Mezei néző

A héten ez a harmadik előadás, ami az utolsó percben került a programomba, jelen esetben másfél órával a kezdés előtt. Lett a döntésből kétszeri komplett szétázás (odafele egy kis plusz gyaloglás a tüntetés miatt), és egy nagyszerű este. Korábban azt hittem, hogy  biztosan sikerül Pestről elmenekülni a tavaszi szünet apropóján, így semmilyen színházat nem terveztem erre az időszakra. Nem sikerült elmenni, de önmagában ez az egy előadás kárpótolt a veszteségért. Mielőtt valaki most felbuzdul: tartalékoljátok az érdeklődést jövőre, ugyanis ezt a Pintér Béla társulat mostanában csakis Húsvétkor játssza, ahogy a Passiót sem szokták az év egyéb időszakaiban megrendezni. (Egyébként 2007 októbere óta van műsoron.) Ez volt  immár a hatodik igazán kiemelkedő a hónap során megtekintett 27 előadásból, és ez kitűnő találati arány, biztosan nem tükrözi a teljes pesti színházi kínálat átlagminőségét.

Azért is érdekes volt az előadást látni, mert nemrég felmerült egyikőtökben, hogy "valami spirituálist és előre mutatót" szeretne látni, amely az Isten létével foglalkozik. Igazából mivel ezt az előadást sosem láttam, nem is tudtam volna javasolni -  pedig erre feltétlenül elmondható, hogy a vallás kérdése a központi téma. Ezen kívül az utóbbi időben csak az Alföldi-Jordán-féle kétszemélyes "Az utolsó óra" az (Rózsavölgyi Szalon), amely a hit körül forog. (Beszúrom ide is, hogy az nagyon jó ám, intenzív másfél órát kap valaki a négyezer forintjáért, ha ráadásul két hónappal előre is gondolkodik.)

A hosszú előre tervezés alapvető minden Pintér Béla előadás esetén is. Áprilisra minden egyes jegyet eladtak, májusra vesznek fel jelenleg előjegyzéseket. Lesz ismét olyan előadás, ami egy ideje nem volt műsoron - a hónap végén a Tündöklő Középszer, de aki ezt nézné, már csak a várólistára tud felkapaszkodni. Ma 16 ember érkezett jegy nélkül az utolsó percben (mindenki bejutott), magyarán elmondható, hogy a Szkénében sokkal nagyobb a tumultus, mint a Nemzetiben, ahol ennyien nagyszínházira sem próbálkoznak. (Hiteles infó a pénztáros közléséből idézve.)

" ...ezek szerint a főnök nagyon kiszorult a színpadról. Senkit nem foglalkoztatnak hitéleti kérdések annyira hogy odavigyék." - Nikol, ezennel örömmel üzenem innen a megjegyzésedre, hogy DE!

 Pintér Béla nagyon is foglalkozik a témával, ez kifejezetten egy modern passió, bár érdekes lenne azt látni, hogy konzervatív 60+os hívők hogy reagálnának arra a fikcióra, hogy egy magyar településen egy erdélyi béranyától megszületik az újabb messiás, aki ráadásul lány, Máté Edina nevezetű. Ez a kiindulópont, majd a történet elég következetesen viszi végig a cselekményt a nő haláláig, aki átéli mindazokat a stációkat, némi modernizálással, amelyeket a négy evangélista részletez. Nem hiányzik a keresztelkedés, a templomba szökés 12 évesen, az Írás alapos és ösztönös ismerete, a csodák (az előadásban egy átlátszó folyadék 3 perc alatt vörössé változik minden közbeavatkozás nélkül, miközben megtudjuk, hogy a kamra is tele lett Koccintóssal és Edinánk sokat tud a korábban nem látott emberek magánéletéről is. Megjövendöli az elárultatását, halálát. A holttest is eltűnik. A párhuzamok mellett az az izgalmas, hogy nagyon jól bele tudja illeszteni ezeket a motívumokat a modern világba, nála nem vámszedő van, hanem polgármester, akit napkeleti befektetőknek hitt hölgyek keresnek meg a gyermek jövetelének hírével. A polgármester (Thuróczy Szabolcs) később Edina evangélistájaként fog működni. A szereplők mobiloznak alkalmanként, de ez már nem feltűnő, nagyon hozzátartozik az élet normális menetéhez. A pap (Pintér Béla maga) Edina ügyében sms-t küld, belefér.

Edina messiásként elmeosztályon köt ki, a "hitesek" között, akik természetesen egyből felismerik benne az "isten lányát", csakhogy komolyan veszik az Írást...

A történet dramaturgiailag nagyon feszes, a Pintér Béláékra jellemző énekes betétek a helyükön vannak. A tánc az előadás koncepciójába kevéssé illene bele, így ezt nem is erőlteti a szerző-rendező. A színpadkép szokatlan, a tér üres, ámde a színpad két oldalán is elhelyeznek 16-16 embert (így tud 150 leülni), középen van egy kis forgó, ami önmagában is meglepetés, nem várnánk a Szkénétől. Négy irányból járás, kettő ebből ajtó, a tetején emelvény, azon ül két bőgős, bal oldalon elől helyezkedik el a szintetizátornál Friedenthal Zoltán, aki kíséri az előadást és az elmeorvos szerepét is eljátssza. Érdeklődésünket azonnal felkelti ez az elhelyezés és nagy előnye, hogy ilyen térben nem hiányoznak a bútorok és a kellékek sem annyira. Egy sámlira elhelyezve egy üveg víz (abból lesz a bor) és egy pohár ropival - ennyi az, ami az esküvői előkészületet jelzi. Megfelelő, bár némileg reflektál a válságra, a színházak nehéz helyzetére is. A színészek mint mindig, most is alkotótársként vettek részt a próbafolyamatban és egységes csapatként dolgoznak. Mindenki nagyon a helyén van, nyilván volt is beleszólása, hogy miként alakult ki a karaktere.

Aki már látott Pintér Bélától akár egy előadást is, az  tisztában van, hogy az előadás tele van vicces jelenetekkel, lényegében annak ellenére, hogy tudjuk, Pintér ugyanazt gondolja, mint Ady a "magyar Messiásokról". Ez a másfél óra kombinálja az intellektuális feltöltődést a kellemes szórakozással. Akit hitéleti kérdések komolyan foglalkoztatnak, az jót beszélgethet az előadás után. Jövőre február vége táján szánjátok rá magatokat egy e-mailre, és íratkozzon fel a várólistára, nem bánjátok meg. Én figyelmeztetni foglak titeket, az biztos. Ez az előadás feltétlenül jobb esélyt ad a Húsvét megünneplésére és átgondolására, mint a nyuszi tojásainak keresése vagy a locsolkodósdi. Én nagyon elégedetten távoztam, nem is mertem abba belegondolni, hogy hagyhattam ki ezt ennyi éven keresztül. (Persze, mert eddig mindig sikerült elutazni.)

