Barta Lajos alig egy évvel született később Adynál, de 44 évvel többet volt módjában átélni a XX. századból – nehéz eldönteni, hogy melyikük volt a szerencsésebb. „Szerelem” című darabját 1916-ban mutatta be a Víg, majd nem sokkal később a kolozsvári színház is. Nem sokkal ez után jött az első világháború befejezése, majd két forradalom, a szerző hosszas emigrációja, aki majd csak a második világháború után tért haza a kommunista eszmék lelkes híveként.
1955-ig ez a mű nem szerepelt magyar színpadokon, azóta viszont néhány évenként rendre megjelenik, és el is varázsol minket a sok szerelem a „boldog békeidős” közeggel tetézve. Elvileg komédia, de azért nem olyan felhőtlen.
Pénteken a dunaújvárosi színház a szabadkaival összefogva, egy kassai rendező és egy marosvásárhelyi színész bedolgozásával előállt egy új verzióval, amely jó színházi élmény, és érdemes akár arra is, hogy valaki Pestről „lelátogasson” ide. Az együttműködés lehet az út a vidéki színházak számára, így lehetne gazdaságosan kijátszani a vidéki előadásokat – ez lehet a mellékes tanulság.
Kerekes Éva elszállt... - minden értelemben
Nekem mindössze öt korábbi „Szerelem” - élményem van, de lehetne ennél jóval több is, ha vidékre vagy határontúli színházakba elutaztam volna rendszeresen az elmúlt harminc év folyamán.
Az öt közül a viszonyítási pontom, a legélesebb emlékem mégis a Radnóti Színházban 1995-ben készült Valló Péter rendezés, amelyet 1996-ban, illetve 1997-ben is megnéztem, Komoróczy, az egyetlen nősülni kész fiatalember szerepében Kulka Jánossal, majd Görög Lászlóval is. Szinte az összes fontosabb szereplő még mindig előttem van – Hacser Józsa és Miklósy György (szülők), illetve Kováts Adél, Schell Judit, Gubás Gabi (a lányok), de még néhány epizodista hangsúlyaira is emlékszem – lsd. Gáti Oszkár (fűszeres), Kőszegi Ákos (költő). (A Radnótiba épp másnap mentem, a nyitó napra, és arról már posztoltam is egy nyomhagyó bejegyzést.)
A nagy élmények veszélyesek, de a Szerelem van olyan jó darab, hogy egy megfelelő szereposztást nézve csak elterelődünk, és átadjuk magunkat az éppen nekünk játszóknak. Velem is ez történt a korábbi (miskolci, tatabányai, kaposvári) rendezéseket nézve, és most is. (Megjegyzem, nézőként egy régi Böske is jelen volt Dunaújvárosban, Pataki Szilvia.)
Grgity Niki, Kalmár Zsuzsa, Őze Áron, Kerekes Éva és László Csaba
A Radnóti előadását azért is szóba kellett hoznom, mert arra elmondható, hogy a darabot teljes mértékben meghagyta a saját korában, sőt a szereplők egymás közti viszonyait sem értelmezte újra.
Czajlik József rendező partnere volt a két dramaturg, Gyarmati Kata és Forgács Miklós is, akik a húzott példányt előkészítették. Most nem érezzük, hogy túl lennének beszélve a helyzetek. Ebben a beállításban nem a modern zenék jelentik az újdonságot, hanem a központba állított Szalay családon belüli viszonyok átértelmezése.
Évtizedeken át azt rögzítettem, hogy a papa és mama egykor feltehetően érdekházasságot kötött, és ezt a mintát készül a háromból a legidősebb, Nelli lányuk is utánozni, „révbeéréséhez" nem kapcsolódhat szerelem. (Ez a mozzanat nem változott, a rendező nem hamisította meg az eredeti végkicsengését.)
Ami viszont megtörténhetett: a Szalay házaspár kapcsolatának „feltöltése”. Jelenleg mi nézők és a lányok is egy olyan házaspárt látunk, amelyet csak irigyelni lehet, mert 20+ év után sem hűlt ki a szerelem, és az előadás elejétől már nyilvánvaló, hogy szeretetkapcsolatban élnek. Félszavakból is megértik egymást. Ez a szeretetteljes háttér részben reményt adhat nekünk, ugyanakkor utópisztikus vágyakat kelt. Irreálisan nehéznek tűnik egy hasonló család megteremtése, és nemcsak a pénz hiánya miatt. (Eszembe jutott Háy János, aki valahol azt írta le a párkapcsolatok nehézségeiről, hogy a túl jó születési család is nehezítő körülmény, túl magas lesz a gyermekek elvárása a későbbi házastárssal kapcsolatban.)
