Különösen szerettem Eszenyi Enikő első rendezését, a Leonce és Lénát, majd később a Heilbronni Katicát, és e máig is emlékezetes nagy élmények után igyekeztem követni minden megmozdulását. Ráadásul 1998 szeptemberében meg is ismertem, amikor rendezőasszisztensként dolgoztam egy független produkcióban, amelyiknek az egyik főszerepét játszotta. Mindenféle oldaláról láttam megnyilvánulni, és később az évek folyamán is néha beszéltem vele, amikor színházban - nemcsak a Vígben - találkoztunk. Még bloggeri pályám kezdetén egy saját konfliktust is magaménak mondhatok vele kapcsolatban, amelyen aztán évekkel később túlléptünk.
Megráztak az elmúlt hetek eseményei, és a mások számára érdektelen személyes emlékek felelevenítgetése helyett igyekeztem mindent végiggondolni, higgadtan és az objektivitás szándékával. Nagyon sok interjút és kommentet olvastam igazgatói pályázata és az ezt követő nyilatkozatok kapcsán, és megnéztem a youtube-on elérhető beszélgetéseket is, amelyeket vele évekkel ezelőtt készítettek.
A legkevesebb, ami elmondható, hogy megosztja a nézőket az ügy, a legszélsőségesebb véleményeket is leírják, mellette és ellene kardoskodva, hatalmas indulatokkal.
A képet az nlc.hu -ról dobta ki a google, amikor "az igazság két nézőpontból" keresőszavakat beírtam, ahogy a másik két kép esetén is. Szándékosan nem akarom Eszenyi Enikő jobbnál jobb portréival dúsítani az írást, remélem, hogy a felvetett gondolatokra figyel az, aki a következő 3,5 oldalnak nekivág.
Várom a lehetőleg anyázásmentes kommenteket, kiegészítéseket - mostanáig talán sikerült mindenkinek lenyugodnia.
A kérdést három oldalról közelítettem meg - a sajtót kihagytam ezúttal, sőt a politikusok szemszögét is, bár nyilván lehetne velük is foglalkozni.
I.Eszenyi Enikő szemszögéből:
Nagyon sokan nem értik, hogy Eszenyi Enikő miért nem kér bocsánatot legalább, ha egyszer visszavonta a pályázatát, és várják tőle, hogy felismerje, hogy bűnöket követett el.
Az én válaszom erre: nem fogja ezt megtenni, amennyiben nem gyakorolnak rá valamiféle rendkívül erős nyomást, egyszerűen azért, mert valóban hisz abban, hogy mindent a Vígszínház érdekében tett, és a „nagyobb jó” szentesíti az általa használt eszközöket, és éppen ezért nem is érzi magát bűnösnek.
ÉS a legfőbb ok: ERRE SZOCIALIZÁLÓDOTT, hogy a SZÍNHÁZ az első, a munka mindent felülír, és aki irányító pozícióban van, azé a döntés, és az általa használt stílus belefér abba, ami egy színházi közegben elfogadható.
Javaslom mindenkinek, hogy figyelmesen hallgassa végig a vele készült interjúkat, amelyekben egyetemi éveiről beszél, pályája korai szakaszáról. Ugyanúgy átment azon, amikor neki is mindent fel kellett adnia a színházért, és most pontosan azt várja el a környezetétől, amit tőle is elvártak. (A színműn megkövetelt 0-24-es munkatempóról sokat lehet hallani, még a mai időkből is gyakran azt, hogy a diákok hajnalig dolgoznak, és a magánélet nem szempont. A Vígben ő is ehhez hasonlóan folyamatos rendelkezésre állást várt el, nem adott ki szabadnapokat, nem engedett el színészt próbákról – ezt is lehetett olvasni a panaszok között.)
Nagyon könnyen el lehet képzelni, hogy Eszenyi Enikő nem tudott mit kezdeni az olyan dolgozók mentalitásával, akiknek esetleg a SZÍNHÁZon kívül volt még más szempontjuk is, pl. a családjuk ellátása, vagy személyes karrierjük építése más helyszíneken. Ezzel a szemléletbeli különbséggel sok minden azonnal megmagyarázható.
