56 nap telt el az előadás óta. Szinte hihetetlen – egyszerre tűnik közelinek, és egy másik időszámítás egyik utolsó eseményének. A fiammal néztük a nyilvános főpróbát, aki most az imént, amikor meglátta a színlapot az asztalomon, amelyik megint előkerült a papírhalom aljáról, gyanút fogott – „még mindig nem fejezted be?? - szánalmas.”
Hát ez van, nem szívesen engedem el a két utolsó félkész bejegyzésemet, hiszen még mindig teljes a bizonytalanság, hogy mikor lesz folytatás. De tényleg igaza van Jánosnak, jöjjön a bejegyzés némi kiegészítéssel. (Eleve kilenc nap késéssel kezdtem el, amikor már bezártak a színházak a vírus miatt.)
Ámor szerepében: Tasnádi Bence (fotó: Szokodi Bea)
Remélem, hogy Székely Kriszta rendezése sok évig műsoron lesz,még akkor is, amikor már nosztalgiával fogjuk ezt a karantén-időszakot emlegetni, és ennek a bejegyzésnek bőven lesz módja az ajánló-tájékoztató szerepét is betöltenie a nyomhagyáson túl.
Seneca, akit MÉG nem láthattam: Cseh Antal (fotó: Szokodi Bea)
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a színlapon a kiemelt cím alatt NÉGY szerző van feltüntetve íróként: Claudio Monteverdi mellett a három átdolgozó, azaz Dinyés Dániel zenei vezető, illetve a szövegkönyvet jegyző Závada Péter és Szabó-Székely Ármin, akik egyébként Lax Éva fordítását is használták. Még itt az elején gyorsan megemlítem Bodor Johanna mozgástervezőt is, ki ne maradjon az alkotók közül. Van olyan jelenet az előadásban, amelyikhez valóban jól jött a közreműködése.
A másfélórás előadás nagyobb része hangzik el prózában emlékképeim szerint, de az is lehet, hogy érzékcsalódás áldozata lettem, és csak közel fele. A recitativókat lecserélték, a párbeszédek szövegei között hol váratlanul, hol kiszámíthatóan kisebb-nagyobb zenei részletek, áriácskák vagy dallam-töredékek hangzanak fel. Dinyés Dániel hangszerelte át a művet fagottra, csellóra és zongorára. Eredetileg se hatalmas zenekarral dolgozott Monteverdi, jelenleg pedig ez a három hangszeres művész játssza végig a teljes darabot.
Nagyon fontos, hogy aki a megtekintés mellett dönt, az legyen ezzel tisztában, tehát NE VÁRJA SENKI sem a zenekari hangzást, sem azt, hogy a Katona jól éneklő, ámde mégsem operista színészei majd pont úgy fognak énekelni, ahogy egy hagyományos Poppea előadáson ez megtörténhetne.
Az előadás összességében leginkább ajánlható a Katona törzsközönségének, akik ezeket a színészeket bármilyen produkcióban meg szokták nézni mérlegelés nélkül, bár sose mennének el az Operába és talán most se lelkesednek az opera-nézés gondolatáért, de azért elég nyitottak arra, hogy a megszokottól eltérőt is kipróbáljanak, mint mániákus opera-rajongóknak, akik jól ismerik Monteverdit is. Ez az előadás zenés színház, könnyebben befogadható szélesebb nézői rétegeknek, operabeavatónak is alkalmas lehet. A fiam elégedett volt ezzel a kísérlettel, lekötötte a teljes előadás, örült, hogy nem énekeltek végig, és a történet még később is hosszan foglalkoztatta, tehát róla elmondható, hogy beletartozott az előadás célközönségébe.
Néró - Rajkai Zoltán (Horváth Judit fotója)
Akinek Poppea esetén a zenei megvalósítás az elsődleges, és különleges hangokat akarna hallani, azoknak ez az előadás nem lesz elég jó, nekik marad a youtube, vagy várhatják, hogy több éves halogatás után esetleg lesz mégis egy új bemutató az Operaház valamelyik játszóhelyén, zenekarral és remélhetőleg megfelelő szereposztással.