Egyik szülő sem mellékesen vesz részt a lányok életében, mindent megtesznek értük, de mégsem tudnak érdemi támogatást adni. A szeretet mellett átérezzük tehetetlenségüket, és hiába nevetünk sokat, mégis keserűvé válik ez a vígjáték.
Ahogy a színház remekül menedzselt facebook oldalán olvastam, Őze Áron most játszott először együtt Kerekes Évával. Ezt sose gondoltam volna, a két színész között olyan erős és mély kapcsolat érződik, mintha már számos közös munkában rég egymásra hangolódtak volna. Persze, egy bizonyos szint fölött már nem akkora meglepetés mindez, két különösen erős tehetség játszik itt együtt, akik akkor is magukra vonzzák a tekintetünket, ha éppen meg se szólalnak.
Ugyan a szerzői szándéktól eltérően, de jó mintát mutatnak, olyan kapcsolatot, amelyet a felek képesek voltak életben tartani, folyamatosan gondozni. Ez ad nekünk is reményt – hasonló a hatása, mint amikor olyan emberekkel látunk riportot, akik meg tudták valósítani gyerekkori álmaikat.
Ha számolgatunk, nyilvánvaló, hogy mindkét színésznek lehetnek ilyen korú gyermekei, de egyikükről sem jutna eszembe, hogy már öregek. Még akkor sem, ha Kerekes Évának van az ELEM c. nézőművészetis előadása, és abban szintén az öregség és a halál közeledése a központi téma. (Nagyon ajánlom azt is, aki szereti Kerekes Évát, annak ez is és az is kötelezően nézendő.)
Nagy pirospont illeti azt, aki erre a szerepre felkérte a színésznőt. Kerekes Éva alakítását már menet közben is legendásnak éreztem, sugárzik belőle a bölcsesség, életöröm és a nagy szeretet, és igyekszik elfojtani a keserűséget és a lányok miatti aggódást. Jó látni valakit, aki ösztönösen képes minden más partneréhez is kapcsolódni, és végig úgy fenntartani a figyelmünket, hogy közben a többieket ne nyomja el. Csodás színész, a legragyogóbb pontja ennek az előadásnak, csak miatta is érdemes elzarándokolni Dunaújvárosba.
Őze Áron jó helyzetben van, mert tényleg elhihető, hogy még mindig szerelmes a feleségébe, van benne elég lendület, hogy a családfői szerepét fenntartsa, de látjuk ennek a reménytelenségét. Nem, a legjobb indulattal sem oldhatjuk meg gyermekeink jövőjét – erre jöhetünk rá akkor is, ha netán nincsenek még felnőtt lányaink. (Nekem mondjuk van kettő, ha nem is három, így ennek a fényében egészen másként néztem a darabot, mint 26 éve. A néző helyzete, kora is sokat számít, egykor még a lányok helyzete érdekelt, bár már akkor is bőven túl voltam a pártalálási dilemmán, most viszont a szülőkkel sikerült a legjobban azonosulnom. Lehet, hogy ez elsősorban Kerekes Éva és Őze Áron tehetségének eredménye, de nem kizárólag.)
Ahogy a színház maga is nyomatékosan kiemeli, ez egy koprodukciós előadás, a három lány Szabadkáról érkezett, de összesen ennyi bennük a közös – a különféleségük az, amelyik erősebb hangsúlyt kap.
Önmagában az is jó, hogy olyan színészeket is látunk, akiket nem szoktunk, bár nem is olyan régen volt a szabadkaiak vendégjátéka a Városmajorban, és éppen a Három nővért hozták. Miután akkor vegyes benyomásaim voltak az előadásról, én pedig nem kritikát írok, hanem AJÁNLÓt, ráadásul egy vendégjáték esetén a szokásosnál is kisebb esélyem van arra, hogy elérjem a célközönséget és kedvet csináljak a nézőknek (a szabadkai nézők minek olvasnának egy pesti színházi blogot?), így végül akkor nem tettem bele a szokásos 5-7 órámat a megörökítésbe. De az abban Natasát, most Lujzát játszó Magyar Zsófia lénye megfogott, egy nézésre is megjegyeztem magamnak. Örülök, hogy most módom van emlegetni. Amilyen ellenszenves volt legutóbb, most ugyanolyan szimpatikus és „vele tudunk menni”, akiről elhiszem, hogy az egész életét „irodalmi özvegyként” fogja leélni. Mindkét esetben azonosult a szereplőjével és annak igazságával.