Eszenyi Enikő sok újítást bevezetett a Vígben, észrevette, hogy fontos a színház jelenléte a közösségi médiában és más felületeken is, modernizált, de elmulasztotta észrevenni, hogy jelenleg ez a minden mást figyelmen kívül hagyó színházcsinálás már kezd kimenni a divatból, a színészei esetleg élni is akarnak. Ez a sok nyilatkozat ezt is jelzi, hogy sokan már mindent nem áldoznának fel a színházért. (Egyik riportban elmondja, hogy bántja, hogy keveset tud fizetni a művészeinek. Biztos vagyok benne, hogy ez így is van. Érzi, hogy az elvárt totális jelenlétet nem tudja megfizetni. Nem jutott eszébe mégsem, hogy akkor kevesebb terhelés lenne a megoldás. Minden megszólalásán érezni, hogy számára csak az eredmény a lényeg: a teltház és a közönség érdeklődése. Ezért is kell dupla előadás hétvégén, és a lehető legtöbb Pál utcai fiúk…)
Enikő helyzetéről a Kurázsi mama c. Brecht-darab jutott eszembe, és elsősorban az idősebb fiú helyzete, akinek ugyanazon tette háborúban kitüntetést, békében akasztófát jelentett. Eszenyi Enikőnek az a tragédiája, hogy nem ismerte fel, hogy ebben a jelenlegi színházi közegben - pláne a Marton-ügy után – MUSZÁJ lenne váltania. "Nem vett a kormányzásban más szabásokat", hiába szóltak neki többen menet közben is. (Tényleg, milyen jól eljátszhatná MOST Gertrudist, ebben a helyzetben! Vele a Vígben egy Bán bán bemutató teltházas lehetne, és még össze is ránthatná a társulatot - a békétleneket is jól ki lehetne osztani. De tragikus bukásáról akár Ady is bevillanhat („Hajt az idő, és rostál egyre…”), és még sok színdarab, amikor valaki olyan nagyon biztos abban, hogy jó úton halad, és jön a pofára esés (a történetében a hübrisz jelen van nem kétséges, és a bukás nagy formátumú). A fél drámairodalom tele van ilyen szereplőkkel - rendszerint férfiaknak írva persze.
Sajnos, hiába mondja Enikő, hogy 21. századi színházat akart, ahhoz ugyanis az is hozzátartozna, hogy normális légkörben próbáljanak a színészek, a lehető legkevesebb stresszel és megalázás nélkül. Ez is alapelvárás lett.
Azt hiszem, hogy sokan ugyanúgy lehetetlennek tartják, mint Enikő, hogy jó színházat nyugodt légkörben is létre lehetne hozni. (Olvastam olyan kommentet is a védelmében, hogy a hegedű is csak akkor szólal meg, ha feszül a húr…) Közel ugyanennyire lehetetlennek tűnik, mint az, hogy a színészek egyáltalán ne dohányozzanak. (Utóbbira láttam példát Amerikában. Egy éven át figyeltem meg egy olyan színház működését, ahol egyetlen dolgozó sem dohányzott.) Sok minden megoldható, az is, amihez nem vagyunk hozzászokva.
Enikő oldaláról nézve a helyzetet, én elhiszem, hogy valóban megtámadott áldozatnak érzi magát, aki mindent megtett, saját személyes életét is háttérbe szorította a Vígszínházért, és az ő nézőpontjából kevés méltánytalanabb dolog történhetett vele, mint az, hogy nem folytathatja a sikeres munkát abban a színházban, amelyik az otthona.
bibliavalasz.blogspot.com - a relativizmus kapcsán
II. Az érem másik oldala – a megbántottak
Hogy a sérelmek felhánytorgatói miért nem jelentkeztek korábban, és miért indították be ezt a hadjáratot most hirtelen (az igazgatói pályázat elbírálása előtt), azt legalább annyi kommentelő szóvá teszi, mint ahányan várnák Eszenyi Enikő feleszmélését és nyilvános bűnbánatát.
