Mezei néző

Színházi berkekben létezik egy íratlan szabály: ugyanazt a nevet nem szokás viselni azonos tevékenységet folytató embereknek, mert a név (egy idő után mindenképp) garancia. Meglátva a „rendezte: Horváth Csaba” megjelölést, remény ébredt bennem, mert sok bejegyzésem foglalkozik a Forte Társulat vezetőjének előadásaival, és a Horváth Csaba névhez nekem ő tartozik.

Ezt az előadást egy másik H. Cs. rendezhette, aki amennyiben később kezdett ebbe a tevékenységbe, egy megkülönböztető plusz betűt (a színlapokon legalább) hozzátehetne a nevéhez. (Eközben szeretettel gondoltam vissza a most már Esti Norbert nevet viselő színészre, aki egy hasonló észrevételem után másnap már nevet is váltott Nagy Norbertről, miután erről a témáról hosszan beszélgettünk.)

Ez volt az előadás után a legelső gondolatom. De nem az egyetlen.

Ebben a bejegyzésben ezúttal is azon van a hangsúly, hogy kik fogják szeretni a Fejős Éva szövegéből készült 100 perces előadást, kiknek ajánlható jószívvel. A premier hatalmas siker volt, mind a színésznőt, mind az írónőt melegen fogadta a közönség - ez viszont tény, nem vélemény.

Azoknak biztosan való az előadás, akiknek ez a plakát tetszik. (Ez a teszt gyors döntést tesz lehetővé.)

Ma egy hete volt ez az Operabeavató, ahogy a dátum is mutatja, a beszámolót félig meg is írtam még utána az éjszaka folyamán, de aztán elsodortak az események: négy előadásról már nyomot is hagytam (Az imádkozó, Julius Caesar, A kastély, Leenane szépe), a Bábszínház Utolsó bárányáról majd ezután fogok, és a további négy eseményre majd később, más bejegyzésekben térek vissza érintőlegesen. 9,5 évnyi blogírás után le kellett mondanom időhiány miatt a „mindent, amit nézek, meg kell örökíteni”-ről, pedig ehhez a legutóbbi időkig sikerült magam tartani.

Ezen a most már elmúlt héten nem a válságot érzékeltem: tíz helyszínen állapítottam meg, hogy mennyire színes is a pesti kulturális élet, mennyire kiváló előadások készülhetnek, amíg van támogatás is. Az Operabeavató pedig az egyik legjobb – mondjuk úgy – „tartalmas szórakozás”, ami adható, egyértelműen az én előadásom, ennek 100%-ban a célközönsége vagyok. Így ezt a részemről 21. nyomhagyást nekik (a 89. alkalomról) nem spórolom el, és nekifutok még egyszer. Bárkinek, akit a zene és a színház megérint, csak javasolni tudom. Sajnos előadásfotók nélkül, mert azok most sem készültek.

Dinyés Dániel és Göttinger Pál - fotó: Gordon Eszter

Azonnal megszerettem Martin McDonagh darabját, amikor a Víg Házi Színpadán először megláttam, 1998. november 29-én, alig két héttel az ősbemutató után, sőt az azóta látott további három verzióban is tetszett. (Érdekesség, hogy a főpróba délelőttjén jártam a Vígszínházban is, és A kastély egyik leghálásabb mellékszerepét Borbiczki Ferenc játszotta, akire még tisztán emlékszem Pato Dooleyként is.)

Ez is Upor László fordítását használó előadás, akinek a szövegét Gyulay Eszter gondozta - van néhány módosítás, amellyel finoman a mához igazította a szöveget.

Kovács Lehel rendezésében láthatóan arra törekszik, hogy a szereplők viszonyait árnyaltan mutassa be, nem vonja el róluk a figyelmet, ez nem ún. „rendezői színház”, a darab színészbarát volt és az előadás ezúttal is azzá válhatott. Ezt mind a négy szereplőnek jó játszani, nekünk pedig jó őket nézni. Megtekintését szívesen ajánlom mindenkinek.

Még nem volt olyan régen a Vígszínház sajtótájékoztatója, amelyre ugyan néhány perc késéssel érkeztem, de azért még láthattam Schnábel Zita impozáns díszletét, és az azt belengő füstöt, és meghallgathattam Bodó Viktort is, aki a Hamburgban egyszer már létrehozott előadásának víges újragondolásáról beszélt.

A beharangozás, a rendező korábbi munkái (és a Kamrában megszületett legendás Kafka-rendezésének), illetve a szereposztás ismeretében hasonló hangulatú előadásra számítottam, bár kevésbé akrobatikus színezetűre.

Röviden: a produkció szünet nélküli, nagyjából 2 óra és 10 perces, nagyon szépen kidolgozott csapatmunka, amely rengeteg energiát és nagy koncentrációt igényel a színészektől. Már most készen volt a péntek délelőtti főpróbára, és mindenkinek ajánlom, aki a fellépő színészeket kedveli, vagy/és örömmel merül el Kafka világában. Az ifjabb Vidnyánszky Attilától pedig olyan jelentős teljesítményt látunk, amely alapján színészete kedvelőinek ez kötelezően nézendő előadás. Remélem, estéről estére elmennek érte drukkolni, hogy hibátlanul sikerüljön nagy mutatványa.

Valamivel, de nem sokkal hosszabban kifejtve:

Nem gyakran adják a Julius Caesart, élőben én is mindössze negyedszer találkoztam vele. 1988-ban a Radnótiban, 1994-ben a Katonában láttam és 2014-ben a Vígben (erről van is beszámoló, visszakereshető). Utóbbi szintén Fekete Ádám és Forgách András szövegét használta, amelyet most Székesfehérváron Tucsni András dramaturg gondozott.