Lujza: Magyar Zsófia
Barta Lajos darabja kapcsán az egyik legmegszokottabb állítás, hogy ez a „magyar három nővér”, ráadásul a szerző akár ismerhette is Csehov művét, nem kizárt, hogy onnan vette az inspirációt hozzá, emiatt nyilván még érdekesebb volt látni ezt a két előadást egymás után úgy, hogy még egy szereplő közös volt bennük – a legidősebb nővér.
Kalmár Zsuzsa Olgaként láthatóan egészen elengedte személyes boldogságát, nem bánta volna azt sem, ha csak a húgai érnek révbe, ő nem, most viszont Nelliként éppen ő lesz, aki mindenáron ellenük is küzd, még akkor is, ha a kiválasztott vőlegény semmi mást nem adhat neki, csak a férjezett nő státuszát. Tragikomikus ez a kétségbeesett hajsza, és megsajnáljuk érte, de mégsem szeretjük meg. Szikársága, kíméletlen riposztjai miatt nem csodálkozunk azon, hogy Komoróczy nem benne látja meg eszményképét. Ha férjhez megy, ha egyedül marad, nem fog feloldódni a megkeseredettsége – igazi happy end nem várható.
A harmadik, a legkisebb lány, Böske lehetne a legközelebb a valódi boldogsághoz, neki tényleg csak megfelelő hozomány kellett volna és rendben is van. Ahogy néztem Grgity Nikit, az általa játszott nagyon egészséges lelkű lányról el tudtam volna képzelni, hogy találni fog megfelelő párt.
A három lány és az egyetlen vőlegény-jelölt jeleneteit látva nekem nemcsak a Csehov dráma, de Wagner sellői is eszembe jutottak A Rajna kincséből. Azok szórakoztak így a közös udvarlóval, akinek voltaképp mindegy volt, hogy melyiküket csábítja el. (Barta Lajos azt az operát biztosan ismerte, 1889-es bemutatója óta sok előadását láthatta, műsoron volt még 1914-ben is az Operaházban.)
A darab vígjátéki vonalának ez a többször emlegetett vőlegény-jelölt áll a középpontjában, aki nagyon komolyan veszi magát, mégis minden megmozdulása nevetségessé válik. Általa látjuk, hogy nemcsak a nők, de a férfiak is kergetnek szerelmi álmokat, Komoróczy természetesen az észszerűség korlátain belül.
László Csabának ezért az álomszerepért érdemes volt Marosvásárhelyről ide utaznia, jól fogadta játékát az a közönség, amelynek feltehetően ismeretlen volt.
A többi szereplő lényegében epizodista, keveset léptek színpadra, így nekik egy-két jelenetben kellett teljes egészében megteremteni a figurájukat.
"A Biky fiú": Vrabecz Botond
Vrabecz Botond nevét már az Osztály vesztesében meg kellett jegyeznem (nagyon ajánlom!) Budaörsön, és most is meggyőzött a fővárosba távozó ifjú költőként, aki álmait kergeti és még előtte van az élet és az összes csalódás is. Aki akarja, még a fiatal Adyt is beleláthatja.
A többi szerepben Kiss Attila, Jerger Balázs és Gasparik Gábor erősítette a csapatot – örültem volna egy olyan színlapnak, amely feltünteti a szerepek nevét is, könnyebben beazonosíthatóak lennének a színészek azok számára is, akiknek nem erőssége a névmemória. (A Biky bácsit játszó Kiss Attilánál azt is éreztem, hogy valóban egy teljes élet minden tapasztalata van a mondatai mögött.)
Ne maradjon ki a felsorolásból Őry Kati látványtervező sem, aki jól bejátszható teret tervezett, amely nemcsak praktikus, de átjön egy száz évvel ezelőtti kispolgári család lakásának hangulata is anélkül, hogy telerakta volna a színpadot kellékekkel.
tapsrend és teljes díszlet
Emlékezetes lesz ez az előadás, és még szívesen fejtegettem volna, de már így is elértem a tizenegyezer karaktert, és ez erős túlzás - mindenkinek nagyon köszönöm, aki még nem hagyott itt.
Összegzésképpen annyit mondhatnék: Barta Lajos „Szerelme” nem avult el, és erre ez a dunaújvárosi előadás is bizonyíték. Érdemes elővenni néha, hiszen jó feladatokat kínál sok színésznek, és mi nézők még mindig jól szórakozunk közben, bár a világ idő közben alaposan megváltozott. Ugyan egy nő sem kénytelen férjhez menni, de ettől függetlenül érvényes a keserű felvetés: mi van, ha nem találja meg az ember azt, akivel érdemes végigélnie az életet? A fiatalság gyorsan elillan, a nagy álmok nem biztos, hogy beválnak – ha meg igen, néha az is baj.
PS. Ónodi Zoltán fotóit használtam fel, a színház fb-oldalán még több is megtalálható közülük