Színlap:

Vasárnap este óta, azaz lassan egy hete hurcolom magammal az élményt. (Rendszerint jobban járok, ha azonnal előadás után egy-másfél, néha két óra alatt még összeszedem a gondolataimat.)

Egy igazán kiemelkedő, fantáziadús, a pesti művész-színházi kínálat jellegétől alapvetően eltérő unikumról van szó ugyanis. Horváth Csaba előadásai jellemzően más Horváth Csaba előadásokra emlékeztetnek egyedül. Ugyan vannak vonásai, amelyek néhány Zsótér-rendezésben is fellelhetőek voltak, akivel dolgozott közösen. De azért nagyon sajátos művészi világa van. Vagy nem nézek elég táncelőadást. (Tényleg nem nézek eleget, ez igaz.)

Ezt a színházi irányzatot "fizikai színháznak" nevezik. Horváth Csaba tanít is a Színművészetin, vannak új rendezők, akik a keze alól kerülnek ki. Ezt az irányzatot, leginkább az jellemzi számomra, hogy bizonyos történeteket nem realista módon mesélnek el, nem próbálnak meg úgy viselkedni a színpadon, ahogy egy valódi ember viselkedne az életben, hanem egy logikusan kidolgozott jelképes cselekvéssort használnak a mondanivaló kifejezésére, amely ez a nézőnek vagy érthető, vagy sem - vagy megnyeri a tetszését vagy legszívesebben elmenekülne, ha kiengednék a teremből. A másik fontos elem: az emberi test fontos eszköze a színésznek, amit tudatosan használnak, néha valóban „pusztán” eszközként. A test megnyilvánulásai mindenképpen előtérbe kerülnek a szöveghez képest. (Ha valakit ez a dolog mélyebben érdekel, akkor elmehet a Színművészetin Horváth Csaba osztályának néhány előadására, vagy időhiány esetén: a beszámolóm legvégén ott egy szakíró profi elemzése belinkelve, olvassa el.)

Néhány dolgot muszáj előre bocsátanom, mielőtt ennek  az előadásnak néhány elemét konkrétan is megkísérelném bemutatni. Profi módon nem menne, de tehetetlenségét Horváth Csaba-előadás leírásával kapcsolatban már az azóta elhunyt híres kritikus (MGP) is nyilvánosan beismerte, az, hogy nekem sem megy - nem nagy szám - nézzétek meg az előadást inkább! Változni tud valakinek a színházhoz való viszonya önmagában ettől is, ha ezt az egy Horváth Csabát megnézi.

Először: Az Egy elsurranó patkány (Nemzeti, Kaszás Attila terem), amelyről egyből a bemutató után írtam nektek, volt az első találkozásom Agota Kristoffal. Szégyen ide, vagy oda – az írónő a legnagyobb francia nyelvű kortárs írók között van nemzetközileg számon tartva és ráadásul magyar származású, Kossuth-díjas. Nagyjából értettem meg a darabot, minden részletében nem, azt elismerve, hogy egy nagyon kidolgozott és valóban művészi produkció lett belőle. Nagyon nem az én előadásom volt mégsem. (Ha unatkozom a színházban, akkor néha keresek mentséget, néha nem - de magamat azért nem csapom be. Ezt untam, de nyilván én voltam kevés a műhöz.) Januárban viszont még ez a kudarc mindig zavart annyira, hogy fogtam és három hét alatt elolvastam az Agota Kristof összest felváltva a Kerékgyártó István összessel (róla a Rükverc kapcsán írtam nektek többször, őt mintegy tíz év csúszással "fedeztem fel" magamnak, de legalább nem a halála után, ahogy Agota Kristof esetén ez sikerült). Agota Kristof Trilógiája különösen megfogott, annak is a leginkább sikerült első része A nagy füzet, ami a világsikert is méltán hozta meg számára.( A patkány persze leírva is kifogott rajtam, de ez most mindegy is.)  (Lesz Szász János film-adaptáció is, mintha nagyjából készen is lenne már.) Mivel annyira jó ez a kisregény és friss élmény is volt, nyilvánvalóan féltem újra találkozni vele, borítékoltam a csalódást. (Azt hiszem, mintha a legelső sorokban már lelőttem volna a poént: nagyszerű az előadás, illik a regényhez egészen.)

A másik ok, amiért féltem: 2009 októberében rendkívül rossz emléket hagyott bennem Horváth Csaba Forte Társulatának A fizikusok c. előadása. Melegen ajánlottam a kihagyását.  (Azóta változtak dolgok, akkor még akár négy előadást is le tudtam írni egy oldalon, nem úgy, mint most.) Nem annyira szerettem Az éjjeli menedékhelyet sem (a Forte Társulat és a József Attila együttműködése annyira mégsem vált be, bár ha kaptak volna még időt, valami lehetett volna belőle), de A fizikusok gyakorlatilag elvette a kedvem attól, hogy még ebben az életben egyszer is bevállaljak egy Horváth Csaba rendezést. Ennek a fő oka nyilvánvalóan az lehetett, hogy A fizikusok tipikus társalgási színmű, beszélgetnek és beszélgetnek – szerintem(!) ledobta magáról a testközpontú mozgásszínházi felfogást. Nyomot hagyott, mert emlékszem ma is arra, hogy milyen hosszan fontolgattam, hogy menekülhetnék el a pincéből. Emlékszem még néhány jelenetsorra is, amelyek teljesen mesterkéltnek és értelmetlennek tűntek. A fizikai színházzal szemben így szépen megalapozott ellenérzéseimen most sem léptem volna túl és átlapozom a programban az előadást, ha egy kritikus ismerősöm nem említi, hogy ez milyen formátumos és "tényleg jó". Tőle egy "tényleg jó" annyira gyakran nem telik ki - így ennek köszönhetően a mindenféle fenntartásaimat mégis legyőzve egy határozottan formátumos előadásban volt részem. Minden ami A fizikusokban nem működött, ennek a műnek az esetében értelmet nyert.

 A nagy füzet története nem bonyolult,a nyelvezete pedig kifejezetten egyszerű. Egy ikerpár a II. világháború alatt egy határszéli (Kőszeghez erősen hasonlító) kisvárosba kerül, a korábban sosem látott nagyanyjukhoz. A korszak a gyerekek látószögén keresztül szűrődik át. 

Az ikerpár esetén az írónő végig többesszám első személyt használ, nem különbözteti meg kettőjük érzéseit, gondolatait, összetartozásuk ennyire egyértelmű. Az előadásban az ikerpár egyik tagja a nagyon erőteljes színpadi jelenléttel bíró Krisztik Csaba, aki Horváth társulatának az alappillére. Feltétlenül képes akármilyen szerepben is magára vonni a néző figyelmét. Az ikerpár másik tagja testalkatilag meggyőzően hasonló, amennyire ez szükséges, de semmiképp nem kelti ugyanazt az erős benyomást, bár ez azért sem szükséges, mert ketten alkotnak egy személyiséget. Krisztik Csaba elég erős személyiség kettőnek is, ez minden megnyilvánulásából átüt.

