János - általam irigyelt módon - képes a lényegre szorítkozni. Sosem fogom ezt a tömörséget elérni, ami az ő hatodik posztjában kifejeződik. Jöjjenek a kiegészítések.
Kilátás Mátraszentistvánban a panziónk teraszáról. Aki tudja, hogy kié a képen látható házikó, az szintén járt a Gyopár vendégházban...
És eljött az ötödik nap. Olvassátok először János leírását. (Mindenkinek köszönjük, aki még most sem adta fel, és követi a posztokat.)
Cserhátszentivánban - szállás két napra
Íme János újabb posztja, és az én kiegészítéseim:
Szandavár - akár rövid kirándulás keretében is érdemes beiktatni, Pestről 1,5 óra távolság csak
És már itt is van János harmadik bejegyzése, és a hozzá fűzött kommentjeim.
A harmadik napon...fél kilométerrel az Óriások pihenője előtt, a mezőn
Esztergomból Miskolcra indultunk, és az első bejegyzés után most itt van János második opusza is, én pedig kiegészítem néhány aprósággal.
Márianosztrából Nógrádba volt a séta.
Nógrádi templombelső - jó akusztikával BFZ templomi koncertre vár :)
Volt ez a kis karantén, amely minket is kicsit nyugtalanná tett a végére, így ki-kijártunk kirándulni a fiammal, május végén már bodzaszedéssel kombinálva.
A pünkösdi hétvégére nagyon nem ígérkezett semmi – kicsit még többet kellett volna ülni a fészbukon, akkor talán észrevettem volna időben az esős időhöz jobban illeszkedő alternatívát vasárnap délelőttre, de ez nem így történt -, így szombat délután kisütöttük, hogy mi lenne, ha gyalog elmennénk Pestről (illetve Budáról) a nagyszülőkhöz, Esztergomba. Már azonnal másnap.
Ez a kirándulás – bár nagyjából négy órán keresztül esőben meneteltünk Máriaremetéről a Nagyszénáson át némi eltévedéssel Pilisszentivánt is útba ejtve – Kesztölcig tudott tartani, és másnap pedig Dobogókőről Pilisborosjenőig mentünk rendületlenül, de akkor már napsütésben, és sok más kirándulóval együtt (Pilisszentkereszt vidékén).
A két nap alatt megtett 58 km nem volt sok Jánosnak, az eső sem rettentette el, az sem, hogy másnap mindketten már szétázott cipőben indultunk, szintén nem. Csak elszántabb lett. Ekkor villant be az extrém ötlet:
utánozzuk le a miskolci társulat 2012. júniusi vállalkozását, akik akkoriban 2 hét alatt Becskéről Miskolcra mentek gyalog. (Erről a projektről sok mindent szerettem volna megtudni, de még nem jártam sikerrel, így emléktúra lett ugyan, folyton a Miskolcra érés esélyeiről beszültünk, illetve a színház előadásairól.)
Pályázata megírásakor Rudolf Péter feltehetően álmában sem gondolta, hogy ennyi feszültség fog elődjének távozásához kötődni, és a karantén-időszak okozta plusz komplikációkkal pláne nem számolhatott. Nincs irigylésre méltó helyzetben, viszont a mai 50 perces találkozás során a helyzet magaslatán mutatkozott be újságírók, tévések és fotósok tömege előtt, akik ellepték a Vígszínház színpadát.
56 nap telt el az előadás óta. Szinte hihetetlen – egyszerre tűnik közelinek, és egy másik időszámítás egyik utolsó eseményének. A fiammal néztük a nyilvános főpróbát, aki most az imént, amikor meglátta a színlapot az asztalomon, amelyik megint előkerült a papírhalom aljáról, gyanút fogott – „még mindig nem fejezted be?? - szánalmas.”
Hát ez van, nem szívesen engedem el a két utolsó félkész bejegyzésemet, hiszen még mindig teljes a bizonytalanság, hogy mikor lesz folytatás. De tényleg igaza van Jánosnak, jöjjön a bejegyzés némi kiegészítéssel. (Eleve kilenc nap késéssel kezdtem el, amikor már bezártak a színházak a vírus miatt.)
Ámor szerepében: Tasnádi Bence (fotó: Szokodi Bea)
Remélem, hogy Székely Kriszta rendezése sok évig műsoron lesz,még akkor is, amikor már nosztalgiával fogjuk ezt a karantén-időszakot emlegetni, és ennek a bejegyzésnek bőven lesz módja az ajánló-tájékoztató szerepét is betöltenie a nyomhagyáson túl.
