vára négy májusi előadása (hasonló időtartamon belül) viszont egészen kiütött, és elvesztettem azt a hitemet, hogy ezt - megfelelő előadókkal – akárhányszor és bármikor meg tudnám nézni.

Mitől függ, hogy milyen darabokhoz kötődünk, és sokkal többször meg tudjuk őket nézni, mint másokat? – fűztem tovább, és megpróbáltam magamban felsorolni azokat az operákat, amelyeknél, ha nem is ilyen hosszú időre, de legalább néhány hónapra lehorgonyoztam.

Ez a probléma vagy érdekel valakit, vagy nem, nekem megér egy bejegyzést, amely egyben nyomot hagy annak a Figaro előadásnak is, amelynek az elmulasztása az utóbbi időben nyomasztott, bár tegnap végül a darab meghallgatása erre a súlyos hiányérzetre is orvosság volt, mint annyi másra is az elmúlt 12 évben. (Igen, ez blog – így ezt is lehet, mert van, ami éppen a hiányával hat - ember is, előadás is, ha jó ez nekünk, ha nem.)

Don Giovannit játszottak az Óbudai Társaskör kertjében – ennek most már több, mint egy hete. Mivel minden jegyet eladtak a másnapi (hétfői) bemutatóra, így SOS-ajánlót pláne nem igényel, simán várhatok egy napot  –   gondoltam, és feltételeztem, hogy másnap majd bőven lesz időm írni róla…

Nem, időm nem lett azóta sem, valahogy nem adta magát sem Pozsonyban, sem itt Prágában, ahol az 50. Nemzetközi Kémiai Diákolimpián működöm, mint önkéntes. Ma passzoltam egy kirándulást Karlovy Varyba, és ennedszer nekiülve végre befejezem. A lényeg: az élmény kiállta az idő próbáját, igazi zenés színház lett, és feltétlenül ajánlom a megtekintését augusztus elején az Ördögkatlan Fesztiválon, vagy bármikor később, amikor játszani fogják. Hátha.

Valószínűleg nagyon kevés próbával, és a szereplők improvizációs képességeire támaszkodva került színre, és egyes részletein még lehetne finomítani, de az előadás összességében jól esik. Hallgatjuk Mozartot, nézzük a szimpatikus fiatal énekeseket, és jól érezzük magunkat, mert a nem zeneértő mezei nézőknek is átjön, hogy a közreműködők mintha a szokásosnál is jobban élveznék a játékot.

Ez volt az idei évadom utolsónak tervezett koncertje, ráadásul élőben is közvetítette a Bartók. Ezt tudva, mégis kimentem Vácra, hiszen élőben az igazi egy hangverseny, akkor nincs is meg a veszélye, hogy háttérzene legyen belőle – félre lehet két órára minden mást tenni, sőt ezt a tiszta zenehallgatási időt a lakásból kimozdulva ki lehet bővíteni más programokkal is.

A Capella Savaria és a Purcell Kórus néhány művésze a tapsrend alatt

A prózai színház után legyen most külön szó a zenésről, amely az én esetemben leginkább operákat jelent, bár nem csak. Tavalyhoz képest a legnagyobb változás az volt, hogy az előző két évi átlagának a negyedére esett vissza operalátogatásaim száma, bár még így is minden bemutatót legalább egyszer láttam mindkét szereposztásban, és persze ez a szám is még jelentősen magasabb, mint ahogy az évtizedeken át volt a blogírás előtt. Idén sem viseltem jól ezt a csökkenést, és még fontosabbá vált számomra a napi legalább három órányi zenehallgatás. Jövőre annyira kevés előadást tudtam kiválasztani a műsorból, hogy valószínűleg már külön zenés évértékelésre sem kerülhet sor majd,

Az itt következő lista az évad csúcsairól szól, azokról, akiket én szerettem, de természetesen minden igazán jó teljesítményt nem sorolhat fel ez az egy bejegyzés, az egyes előadások kapcsán megírtam a saját benyomásaimat az általam megnézett előadások összes résztvevőjéről. Most is elsősorban köszönetnyilvánítás funkciója van, illetve talán segít másoknak is felidézni a saját legjobb élményeiket, amelyek lehetnek akár egészen más előadások is, vagy az itt említett előadások kapcsán más művészek. Minden néző másként lát, és így nem is dimenzionálnám túl a saját véleményemet, DE ha már sok időt befektettem az előadások megnézésébe és a dokumentálásába, most az összegzésbe is beleteszek még néhány órát, még 32 képet is feltöltöttem.