A történet végén ott a nagy lehetőség, az ország elhagyása. Az elválaszthatatlan ikrek egyike átszökik a határon, míg a másik marad. Ez is egy próbatétel, nem mintha valamit is remélne az illető a távozástól.  Agota Kristof is fiatalon hagyta el az országot és műveiből erősen úgy tűnik, hogy nem tudta ezt a döntést kiheverni, a legtöbb (így a Trilógia további két része is) erről a fájdalomról, a maradók kilátástalan szenvedéseiről, a távozók életének értelmetlenségéről, ürességéről szól. Egy egységes nép kényszerű kettészakítottságát és mindkét fél vesztes voltát az ikrek története megfelelően jelképezi. Az előadásban a karizmatikus Krisztik marad, a "másolat" megy el.

A regény történetfűzését nem változtatja meg az adaptáció, bár nyilvánvalóan sok epizód kimarad, de a lényeges elemek mind beemelődnek a színházi előadásba is. Amíg a regény nyelve végtelenül egyszerű, addig Horváth Csaba szinte minden narrált mondathoz kitalál valami cselekvéssort, ráadásul ezek legtöbbször zöldségekhez kapcsolódnak. Zöldségek és gyümölcsök főszerepet játszottak a nemrég látott Kiviben (Budapest Bábszínház) is,  ahol a gyerekek zöldségek nevét kapták a szöveg szerint, az előadásban pedig maguk a zöldségek bábokként kaptak szerepet és önmagukon túlmutattak. Pusztulásuk drámai hatást keltett. Jelen esetben is kapcsolható a történethez a zöldség-téma, hiszen a nagyanyával közösen megtermelt zöldségek eladásából élnek. Ez a kapcsolódási pont elég ahhoz, hogy az előadás szinte kizárólag zöldségeket használjon fel kelléknek. Végy 30 zsák krumplit és ezekből utakat formálhatsz, amin keresztül át lehet billegni a képzeletbeli szögesdróton. Ugyanez a krumpli alkalmas lesz egy ember forma kirakásához, a kínzás jelenetet pedig kizárólag a falon szétroncsolódó krumplik jelzik. Elég fájdalmas volt nézni ezt is. A tüzet piros paprikákból rakták, a szomszéd lány szoknyáját vöröskáposzta levelek jelezték, a kesergő tisztiszolga félbevágott hagymát nyomott a szemébe,  sütőtök volt a csecsemő - és még lehetne hosszan sorolni, hogy milyen szerepben jelentek meg az egész előadást végigkísérő zöldségek. Nem ették meg őket, azt nem, hanem egy óriási szeméthalom képződött a színpadon. (Ezen a ponton a Vidnyánszky-rendezésekre emlékeztet, ott szükséges menet közben is takarítani...) A káosz létrehozásában a száraz és nyers tészta felhasználása is erősen segített. Beborítottak vele arcot, átcsorgatták szitán. Krumpliból és  széttördelt spagettiből készítették el a nagy füzetet, a naplót. Most, ha még idáig sem hagyta valaki abba az olvasást, nyugodtan mondhatja, hogy nagy baromság lehet ez az egész, hol a művészet?

Éppen abban áll és éppen azt nem nagyon lehet bemutatni leírva, hogy minden látszólag képtelen húzás logikus rendbe szerveződött és kontextusba helyezve értelmet nyert. Egyetlen dolog, ami számomra viszont nem tűnt logikusnak: a fürdés jelenet. A szolgálólány bemászik a dézsába és levetkőzik, miközben a  legtöbb cselekvés jelképes, sőt  a nagyanya is férfi színész által kel életre. Ez nem tűnik koherens megoldásnak, különösen úgy, hogy utána az ikerek, akik együtt a szöveg szerint szintén bemásznának ugyanabba a dézsába, nem vetkőznek le egészen, sőt csak ráülnek a felfordított dézsa peremére. Bár szépek a hasznosított színésznők, és valószínű, hogy testükre ők is csak eszközként tekintenek és fittyet hányhatnak a testi lemeztelenedésnek, ez a különbségtevés kevéssé indokolható. Azt nyilván egy férfi néző tudná igazán megállapítani, hogy mennyire erotikus a látványuk - az én benyomásom szerint az előadás erre nem törekedett.  A fiúk elég szenvtelenül, érzelemmentesen látják a világot, mindent kísérletként, edzésként élnek meg. Ez a sterilitás az, ami dominál. Fehér ruhában vannak az ikrek, a katona drapp katonazubbonyban, a nők testszinű alsóneműben, egy-egy színes darab alkalomszerűen jelenik meg.  

Az ikreken és a nagyanyán kívül a többiek több szerepben is megjelennek. Apró ruházati módosítások segítik csak a váltás megmutatását, de hitelesek. A katona, a tisztiszolga, az üldözött könyvesboltos és a pap, mind ugyanaz a színész. Van amikor a színészeknek csak a karjára van szükség, megrendítő, ahogy a krumplikból formált fal résein nyúlkálnak felénk ennivalóért. Az ilyen színpadi hatásokhoz úgy látszik nem kellenek feltétlenül milliók - elég 30 zsák krumpli is. De az azért nem baj, ha a megfelelő kezekbe jut.

Áprilisban három előadásuk is lesz, nézzétek meg! 

színlap

 Ha valaki kifejezettén érdekel a fizikai színház mibenléte,

Hát lássuk a szokásos havi előrejelzést, mi az ami külön figyelmünkre tarthat számot a pesti színházakban.

Ami nem Pest:

Alföldi Figarót rendezett tegnap Zalaegerszegen. Aki arra jár, nézze meg. Én a Budapesti Kamarában láttam már tőle Figarót (Stohl Andrással), nem volt rossz - érzem, most ez a Figaró kicsit többről is fog szólni, nemcsak egy egyszerű vígjáték lesz. 

És most Pest, a színházak sorrendjében:

ÁTRIUM- Orlai Produkció: Minden ötödik órában  a címe az április tizedikei bemutatónak. A cím arra utal, hogy minden ötödik órában történik olyan bántalmazás a családban, amelyről a rendőrség is tudomást szerez. És a többi? - Ez Bozsik Yvette témája, Fullajtár Andrea és Rába Roland két főszereplője. Én egy ideje Bozsik Yvette rendezéseiről már leszoktam, de Fullajtár Andrea miatt kötelezően megnézendőnek tartom az előadást. Orlai több előadásában is aktuális problémákat boncolgat, ez is azok közé tartozik - nem ígér felhőtlen szórakozást.