Ha másként alakul a helyzet az Operaház környékén, és Székely Kriszta nemcsak felkérést kap a Poppea megrendezésére, de el is jut a bemutatóig, akkor a recitativók cseréje prózára operaénekesek felhasználása esetén sosem merült volna fel benne. A Katonában adta magát ez az ötlet, amely nyilván erősen meg fogja osztani a közönséget (ha végre tartósan játszani fogják a darabot).
Kiss Eszter és Nagy Ervin - Szokodi Bea fotóján
Ez a Poppea jó alkalom, hogy ki-ki eldöntse, számára mi a fontosabb egy operánál: minél jobb hangok adják elő, vagy pedig az, hogy az eljátszott figurákat hitelesnek érezzük. Persze nagyszerű lenne, ha nem kellene ezt fontolgatni, mert igazán jó színész-énekesek játszanák minden előadás minden szerepét. (A karantén alatt most már több, mint egy hónapja mindenki sokat nézhetett a legjobb operaházak produkciói közül, tehát láthatja, hogy a legjobb hangú sztár-énekesek színészként nem mindig érik el a Katona társulatának átlagszínvonalát, rendszerint muszáj elfogadni valamiféle kompromisszumot nekünk nézőknek.)
Miután eddig 576 írásom kapcsolódik operaelőadásokhoz ezen a blogon (tehát nagyjából minden negyedik alkalommal ez a műfaj a témám), ezen a kérdésen nem most gondolkodtam el legelőször. Alapnak veszem, hogy valaki, aki megkap egy szerepet, képes arra, hogy jól elénekelje; ha "csak" ez történik, még nem kezdek hozsannázni. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a színpadi alakok kidolgozására már nem jut elég idő, nem mindig tisztázott, hogy ki mit miért csinál.
A Katonában jelenleg eleve nem is lehetett cél, hogy külsős énekeseket szerződtessenek a darabra, a társulat művészeit akarták foglalkoztatni. Egyedül Seneca szerepére kértek fel profi énekeseket, (Kiss Andrást és Cseh Antalt) akik viszont végig énekelnek, ezzel is kiemelik ezt az erkölcsileg fedhetetlen alakot a többiek közül. Seneca nem beszél prózában és nem hazudik, nem helyezkedik, nem létesít érdekkapcsolatokat...
Rujder Vivien, Pálmai Anna, Nagy Ervin, Tasnádi Bence, Jordán Adél, Rajkai Zoltán - középen pedig Kiss András Seneca szerepében (Horváth Judit próbafotója)
Jó megoldás, ez a rendezői gesztus és az a különbség, ami megtapasztalható az általam ezen a főpróbán hallott Kiss András és az őt halálra ítélő Néró hangja között, kifejezi a két szereplő emberi minősége közti eltérést is. Kiss Andrást nézve elhisszük, hogy egyetlen igaz ember mégis létezhet még ebben a közegben is, és nem csodálkozunk, hogy ebből következően neki kell elsőként meghalnia.
Nyilván nem operai hang az, amivel Rajkai Zoltán rendelkezik, nem különlegesen gyönyörű, ahogy egyébként jellemzően a Nérót éneklőé szokott lenni, de ez a rendezői koncepció és az előadás mondanivalója szempontjából ez nem hogy nem baj, hanem éppen szerencsés. Néró semmilyen szempontból nem különb, mint a neki kiszolgáltatott alattvalói, nem tehetségének köszönhette, hogy császár lett.
Poppea és Néró (Szokodi Bea fotója)
Amennyiben Néró és Poppea szerepében varázslatos hangokat hallanánk, akkor ez kiemelné a párt, és netán látnánk igazolást arra, hogy miért járna nekik különleges bánásmód, miért kellene az ő szerelmüknek drukkolnunk. Nem, nem csábítanak el minket.
Székely Kriszta rendezésének zsarnoka nem különleges, pusztán az ösztöneire hallgat, és frissen meghódított szeretője, a címszereplő ezt használja ki.