Vajda Gergely operája, amelyet Déry Tibor 1926-os dadaista játékából írt speciális helyzetben van: a bécsi premier felvétele még januárig, azaz HAT HÓNAPON ÁT (!) visszanézhető, azaz mindenki, aki nem látta és érdeklődik iránta, személyes benyomást szerezhet róla.

Az előadás bábszínész közreműködőinek a többsége

Óriási a színházi kínálat Budapesten, mindent nem lehet követni még akkor sem, ha valaki nagyon szeretné. Sok múlik a válogatáson, és ennek következtében hatalmas eltérések lehetnek, hogy ki milyennek ítéli az éppen lezáruló évadot.

250 alkalommal voltam színházban és koncerten, a tavalyi 208-nál jóval többször, és ebben most – két év után ismét -   túlnyomó többségben voltak a prózai előadások.Talán húsz előadás maradt ki olyan idén a PESTIEK közül, amelyiket még meg akartam nézni, de hátha majd jövőre. (A zenésekkel idén még külön bejegyzésben foglalkozom, jövőre már valószínűleg annyira kevés lesz, hogy bele fog egy külön bekezdésbe férni, ahogy 2015-ig is mindig befért.)

Ez a lista elsősorban KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSnak készült, és az általam IDÉN megnézett előadások közül emeli ki a legjobb élményeimet. Lesz köztük tehát nem friss előadás is, van néhány, amelyet csúfosan SOK éve halogattam.

Hangsúlyozottan EGY NÉZŐ benyomásai ezek, de egy olyan nézőé, aki átlagosan az összes idejének a harmadát tölti színházban ÉS blogírással, és akinek éppen ezért az, hogy miként működik a magyar színház, ugyanúgy fontos kérdés, mint azoknak, akiknek a hivatása vagy a napi megélhetése kapcsolódik hozzá. Emiatt is szedem össze immár hatodik alkalommal a legeket…

A lista talán arra is alkalmas, hogy másoknak is eszébe juttassa a saját legjobb élményeiket. Kommentben kiegészíthető.

És még egy előzetes megjegyzés: idén volt időm bőven, így eszembe jutott az a rendkívül energiaigényes ötlet, hogy legyenek képek is.Emiatt MINDEN elkészült bejegyzésem teljes képanyagát is átnéztem, miután a szöveget megírtam. Majdnem mindenkiről sikerült elfogadható képet találni - van akiről csak a legjobb előadásoknál van, mert rájöttem, hogy ez az ötlet - 54 kép - szétverte a szöveget. De sebaj, mert aki volt elég előadáson, az letesztelheti magát, hogyha csak a képeket nézi, akkor arról ugyan beugrik-e neki az, hogy mely előadásból származik. Ezt a játékot tudom felajánlani a nem rövid két bejegyzés átszkennelőinek. (Mert az operás is ilyen lesz...) Azt nem akartam bevállalni, hogy minden második emberről van csak kép - milyen alapon?

Szokatlan vállalkozás júliusban zárt helyen színházi előadást tartani, pláne bemutatót, és még csak nem is valami könnyű zenés vígjátékot.

A Spirit Színház szembe megy az áramlattal, egész nyáron le sem áll, és még tegnap is tartott egy bemutatót, a Tótékat, amelyet egymás után összesen háromszor le is játszanak. Én a középső előadáson voltam, szerda este.

A Nemzeti Galéria valószínűleg legnagyobb idei eseménye lesz a Frida Kahlo kiállítás, amelynek a sajtóbejárásán voltam ma – több mint száz további regisztrált személlyel, újságírókkal, fotósokkal. Száz-kétszázezer látogatóra számítanak a szervezők. Akit érdekel, annak ennyi információ is elég, de néhány benyomásomat azért leírom.

Fotómontázs a kiállítás utolsó terméből - "Fridamánia"

Egyik koncert hozza a másikat – bár évtizedekig nem jártam a Mátyás templomban, a múlt heti koncert után ismét ide vetődtem, mégpedig Bachot hallgatni – az MR Szimfonikusokkal, Kamp Salamonnal és persze nem utolsó sorban Megyesi Zoltánnal, Szemere Zitával.

Az eseményt a facebookon reklámozó kép, a koncerten a zenekar az oltár elé került...

Nagyon az évad végén, a nyolcadik előadást – az idei utolsót – sikerült elcsípni az Ürgékből. A szöveget valódi emberek valódi történeteiből állította össze Török Tamara dramaturg és Pelsőczy Réka rendező, és - valószínűleg óriási munkával -  teremtettek egy színházi előadásnyi anyagot a semmiből. Ez lett az Ürgék, „férfitörténetek a zenés Kelet-Közép-Európából”.

Az ürgék: Tasnádi Bence, Dér Zsolt, Szacsvay László, Bán János, Ujlaki Dénes - illetve Pálos Hanna