Belvárosi Színház - Fülkefor - aki szereti Parti Nagy írásait, az élvezné az estjét

Budapest Bábszínház - BÁBU-fesztivál - április legelején 8 vidéki ill. alterntív előadás lesz a vendég. Akit érdekelnek a különféle bábos csoportok és rendelkezik kisebb gyerekekkel, akiket elvihet, érdemes kipróbálni. Én magamnak kinéztem Csuja Imre előadását - a Jónás könyvét mondja el. (ápr.3. szerda - 17h) Nagyon régen halogatom a Líra és Epikát is, Varró Dani darabját, ezt is kitűztem erre a hónapra.

Budapesti Operett - Ördögölő Józsiás - Érzésem szerint ezt ma lett volna esélyem főpróbán látni, de ma az egy estém otthont választottam - így valószínű, hogy végleg kimarad az életemből ez az ősbemutató. Tolcsvay musical. Aki viszont szereti ezt a műfajt, az fontolja meg. 

A Centrálban hasonlóan adósságaim vannak, Illatszertár és Angéla evangéliuma. Ezekről jó véleményeket hallottam megbízható kritikusoktól, előfordulhat, hogy bevállalom valamelyiket ha úgy adódik, hirtelen impulzus hatására. Aki a Nézőművészeti Főiskolát nem látta még mindig, az gondoljon rá.

Jurányi - Már nagyon ideje lenne megnézni a holocaust túlélők beszámolóiból és viccekből összeállított A Dohány utcai seriffet, ami teljes sötétben játszódik. Nagyon-nagyon jó, lehengerlően hat a nézőkre. Ott mindig történik valami, aki szereti a függetleneket, azok jobban teszik, ha a FÜGE honlapját rendszeresen nézik és feliratkoznak a hírlevélre is.

Karinthy Színház - most nincs új bemutató, viszont szépen mennek a repertoár-darabok, amelyek közül én a Válás Budánt (Márai) néztem ki áprilisra. A favoritom továbbra is A templom egere és a Shirley Valentine.

Katona József Színház - Rengeteg előadást tart a színház, mindhárom helyszínen. Sok színésznek van már önálló estje és jó sokról maradtam le. Havonta kitűzöm a Csendet akarok megnézését (Fullajtár egy hajléktalant játszik), és csak nem jön össze, mindig pont van egy olyan főpróba, amit bűn lenne kihagyni. Nagyjából ez a helyzet a Mennyekbe vágtató prolibusszal és a Hullám és gumikötéllel, a Nordosttal. Most jön három új bemutató. Először április 5-én a  Sufniban (MANNÁval közös produkció, a kétszereplős Szentivánéj, Kocsis Gergely és Pelsőczy Réka lesz benne, emiatt kihagyhatatlan), majd a szokásos módon a hónap végén egymás után a Kamrában (Mártírok - Marius von Mayenburg darabja a vallási fanatizmusról, négy nagyszerű színésszel: Nagy Ervin, Ónodi Eszter, Tasnádi Bence, Elek Ferenc, szintén megnézendő) és a nagyszínpadon is lesz bemutató, utóbbi helyen A nép ellensége (Ibsen), benne vendégként Kulkával. Nem lenne rossz megoldás, ha Kulka itt nyerne új otthonra, ha már a Nemzeti jelenlegi társulata nem maradhat együtt. Vidnyánszky a nézőket már korábban átirányította a Katonába, Örkénybe és Radnótiba - ha ezekbe a színházakba átszivárognak a művészek is, akkor lényegében minden rendben is lesz...

Kolibri Színház - jó visszajelzéseket hallottam a színház "Macska voltam Londonban " című előadásáról, azt sajnos nem tudtam megnézni, pedig két hete bemutatták - áprilisban tervezem. A Pincében ott van pár drámapedagógiai foglalkozással körített előadás, így az internetes ismerkedésről szóló Cyber Cyrano, amit évek óta nem tudtam elérni, tele is van nagyon és havonta jellemzően négy alkalommal megy, így nem könnyű a bejutás. Ez az, amire osztályt is vinnék, ha éppen lenne alkalmas csoportom.

Magyar Színház - még műsoron vannak a Háy János előadások (Háromszögek, Házasságon innen és túl) és a Kár, hogy kurva. Ezek jók, érdemes megnézni őket - tavaly írtam róluk és eszembe is jutnak alkalmanként. Akit a házasság mint probléma érdekel vagy érint, jó beszélgetést tudna a témáról folytatni az előadás kapcsán...

MU Színház - Vasárnap nézem az ígéretes karamazov c. darabot, négy színész előadásában. Az ott látott előadások közül van egy, ami a város legjobb húsz előadásába is kétségtelenül simán beleférne. Ez a Korijolánusz, ami egy nagyon jó Shakespeare-átirat. Egy részben, másfél órában. Van diákjegy, párnajegy - főleg ez utóbbi, ha valaki csak az utolsó percben kapcsol. És persze itt megy a Krétakör három szereplős hamlet.ws- előadása is.

MüPa - Jön Joshua Bell hegedülni, lesz két kevéssé ismert Verdi bemutató (A kalóz, Attila). Nekem ez az, ami felkeltette a figyelmemet.

A Nemzeti a lehető legtöbb előadást műsorra tűzött, folyamatosan dolgoznak, napi két előadás a jellemző. Minthogy nincs új bemutató, van viszont nagy igény - két pihenőnap van a hónapban mindössze. Van egy április 16-i felolvasószínházi előadásuk (Weiss: A vizsgálat), amire VAN még jegy és egyszeri alkalom. Nagy nevek is olvasnak, Robi is - és ez nagyon ritkán játszott mű, most lehet megnézni. Ezt be is véstem a naptáramba.

Az Ódry Színpadon -  igyekszem  végre megnézni a Toldit. Horváth Csaba előadása a Szkénében nagyon tetszett (A nagy füzet), és ez a Toldi is hasonlóan sokak által  dicsért produkció, megpróbálkozom vele. Telt házzal megy, Székesfehérváron is vendégjátékként - csak jó lehet. A teljes Toldi szövege elhangzik, ami egy mozgásszínházi irányultságú előadásnál mindenképp meredek gondolat, de működik. A műsort érdemes többször ellenőrizni, nagy eltérések vannak a honlap és a nyomtatott műsor között. A tegnapelőtt látott Zsótér-Hamletnek is lesz több előadása, benne a sugárzóan tehetséges egyetemi hallgató Vidnyánszky Attilával.

Opera - A hónap nekünk remélhetőleg több Fekete Attila fellépést fog hozni. Lesz a Rigolettóban, az Aidában, a Toscában és A pillangókisasszonyban is főszereplő. A Pillangóban ráadásul mindkét partnere is érdekes számunkra, azaz kétszeri megtekintés a valószínű. Ezen kívül lesz egy unikumnak számító Stiffelio-előadás is, Arabella-sorozat két szereposztásban. Don Carlos az Erkelben, és János vitéz Nyári Zoltán miatt szintén kötelezően nézendő (a lányom szerint). Ez így tíz alkalom lenne....