Már a nyílt próbán nagyon késznek éreztem Jordán Adél Octáviáját, bennem maradt az a mozdulata, ahogy fehér köntösét kissé idegesen igazgatja, hiszen érzi, hogy most az új szerető megingathatja eddig biztosnak látszó helyzetét. Dajkája, Kiss Eszter nem tud semmi megnyugtatót mondani neki, és csak romlik a helyzet, amikor Samudovszky Adrián jelentést tesz Néró és Poppea kilesett találkozójának részleteiről. A kém énekelni nem képes, viszont az előadás egyik leghumorosabb jelenete kapcsolódik hozzá, ez közel két hónap után is emlékezetes.
Octavia meghallgatja a jelentést - (Szokodi Bea fotója)
Minden szereplő olyan feladatot kap, amire alkalmas, és kellemes emlékként marad meg Nagy Ervin és Rujder Vivien is, mégis egyedül Tasnádi Bencét látva éreztem, hogy valaki a csapat fölé emelkedik, és a megszokottnál jobban dominál. Ez a rendezői koncepcióval összhangban történhet így, hiszen Néró Ámor hatására forgatja fel életét, így nem is baj, ha mi is Ámorra emlékszünk vissza legerősebben. Az előadás közben is sejtettem, hogy így lesz, de az 56 napos távlat pláne megerősít ebben. Tasnádi Bence figuráján érezzük helyenként a kárörvendést is, nagyon élvezi, ahogy megzavarja az emberi kapcsolatokat, sokat lehet nevetni, amikor színpadon van. A testfestés kiemeli a színész irigylésre méltóan tökéletes alakját is, ezt nem lehet nem észrevenni. Tasnádi Bence rajongóinak kötelezően nézendő előadás ez. (Milyen kár, hogy májusi újabb premierjére nem kerülhetett sor, de majd jövőre, mire ezek a sorok is ajánlóként tudnak működni…)
Ámor - Horváth Judit fotója
Nem mellékes, hogy a színház helyzetének bizonytalansága, azaz forráshiány miatt sem A császár, sem Az átnevelhetetlen, sem ennek az előadásnak a részére nem készülhetett „igazi” díszlet és jelmez. A tervezők hasonlóképpen működhettek, ahogy az Ódry Színpadon, illetve a független társulatok előadásainál megszokhattuk: a raktárból kellett összegyűjteni mindent. Balázs Juli néhány bútoron kívül kizárólag lámpákat használt, ezekkel jelölte ki a teret. (Ha nem hallom a nyílt próbán ezt a bejelentést, én Tihanyi Ildi ruháit szokásos jelmezként fogadtam volna.)
A rendezői koncepcióhoz illett ez a nagyrészt üres tér, nem érzem, hogy sérült a produkció, bár lehetséges, hogy Székely Kriszta szeretett volna nagyobbat álmodni.
Horváth Judit fotója
Ebben a formájában is elég jó lett ez a kísérleti zenés színház, átjön a rendezői üzenet is tisztán, nézés közben csak rezignáltan bólogathatunk, hogy igen, ilyen nyavalyás és romlott a világ, a fejétől bűzlik a hal - nincs ebben semmi meglepő. Ezt a mondanivalót a zene nem közömbösíti, most nem olvadunk el a végén a Poppea-Néró kettőstől sem. (A végét nem szpoilerezem le, eltér attól, amit várnánk, de úgy igazán ez sem ráz meg minket.)
A hangokkal kapcsolatos hiányérzetünk ezúttal jól jön, ennek az üzenetnek a kifejezéséhez tényleg nem kellenek operaénekesek.
Szokodi Bea fotója
Most, a karantén időszakban persze már erre az előadásra is nosztalgiával gondolunk, minden még kilátástalanabbnak és bizonytalanabbnak tűnik, mint március elején. Még színház sincs, csak közvetítések felvételről. De nincs más választásunk, hinnünk kell abban, hogy lesz folytatás.
PS. A bejegyzéshez Szokodi Bea és Horváth Judit fotóit használtam fel, remélem, hogy mindenkinek a képét helyesen jelöltem meg.