Miután nekem is volt ilyen főnököm egy iskolában, így magamból kiindulva még könnyebben el tudom képzelni, hogy milyen helyzetben lehettek. Ez az igazgató (már nem él), annak idején akár több diák és kolléga jelenlétében is simán leüvöltött bárkit, viszont korábban az iskolát a semmiből gründolta össze, több pénzt tudott kiosztani a dolgozóknak, mint mások, és soha fel sem merült, hogy egy-egy ilyen helyzetben bárki fellépett volna vele szemben. Mindenki túllépett a megalázó eseteken, hiszen a főnök máskor kedves volt és valóban jó szakember. Mindenkit alkatának megfelelően viselhettek meg ezek a helyzetek. Minél határozottabban állt ki valaki az igazáért, minél kevésbé hagyta magát, és minél maximalistábban dolgozott, annál kevésbé volt veszélyben. Emiatt abban a közösségben is voltak olyanok, akik csak szemlélői voltak a történéseknek, de nem alázták meg őket soha.
Ez a régi emlékem jutott eszembe korábban is, amikor Enikő maximalizmusáról és kirohanásairól hallottam. Egyértelműen lehettek a Vígben olyanok, akik rá tudtak állni a hullámhosszára, szintén csak a színházért éltek, ÉS különösen tehetségesek is voltak, így csak szemlélői voltak mások sérelmeinek.
Beosztottként egy leüvöltős szituáción nehezebb túllépni, az ember minden szót megjegyez, még hetekig-hónapokig-évekig ül rajta. Egy ilyen magát megalázottnak-inkompetensnek érző ember teljesen biztos, hogy nem akarja majd ezt hangoztatni - nekem így teljesen érthető, hogy pláne nem áll ki a nyilvánosság elé.
Mivel olyan kicsi ez a szakma, és minden incidens kiszivárog, nekem a „semmit nem vettünk észre” megjegyzések a leggyanúsabbak, bár nyilván a saját lelki egyensúlyát védi, aki inkább struccpolitikát folytat. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy az első megszólalók mindegyike olyan volt, aki már évekkel korábban távozott a színházból, így jelenlegi fellépésével a megélhetését kicsit sem kockáztatta. Most sem a társulati tagok szólaltak fel, nem olyanok, akik az Enikővel való közös munkát vállalták erre az évadra is. (Minden megszólaló így is vállalta, hogy lesznek majd olyanok, akik őket hibáztatják, emiatt sosem felhőtlen egy ilyen történetben részt venni.)
Most várhatóan a Felügyelőbizottsági vizsgálat majd minden sérelmet a felszínre hoz, kibeszélhetik magukat az eddig csendben maradt tagok is (a többség!). A magam részéről erősen remélem, hogy akkor majd a pozitív történetek is előkerülnek, mert abban is biztos vagyok, hogy Enikő – akár ugyanazoknak az embereknek is – sokat segített, ugyanazzal a logikával, amellyel leteremtette őket akkor, amikor valamit elszúrtak, vagy nem bizonyultak kellően odaadónak.
Kicsit jobb lett volna, ha a sérelmek mellett a sajtóban is több teret kapnak a jó történetek, bár egy jó tett sosem nyom a latban annyit, mint egy leleplezés. (Mondhatom azt, hogy én is láttam, ahogy Enikő leszólt valakit, de azt is, amikor egy lánynak odaadta a saját gyönyörű pulóverét, a legegyszerűbb gesztussal, csak azért, mert az megdicsérte. Mindkét gesztus tőle jön, mindkettő Eszenyi Enikő, ahogy a professzionálisan megrendezett előadások és a stresszes próbafolyamatok is.)
bibliavalasz.blogspot.com - ugyanaz máshogyan
III. A mezei nézők szempontja
A nézők és a Vígszínház érdeke feltétlenül az lett volna, hogy a konfliktust házon belül sikerüljön rendezni, meggyőzni a direktort, hogy változtasson.
Persze, ez eleve lehetetlen – lsd. I. pont – hiszen nem arra volt Enikő szocializálva, hogy mások mondják meg neki, hogyan kellene vezetnie a színházat. (A felelősség az övé, a színház nem demokratikus intézmény.)