Örkény Színház - Kevés ilyen színház van jelenleg, szinte minden előadásuk tetszett. A Tangót és a Két nénit még pótolnom kellene. A legutóbbi Tóték bemutató is jó lett, ide érdemes járni, menjetek.

Pesti Színház - a Mikvét nem láttam még, kellene.  Hosszú lesz az a széria, emiatt is halogatom évek óta...

Pinceszínház - Egy ismeretlen Molnár Ferenc darabbal próbálkoznak, a Józsival. Van egy 1928-as Franklin kiadás belőle, ami a Központi könyvtárban elérhető lenne, de valaki éppen kivette, lehet, hogy éppen az alkotók. Gyabronka József lesz a főszereplő, Valló Péter rendezi. Nyilván érdekel, főleg így, hogy a Súgó megpillantásáig azt hittem, hogy tisztában vagyok Molnár életművével. Ezek szerint nem egészen. A Pinceszínháznak több jó előadása is van, főleg ha azt nézzük, hogy mekkora a repertoár, akkor ez figyelemre méltó. Szabad ötleteket mond Jordán Tamás (József Attiláéit), és megy a "Hát hogy szeret maga engem? " is. Bányavirágot nem láttam, lehet, hogy a friss nemzetis bemutató miatt kikopott a repertoárról.

Radnóti - Itt én továbbra is a Főfőnök, Vágyvillamos megtekintését tudnám elsősorban ajánlani, de most jön egy új bemutató, új magyar író Mozgófénykép címmel a két háború közötti filmes világ kapcsán írt valamit. Hogy mit, azt csak az előadást megnézve fogom megtudni. Meglepne, ha kihagynám.

Rózsavölgyi Szalon - Egy éves évfordulót ünnepel a Szalon, 13 színházi bemutatóval a háta mögött. Sőt, azóta megnyílt a Hátsó Kapu is, ami az alternatív előadások helyszíne lesz. Lesz áprilisi új bemutató is, Für Anikó és Schneider Zoltán "A pasi a szomszéd sír mellől" c. előadásban látható. Megtudhatjuk, hogy szeretheti-e egymást tartósan nagyon különböző kulturális háttérrel rendelkező két ember. Ha valaki érdeklődik Az utolsó óra iránt (Alföldi-Jordán darab, ezzel kezdtem lassan 6 hete a nyílt blogomat), akkor annak célravezető a Szalon hírlevelére feliratkozni. Május 12-re van jegy lehamarabb, de napokon belül kiderül a többi májusi időpont. Hatalmas erre az igény, alkalmanként 75 néző fér be, így nem csoda, hogy négyezer forintért is simán eladható még havi hét előadás is. Ez nagyon magas előadásszám, és mivel annyira jó színház ez, ráadásul kellemes környezetben, lényegében évekig is műsoron maradhat az előadás, amíg csak a két szereplő meg nem unja. Én nagyon szerettem, csak ajánlani tudom.

Szkéné - Itt jó sok előadás van most, amit érdemes nézni. A Pintér Bélákon túl (42. hét, Kaisers, Tündöklő középszer), ott vannak a Mucsi-előadások (Sherer Péterrel persze), köztük A fajok eredete és a friss Bivalyszuflé, amit én is csak a hónap végén nézek majd meg. Ott a Grönholm-módszer (Új Színházból átmentve, tavaly írtam róla, már feltettem ide is, jó tényleg), ott a Caligula helytartója és mindenekelőtt ott ragyog a műsorban a friss felfedezésem: A nagy füzet, Agota Kristof regényéből készült adaptáció. Remélem, hogyha végre egy hét után elkészülök a beszámolóval, elolvassátok - mert nagyon fontos előadás, nagyon invenciózus kivitelben és jó lenne, ha minél több emberhez eljuthatna. A márciusi 25 előadás közül ötre mondtam volna, hogy ez veszteség lett volna, ha kimarad - ez benne van az ötben. Formanyelve alapján ez új színházi gondolkodásra is készteti a nézőt, ezért is fontos.

Thália - április 5-én lesz két Örkény István írásaiból készült vendégjáték egymás után. A Szkalla-lányok (Béres Ilona, Tordai Teri) és a Sötét galamb. Utóbbi a veszprémi színház előadása. Ott a helyem. Egyébként pedig a friss, mai bemutató is nézhető, Benedek Miklós kabaréja (Bombaüzlet?), mennek a FÜGE-előadások is.

Ennyivel ennyi. Valamit csak lehet választani ebből...

Menjetek színházba, és várom a kommenteket is.

A Karinthy Színház által kiadott színlapon ott áll a figyelmeztetés: "kérjük, hogy ne mondják el a történetet ismerőseiknek, hadd legyen nekik is lélegzetelállító a végkifejlet"

Azt hiszem, hogy ezt a tájékoztató 7 sort, amiből az imént idéztem, nem minden néző veszi komolyan, mert a szünetben hallottam egy beszélgetést, amelyben egy férfi néző bennfentesen tájékoztatta partnerét arról, hogy mi várható a végén. Igyekeztem nem figyelni, aztán meg úgy döntöttem, hogy ez lehetetlen, aztán persze nem lett az. Látta már a piszok az előadást, másodszor ült be ezek szerint. (A spoilereket nehéz elkerülni, ennél azért durvább esetek is történtek persze, mint amikor az olasz tévéhiradó a Harry Potter 7. kötetének megjelenését követő napon főműsoridőben hírként bemondta, hogy senki se aggódjon, mert HP életben maradt.)

Az előadásról valóban kihívás úgy nyilatkozni, hogy a történetet ne mondja el valaki és mégis értelmesnek tűnjenek a mondatok. Ami biztos, hogy a két részben játszott előadás teljes ideje alatt csak és kizárólag a cselekmény bonyolódását követtem, nem jutott eszembe semmi, nem kalandoztak el a gondolataim se a saját problémáim felé, se más asszociációim nem támadtak. Nem merült fel, hogy meg kellene változtatni az életemet vagy a másokét, se  társadalmi problémák nem kerültek terítékre.