2020. március 11-én elrendelték a koronavírus járvány miatt a 100 főnél nagyobb színházak bezárását éjféltől kezdődően. Még éppen lett volna esélyem egy Don Carlos megnézésére, ha a miskolci színház már az aznap esti előadások lejátszásától nem tekint el biztonsági okokból. Emiatt eddig befejezetlenül hagytam a már részben megírt cikkemet, amelyhez nagyon kellett volna a másik szereposztás megnézése is. Elmentettem kilenc oldalt, és tudomásul vettem, hogy jelenleg a téma végképp érdektelen. (Ajánlót írni, amikor semmilyen előadás nem nézhető? – teljes nonszensz.)
Miután viszont a Metropolitan Opera szinte a bezárásokkal egyidőben elkezdett naponta régi felvételeket sugározni, és most ápr.2-án estére (ami nálunk ápr.3. hajnali fél egy!) kitűzött egy vetítést 2010-es Don Carlos bemutatójából, mégis kiteszem azt, amit a darab kapcsán gondolok, nem mellőzve az egyszer (február 18-án) mégiscsak megnézett miskolci előadást. A direkt összehasonlítás a közvetítéssel persze méltatlan lenne, hiszen egy bármilyen jó apparátussal kivitelezett produkció legjobb minőségű felvétele sem tudja az „itt és most” élményét pótolni, még akkor sem, ha a főszerepekben jegyzett nemzetközi sztárok láthatóak, akiket persze érdemes megnézni. Remélem, hogy most a karantén-időszakban néhányan fel is használjátok a rendelkezésre álló 23 órát, azaz az április 3-i napot. (Ha valaki utólag érdeklődne, azoknak mondom, hogy a MET felvételeit ki is lehet próbálni, 700 van fent, és hét napos ingyenes próbaidőszak után havonta egy átlagos színházjegy árába (15 dollár) kerül az előfizetés. Aki nagyon rászokik a jelenlegi közvetítésekre, azok különösebb gond nélkül folytathatják később is, vagy már most válogathatnak a feltett anyagokból saját érdeklődésük szerint.)
Még inkább remélem, hogy a következő évadban a le nem játszott Don Carlos-okat a miskolciak pótolják, annál is inkább, mert csupa bérletes előadásról van szó, és akkor majd következhet egy újabb bejegyzés a felújításról, optimális esetben nem pusztán egy nézésre szorítkozva.
Molnár Levente - Cser Krisztián (avagy Posa és Fülöp)
Most kis átírás után jöjjön az első részlet, amely közel így készen volt már februárban is. Akik hosszúnak találják, azoknak igazuk van, de megjegyezném, hogy SOK előadásnézéshez készült szöveget olvasnak, ennek is köszönhető a kényelmes ráfutás. Most pláne nincs hova sietni, akit érdekel, az átrágja magát rajta, akit meg nem, annak úgyis mindegy.
Különösen szerettem Eszenyi Enikő első rendezését, a Leonce és Lénát, majd később a Heilbronni Katicát, és e máig is emlékezetes nagy élmények után igyekeztem követni minden megmozdulását. Ráadásul 1998 szeptemberében meg is ismertem, amikor rendezőasszisztensként dolgoztam egy független produkcióban, amelyiknek az egyik főszerepét játszotta. Mindenféle oldaláról láttam megnyilvánulni, és később az évek folyamán is néha beszéltem vele, amikor színházban - nemcsak a Vígben - találkoztunk. Még bloggeri pályám kezdetén egy saját konfliktust is magaménak mondhatok vele kapcsolatban, amelyen aztán évekkel később túlléptünk.
Megráztak az elmúlt hetek eseményei, és a mások számára érdektelen személyes emlékek felelevenítgetése helyett igyekeztem mindent végiggondolni, higgadtan és az objektivitás szándékával. Nagyon sok interjút és kommentet olvastam igazgatói pályázata és az ezt követő nyilatkozatok kapcsán, és megnéztem a youtube-on elérhető beszélgetéseket is, amelyeket vele évekkel ezelőtt készítettek.
A legkevesebb, ami elmondható, hogy megosztja a nézőket az ügy, a legszélsőségesebb véleményeket is leírják, mellette és ellene kardoskodva, hatalmas indulatokkal.
A képet az nlc.hu -ról dobta ki a google, amikor "az igazság két nézőpontból" keresőszavakat beírtam, ahogy a másik két kép esetén is. Szándékosan nem akarom Eszenyi Enikő jobbnál jobb portréival dúsítani az írást, remélem, hogy a felvetett gondolatokra figyel az, aki a következő 3,5 oldalnak nekivág.
Várom a lehetőleg anyázásmentes kommenteket, kiegészítéseket - mostanáig talán sikerült mindenkinek lenyugodnia.
A kérdést három oldalról közelítettem meg - a sajtót kihagytam ezúttal, sőt a politikusok szemszögét is, bár nyilván lehetne velük is foglalkozni.