A nézőket a Vígszínház megújuló arculata is megosztotta. Hihetetlen kihívás a nézők bevonzása, amikor nemcsak többféle korosztályt kellene rávenni, hogy bérletet váltson, de egyébként sincs korosztályhoz köthető egységes ízlés, nincs recept, amellyel mindenkire egyformán lehet hatni.
Ha objektívek próbálunk lenni, muszáj nyugtázni, hogy valamire Enikő jól ráérzett: az utóbbi időben olyan embereket tudott maga mellé hívni, akik igazán sok néző érdeklődését felkeltették. Nem nagyon olvastam olyan kommentet például, amelyik Vecsei H. Miklós József Attila estjét szidta volna, illetve a Pál utcai fiúkról is az elenyésző kisebbség mondja, hogy nem lett jó. Ezek mellett több előadás is rendelkezik rajongótáborral, az általam utoljára látott A diktátor is havonta négyszer is ment bérleten kívül. Igazságtalanság lenne még akár jelenleg is azt leírni, hogy érdektelen színházat játszott Eszenyi Enikő és csapata.
Akik szerették Enikő Vígszínházát, most hajlamosak lehetnek indulatosan szidni a sérelmekről nyilatkozókat, vagy kétségbe vonni az állításaikat. Esetleg csak csendben szomorkodnak. Nyilván vannak olyanok is, akik tökéletes embernek hitték; őket különösen megviselheti, hogy az általuk kedvelt idol így omlik le. (Nem látok összefüggést eddigi tapasztalataim szerint egy művész nagysága és emberi minősége között. Nem tökéletes senki, úgy kell őket szeretni, ahogy vannak. Az persze más kérdés, hogy főnöknek ki alkalmas közülük - nem biztos, hogy a legzseniálisabbak, illetve van-e bárki, akit a hatalom birtoklása nem torzít el valamennyire.)
Akik pedig nem szerették az Enikő által képviselt irányvonalat, és korábban is felfigyeltek apró megjegyzésekből a most felszínre került folyamatokra, most nincsenek meglepve. Még lelkesebben posztolgatják ezeket a nyilatkozatokat, mintha kellene még újabb bizonyíték Enikő munkastílusának leleplezésére, amely szakmai körökben valóban nem volt ismeretlen.
Túl sok az indulat a kommentek többségében, melyekből érezhető a tolerancia hiánya. A helyenként mocskolódó megjegyzések szinte már Eszenyi Enikőt igazolják. Ahol egy fb-poszt kapcsán, nyugodt körülmények között, emberek tömegei küldenek el ismeretleneket az anyjukba, csak azért, mert mást gondolnak a világról, nem lepődhetünk meg egy rendező-igazgató erőszakos fellépésén. Egy ilyen, nem kis részben gyáva és agresszív emberekből álló társadalom a művészeitől kifinomult stílust és bátor fellépést egyszerre várna el, de: milyen alapon? Enikő megbukott, de ezzel ez a magatartásforma biztosan nem bukott meg, a fogadó közege ezeknek a vezetőknek szintén változatlan, és az átlagos állampolgár továbbra is csak őt nem érintő ügyek fb-posztjai kapcsán önti rá az indulatait boldog-boldogtalanra. Valahogy nagyon nem kerek ez.
A magam részéről drukkolok Enikőnek is, a társulatnak is, hogy tegyék magukban helyre a történteket, és ne menjen veszendőbe egyetlen igazi tehetség sem. Lennie kell folytatásnak.
Ez van most, 2020.03.23. - hó a virágzó fákon - még nem tudni, hogy mi lesz ennek a kimenetele, de a fenyegetettséget érezzük. (Saját fotó, ez is vonatkoztatható akár a Vígre is.)
PS. UPDATE
Még a megírás napján délután kiderült, hogy a főpolgármester Rudolf Pétert nevezte ki a Víg igazgatójának - másfél évre. Ez nem túl szerencsés, ennyi idő alatt kevés ideje lesz bármit megvalósítani. Sok erőt kívánok neki, kitartást.