Egy helyszínen játszódik az egész és ami lényeges, teljes egészében a színészek beszélgetéseinek kell minket lekötnie. Ez nem olyan egyszerű feladat, de a szerző (Robert Thomas, A nyolc nő írója) eredetileg színész volt, látszik, hogy ért hozzá, hogyan kell a kollégákat helyzetbe hozni. A főszereplőt nagyon régen láttam játszani, talán valamikor a Kolibriben (na jó, nem mosom el: konkrétan a nagyon jó és még most is műsoron lévő Völgyhídban, ami a diáköngyilkosságok kérdésével foglalkozik). Jó színész, kevés reklámot kap, teljesen uralja a pástot. Én eredetileg abban a hitben mentem, hogy Simon Kornél lesz, akivel eredetileg tavaly januárban bemutatták, de még a villamoson beugrott, hogy szerepátvétel történt, még interjú is született velük ezzel kapcsolatban. Valószínűsítem, hogy nem kevesen vannak, akik Kováts Adél miatt mennek a színházba. Én szerintem most láttam először Adélt nem a Radnótiban játszani, bár rémlik valami régi Merlin Színházbeli előadás is. Adél rendben van, nem mondhatom, hogy nem. Profi. De ez nem az a feladat számára, ami kifejezetten kihívást jelenthetne. (Legutóbb a Vágyvillamosban láttam, akkor a saját átlagos szintje fölé emelkedett toronymagasan, de más esetre, amikor annyira sokat vártak volna tőle, nem emlékszem vissza.) Ujréti László szimpatikus felügyelő és hiteles. Én a hangját is szeretem, ez is egy plusz. Tordy Gézát egy jó ideje csak rendezőként láttam megnyilvánulni, keveset játszik. Jelenleg ez az egy szerepe van, csavargó festőnek lenni színpadon  elég hálás feladat, látszik rajta, hogy élvezi is. Szirtes Balázs Charles Bingleyt játszotta a Büszkeség és balítéletben (ugyancsak a Karinthyban megy az az előadás), most is kellemes a megjelenése, neki is sokkal több szereplési lehetőséget kívánnék. Balázs Andrea pedig még friss élmény a Lovagias ügyből, most is a helyén. A szerep kevésbé alkalmas, hogy komikai vénáját itt is kamatoztassa, de majd lesz más esélye is remélhetőleg. 

Kőváry Katalin rendezte az előadást, aki nem akart semmi darabtól idegen elemet a színészekre erőltetni - működik a dolog szemmel láthatóan. Az előadásról érezhetően elégedetten jöttek ki a nézők, szinte pont fél10/kor, ahogy az a darabban is elhangzik. A felügyelő garantálja a bűnös kézrekerítését és a közönséget nyíltan is emlékezteti erre. Bár semmi sem úgy történt, ahogy vártuk - mégis minden az ígéret szerint. A színlap 2 részes krimit ígér, azt adja a színház. Szórakoztató kikapcsolódást. 

Az előadást látva határozottan kijelenthetem, hogy én még gyönyörködöm az emberben, ha Hamlet nem is, különösen ha színész az illető, tehát úgy tesz, mintha másvalaki volna és mer játszani.

A mai előadásról reggel szereztem tudomást, állítólag egy hete tűzték ki, eredetileg nem volt nyilvánosságnak szánva. Tanulság: nézni kell a szfe.hu-t, ha valaki tényleg érdeklődik. A produkció vizsga, célja világos: egy főiskolai (na jó, egyetemi) osztály minél több tanulóját kell olyan szereppel megkínálni, amelyben kitűnhet, megvillanthat magából minél többet.

A jelen helyzetben sem sikerült az, ami lényegében teljesen nem is működhet: nem lesz mindenki egyformán fontos az előadásban. A színészek jobb ha már a főiskolán (akarom mondani egyetemen) felkészülnek, lesznek sztárok, lesznek főszereplők és örök mellőzöttek és egyre több pályaelhagyó is lesz közöttük.  Egy ilyen vizsgán is csak néhány arcot jegyez meg a néző, a többiek egy kicsit beolvadnak az összképbe és felejthetőek lesznek. Mivel az egyetem jellemzően a részt vettek névsorát adja csak meg a színlapon, nem nagyon segíti elő azt, hogy megismerjük a diákokat. A többség ismeri őket, a mezei néző ma sem volt túl gyakori a 35 tagú közönség soraiban, így az egész nem is fontos.

No de milyen volt ez a mai Zsótér, amit egész nap vártam, ami az egész napomat egy kicsit bearanyozta előre is?

Összességében az előadás annyi új gondolatot számomra nem adott, mivel húsznál többször találkoztam a művel (a különböző rendezéseket és az olvasást, a tanítást is beszámítva). Ennek a háttérismeretnek a birtokában viszont nem volt zavaró az, amit vizsgákon gyakran alkalmaznak: egy-egy szerepbe ki -be ugrál több színész is. Aki először találkozna a történettel, azt egész biztosan falhoz állítaná az,  hogy Hamletként 4-5 színész volt jelen felváltva, de néha négyen is egyidejűleg (köztük legelsőként egy nő, a későbbi Ofélia is), sőt néhány más kulcsszerep is ugyanerre a sorsra jutott. Volt több Polónius és Claudius is. A Szellem, Horatio, Laertes és Gertrúd ugyanannak a színésznek a kezében maradt. Én a különböző váltások magyarázatára csak azt tudnám felhozni, hogy sok a színész és egy vizsgán mindenkinek adni kellett lehetőséget, hogy kipróbálhassák magukat.

Az én megítélésem szerint Vidnyánszky Attila volt az, aki a legjobb lehetőségeket kapta és amely esélyekkel nagyszerűen is tudott élni. Mielőtt csodálkozna valaki (ahogy én tettem): ez a V.A. a fia a jelenleg annyit emlegetett Vidnyánszky Attilának, aki a Beregszászi Színház művészeti vezetője, a Debreceni Színház igazgatója, a Kaposvári Egyetemen a színházi intézet igazgatója, a Teátrumi Társaság vezetője és a Nemzeti jövendő igazgatója. Rendező, nem színész. A fiú viszont kb 21 éves és ebben az előadásban játszott Hamletet, Claudiust és Poloniust, no meg a Színészkirályt (az Egérfogó jelenetben még Hamlet is!). Nem minden szerepet, ezt a négyet. Szinte minden jelenetben azt a szerepet kapta ő, amelyik látványosabb és ahol ő volt az aktív fél. Két magyarázatot tudok erre: ha jelképesen akarnám értelmezni, akkor azt is mondhatnám, hogy amíg az apa a domináns figura a magyar színházi közéletben, most a fiú neve által  megpróbál modellezni egy olyan színházat Zsótér, amelyben szintén egy Vidnyánszky Attila lesz a domináns. Mi lesz a Hamletből, ha minden főszerepet egy színész kap?

A valóságban ehelyett az tűnik ésszerűnek, hogy Attila az osztály kiemelkedő tehetsége, talán korábban érett a többinél, esetleg egész életét színházban töltötte - most dinamikusabb, többet mutat, így törvényszerűen tűnt úgy, hogy hangsúlyosabb a jelenléte. Emlékezetes több jelenete, Polonius miközben megbízást ad emberének, hogy fia után nyomozzon egy sztepptánc-jelenetet ad elő. Ugyanígy fontos jelenet, amikor az Egérfogóban V.Attila Színészkirályként játszik is és néha ki-kiugorva a szerepből Hamletként is megszólal. Ígéretes tehetség Attila, de irigyelni azért nem irigylem, nem lehet ma Pesten könnyű színészként ezzel a névvel érvényesülni. Ha bármit elér, mindenre azt fogja valaki mondani, hogy csak az apja miatt kapja a jó lehetőségeket. Fogunk még róla hallani, egészen biztos vagyok, formátumos tehetség és ráadásul szimpatikusnak is tűnik, pozitív energiákat sugároz felénk.