Ez a főpróba még annál is különlegesebb élménnyé vált, mint amire akkor számítottam, amikor a színház meghívását köszönettel elfogadtam, és elsősorban közéleti kérdéseivel számomra üdítően kiemelkedett a hét összes többi általam látott előadása közül, amelyek mind a párkapcsolatok kríziseivel foglalkoztak. (Majdnem minden darab ilyen, az, a kivétel, amelyik nem - például a Julius Caesar.)

Röviden: mindenkinek ajánlom a megtekintést, különösen érdemes lenne erre rengeteg diákot vinni, még mielőtt jönnek a nagy hidegek és a fűtés miatt néhány hónapra (feltehetően) bezárják az épületet. (De hátha nem muszáj! - ezt remélem.)

Brutus és serege - Sághy Tamás

Hosszabban kifejtve:

Elkészült az idei új Pintér Béla-előadás, ráadásul úgy, hogy a hiányzó állami támogatás helyett a csapat rajongóinak adományai tették ezt lehetővé: egy nap alatt több, mint ötmillió forint gyűlt össze célzottan azért, hogy „Az imádkozó” létrejöhessen.

Jankovics Péter és Fodor Annamária

Ez a gesztus önmagában is reményt ad: kell ez a független színház, Pintér Béla és társulata nem hiába dolgozik, szükségünk van rá.

Főpróbát látva ajánlót lehet írni vagy semmit, és én ezúttal az előbbit választom. Nem érzem vitathatónak a helyzetet: a színházat legalább hetven százalékosan megtöltő meghívott közönség egyérteleműen nagyon élvezte a látottakat, sokat nevettünk. Aki két és fél órát arra szeretne szánni, hogy kikapcsolódjon egy angol bohózattal, annak a „Komédia egy bankrablásról” nagyon jó választás. Nem csoda, hogy jó sok előadást előre eladtak teljesen. Ezek a nézők szerencsések lesznek, mert az előadás megfelel az előzetes várakozásoknak, betölti a neki szánt szerepet a repertoárban. Ahogy hallottam, a Thália nem fogja a fűtését sem visszavenni a téli időszakban, így minden szempontból adott lesz a kellemes szórakozás. Ha nem így gondolnám, egyszerűen elhallgatnám az egészet, de mivel ráadásul egyértelmű, hogy a színészektől nagyon intenzív jelenlétet követel meg a rendezés, úgy érzem, hogy így is jár nekik a nyomhagyás, hiába nem „rendes” előadást néztem, csak főpróbát. Eléggé készen voltak már mostanára is.

Ember Márk - Tamási Zoltán

Meglehetősen kinőtte magát az Operabeavató, az idei menü most már nem egy sorozat, mint ahogy eleinte a Kamrában volt (a Cosí fan tutté-t végig tudtam írni, ha valaki szeretné, vissza tud rá tekinteni), hanem azonnal kettő. A „Rendező közbeszól” a 6Színben már megkezdődött, egy hét múlva már jön a második rész is, itt, a Magyar Zene Házában, amely minden korábbi helyszínnél tágasabb, a Bánk bán lesz terítéken. Kovácsházi István és Sándor Csaba volt a két vendég az első alkalommal, így tökéletes estét várhattunk.

A dolgok jól is alakultak, sajnálhatja, aki tervezte, de lemaradt végül. Ezzel a nyomhagyó bejegyzéssel tartalmas szórakozást kívánok mindenkinek, aki a két sorozat bármelyikére jegyet vált az év folyamán.

Sándor Csaba, Göttinger Pál, Dinyés Dániel és Kovácsházi István

Barta Lajos alig egy évvel született később Adynál, de 44 évvel többet volt módjában átélni a XX. századból – nehéz eldönteni, hogy melyikük volt a szerencsésebb. „Szerelem” című darabját 1916-ban mutatta be a Víg, majd nem sokkal később a kolozsvári színház is. Nem sokkal ez után jött az első világháború befejezése, majd két forradalom, a szerző hosszas emigrációja, aki majd csak a második világháború után tért haza a kommunista eszmék lelkes híveként.

1955-ig ez a mű nem szerepelt magyar színpadokon, azóta viszont néhány évenként rendre megjelenik, és el is varázsol minket a sok szerelem a „boldog békeidős” közeggel tetézve. Elvileg komédia, de azért nem olyan felhőtlen.

Pénteken a dunaújvárosi színház a szabadkaival összefogva, egy kassai rendező és egy marosvásárhelyi színész bedolgozásával előállt egy új verzióval, amely jó színházi élmény, és érdemes akár arra is, hogy valaki Pestről „lelátogasson” ide. Az együttműködés lehet az út a vidéki színházak számára, így lehetne gazdaságosan kijátszani a vidéki előadásokat – ez lehet a mellékes tanulság.

Kerekes Éva elszállt... - minden értelemben

Faltól falig ott szerettem volna lenni a Radnóti nyitó napján, de csak két programra jutottam el – mi tagadás, bevonzott a Tosca-premieren beugrással előállt egyedi szereposztás. A kulisszajárásról tudok beszámolni, az Ikrek havát melegen ajánlani – az este további részéről más mezei nézőktől informálódtam csupán.

Jó, hogy visszakapta a színház a hátsó színpadát négy év után, érdeklődéssel várom az újabb bemutatókat.

Pál András és Gazsó György a büfében (saját fotó)