Az előadás egyébként a nagyteremben volt. Ha valaki ezt meghallja, de tudja, hogy Zsótér a rendező, akkor borítékolhatja, hogy igen, a színpadon lesznek a nézők is. Számos előadásánál így volt, de akkor többnyire a nézőteret nem nyitották ki egyáltalán, vagy mint a 1/2 kegyelműnél, a színpad és a nézők is a nézőtéren voltak (na jó, egy kicsit az előszínpadon is). Most a színpad hátterében van 2 sor szék és egy sor párna - leülve az üres nézőteret bámulhatjuk többnyire. Ez a látvány egy ideig érdekes, pénz hiányában ezzel lehet operálni, ahogy a Nemzetiben is. Ezen kívül jól hasznosul a függöny is, jelenetekre bont, részben jelmezt pótol (Ofélia a fejére teszi a függönyt, mintha apáca-fátyol lenne), mögötte is játszódik néhány jelenet, amit csak hallunk. A süllyesztők a temetői jelenetben jól hasznosulnak, a trégerek pedig a párbaj jelenetnél. Az előadás egyben kicsit több, mint 2,5 óra. A közepe táján kivezényelnek minket a színpad alá, a színészöltözőbe, pusztán annyi időre, amíg Hamlet (ekkor is V.Attila) elmondja a színészeknek szóló instrukcióit. Addig átdíszítik a színpadot az Egérfogó jelenethez. Ezt a változatosság kedvéért a nézőtérről figyelhetjük, majd ezután visszaengednek a helyünkre. Ezt a mászkálást kapjuk szünet helyett.

Az Oféliát és eleinte Hamletet játszó lány is érdekes jelenség, zongorázik is. (Külső erőket nem nagyon vontak be, a lámpákat Zsótér maga kapcsolgatja, úgy tűnik.) Nem tudom, hogy a három felsorolt női névből ő melyik, ha ismét nézem az osztályt, akkor talán ez is megvilágosodik.

Az előadás látványvilága erősen puritán, eszköztelen. Zsótér jellemzően szereti az élénk színeket, érdekes kellékeket, most viszont mindenki úgy van öltözve, mintha egy ünnepségre jönne. Leszámítva a férfi cipőket,amelyek nagyon nem passzolnak rendszerint az öltönyökhöz. Szándékosan? Vagy nincs a srácoknak normális fekete cipője?  Mindkettő esélyes. Kevés a kellék, a szövegmondásra koncentrál Zsótér ezen a vizsgán. Viszont az Egérfogóban (amikor az udvar a Hamlet által javasolt és eljátszatott darabot lesi) az egész darab stílusától elütő feleslegesen eltúlzott expresszív játékba fognak, egyszerűbben: a két szereplő leönti egymást előbb liszttel, majd művérrel és egy kicsit tocsognak is benne a hatás kedvéért. Ezt nézve eszünkbe juthat, amit előtte 5 perccel hallottunk a színészöltözőben. Lám, a színészek bólogattak és fel nem merül a természetes játék, még véletlenül sem.

A záró kép a trégereken mászó színészekkel szintén hatásos, a néző önkéntelenül is félti őket, miközben persze sejti, hogy tömeghalál lesz a vége az egésznek, ha tetszik, ha nem.

Az előadás tempója elég lassú, helyenként vannak nagyon erős pillanatok, és vannak üresjáratok is. Sőt néha mintha azért telne az idő, mert egyszerűen még nem gyakorolták be a jeleneteket. De ez csak egy vizsga, és ahhoz képest egy kész előadás. Még van két évük ezeknek a gyerekeknek, 2015/ben lépnek ki az iskolából, hátha egy ígéretesebb színházi közegbe, mint ez a mai.

A Nemzeti színlapján pontosan így, kérdőjellel szerepel a szerző megjelölése. Már az előadás közben éreztem, hogy egy oldalban minden lényeges megállapítást összefoglalni lehetetlen feladat (háromban se lesz könnyű). Alig maradt meg néhány sor az eredeti formájában, kimaradnak jelenetek, betoldódnak új motívumok, struktúrájában is és szövegében is egy egészen más darab születik, amely viszont minden módosítás ellenére lényegileg hű a darab mondanivalójához, sőt a Mesterhez is, aki maga is rendkívül szeretett másoktól kölcsönözni szöveget, ötleteket. Az átírás azért is szerencsés, mert ahogy Shakespeare szereplői a darab kezdetén csevegnek, az annyira szövevényes és mondjuk ki, unalmas a mai nézőnek, hogy eredeti formájában a sértetlen szöveg esetleg a Kaszás Attila Stúdióban lenne bemutatható.

Mohácsi a kezdő jelenet társalgásából egy mai szülinapi bulit rendez. Megmarad a címszereplő megokolhatatlan szomorúsága és az a néhány fontos információ is, ami nélkül nem lehetne „Velencei kalmár” a darab. Antonio most is barátja kezese lesz egy kölcsönnél, amelyet egy általuk utált zsidó uzsorástól vesznek fel. Harminc perc ez a kis jelenet, ami valóban könnyen összefoglalható két mondatban, viszont a figurák ez alatt kelnek életre, a néző megismeri ezt az egész link bandát és megállapíthatja, hogy Antonio (Toncsi) egy fokkal talán jobb a többinél. Ez a benyomás megmarad. Antonionak nem tetszik, hogy Jessica apjától szökve annak ékszereit és pénzét is elviszi. Ezzel az álláspontjával egészen egyedül marad.

A „velenceiség” itt is és később is hangoztatva van, ugyanakkor a szinte folyamatosan szóló színpadi zene (Kovács Márton a szerző, mint minden Mohácsi-előadásban) eleinte különösen sok magyaros motívumot hordoz, illetve néhány megjegyzés is erősen azt mutatja, hogy ez mégiscsak magyar nézőknek szól 2013-ban. Rengeteget beszélnek a ládikák és a zsidó pere esetén is a törvények megváltoztathatóságának lehetőségéről, jellemzően poén lesz belőle. Tényszerű kijelentésként hangzik el, hogy Velencében szilárd alapokon áll a törvényesség, de ezt a színpadi akciók egyértelműen megkérdőjelezik. A zsidó egy percig sem gondolja, hogy ügyében a törvények szellemében fognak eljárni, biztos a dózse részrehajlásában. A korábban általam látott előadásokban ezek a kérdések nem voltak kiemelve, mivel az eredeti darab alapvetően nem erre van kihegyezve, ez itt és most nyert fontosságot. Sőt, éppen az a baj, hogy „a szerződés az szerződés” és ha egyszer Antonio vállalta, hogy kivághatnak belőle egy font húst, akkor az állam nem védheti meg a végrehajtástól. Shakespeare korában a meghozott törvények megkerülhetetlennek tűntek – bár a kiskapuk a XVI. században is megvoltak.

A velencei kalmárnak két olyan témája van, ami miatt mindig érzékeny kérdés volt a bemutatása és a szocialista időkben sokáig nem is kerülhetett színpadra: ez a két téma a homoszexualitás és a rasszizmus. Ebben az előadásban a férfiak közti szerelem említés szinten merül fel, amikor Antonio megkapja a homokos címkét, de nem észleljük, hogy „gyanúsan” viselkedne. Amit ezzel szemben látunk:jelentkezik Portia kérőjeként is, sőt később megkörnyékezi Portia másik kérőjét, aki történetesen nő. Ez a női kérő is új, Shakespeare nem fontolgatta azt, hogy esetleg két nő is köthetne házasságot. Nem idegen a darab szellemétől a gondolat, ha már egyszer szinte természetesnek veszik, hogy két férfi között lehet szerelem. Portia erősen meg van könnyebbülve azért, hogy nem kell egy másik nőhöz hozzámennie.

A rasszizmus téma lényegében az, ami az egész előadást még annál is jobban (teljes egészében) dominálja, mint az eredetiben. Az előadás 3,5 órája alatt (igen, ez egy rövid Mohácsi – fél 11-kor hazaindul a néző egy jó tízperces taps után) minimum húsz, de lehet, hogy ennél is több zsidó vicc hangzik el. Antonio társasága erősen zsidózik, szinte non-stop jelleggel, de piszkálják a marokkói herceget (akit végül a tengerbe is dobnak poénból és így a „félvér majom” megfullad), sőt megjegyzést tesznek a kínaiakra az előadásban szereplő babzsák fotel minősége kapcsán. Nem cigányoznak. Azt nem, az azért a XVI. századi Velencében mégsem lenne valószínű. Mások nem zsidóznak, de nincsenek is mások a színpadon, csak ez a társaság. Antonio köre jelenik meg kizárólag, ők Portia kérői is. A dózse is hozzájuk tartozik, aki házas emberként is beállna kérőnek a jogvégzett és nagyon gazdag nőhöz. És persze van még a zsidó meg a lánya, a két utolsó, aki még nem hagyta el a várost. Mohácsi nemrég nyilatkozott, hogy ő annyira gyűlöli az antiszemitizmust, hogyha valaki a jelenlétében elmondana egy zsidó viccet, az lenne a minimum, hogy soha többé nem állna vele szóba. A jelen helyzetben Mohácsi nagyon sokat tesz az antiszemitizmussal szemben, nemrég megrendezte a Dohány utcai seriff c. előadást a Jurányiban (holocaust túlélők visszaemlékezéseit mondják el, keverve zsidó viccekkel – teljes sötétségben) és most ezt A velenceit. Érdekes helyzetbe kerülne néhány ember, aki magát józan és értelmes művelt polgárnak tartja, de titokban mégis valahol egyetért a nyíltan gyűlölködőkkel, ha megnézné ezt az előadást. Látná ezt az igazán kedves, barátaiért mindenre kész Antoniót, aki ugyan hatvanszoros hasznot nyer egy-egy kereskedelmi akcióból (persze kockáztatja a hajóit), mégis megveti az alantas uzsora-kamatot, ami egészen biztos, hogy ekkora profitot nem eredményez. Éppen az ő gyűlölete az, ami a fejére hozza a zsidó bosszúvágyát. Anélkül nem lenne egy fél konfliktus sem. Mohácsi rendezésében a darab végén Antonio éppúgy megússza a halált, ahogy szokta, Portia megmenti, és a zsidót totálisan megalázzák. Antonio mégsem tud örülni a megmenekülésének, átélte a halálfélelmet és időközben azt is, hogy milyen egyszerű tönkremenni (mindegyik hajója elsüllyedt) és egyetlen egy állítólagos barátja sem segített rajta. Hárman állnak a kereszt alakúvá formálódó színpadon – a zsidó, a lánya és a kalmár. Hárman, de mégis külön. Az összes többi szereplő eltűnik a süllyesztőben, pontosabban lemennek a maradék színpadelemekből formálódó lépcsőn. Felettük leng a fény-gömb. Ez a zárókép szép és kifejező, látványos annak ellenére, hogy nem használnak öncélú eszközöket.

A Nemzeti felépülése után szinte minden nagyszínpadi előadás tobzódott a látványelemekben, sokszor illusztratív módon használták ezt a jól felszerelt színpadot. Most, amióta a színház költségvetését a felére visszavették, óriási szerencse az, hogy ilyen „mindent tudó”ez a színpad, most használják csak ki igazán, amikor kénytelenek. Nincsen hiányérzetünk. Fekete függönyök vannak, a színpadból gombnyomásra lépcsősor alakul ki több alkalommal is, ezen kívül mindössze néhány felfüggesztett pad, egy műanyag kivilágított asztal, az említett babzsák fotel és a három ládika az összes díszletelem. No meg az említett kivilágított gömb. Sötét a színpadkép, sötétek a gondolatok, nem nagyon látunk igazán és egészen jó embereket, sem kiutat. Az eredeti verzióban Portia úgy-ahogy tiszta ember, a néző bele tud a szerelmi szálba kapaszkodni legalább, jelenleg ő sem különb a többinél.

Aki a darab ismeretében megy, az némileg csodálkozik az alapvető módosításokon még akkor is, ha tudja, hogy Mohácsi a szöveget mindig átírja. Nekem inkább ésszerűsítésnek tűnik néhány megoldás, helyenként az eredeti szándékait pusztán felerősítették. Bassanio, aki miatt Antonio kezességet vállal, ebben a verzióban még hangsúlyozottabban felelőtlen (elégeti azt a gyémántot, amit a kölcsönből vett), nem tűnik sem szerelmesnek, sem igazi barátnak. Egészen olyan, mint a többi nyikhaj. Nem nagyon értjük, hogy miért tetszik jobban Szatory Dávid figurája a nőnek, mint Makranczi Zalán. (A komorna jobban járt kissé, ha nem is sokkal.) A tárgyalási jelenetben Portia ugyan álruhában jelenik meg, de mindenki felismeri, hiszen mindenki volt a kérője. Elvileg nem bíráskodhat Velencében nő, emiatt kell az álbajusz. Elfogadják férfinak mégis az utolsó jelenetig, egészen addig a pontig, amíg nem néz ki úgy, hogy Antonióból mégis kivágják az egy font húst. Ekkor azért rászólnak, „Portia, ne csináld már!” Szerencsésen kimarad így a darab vége, a felismerési jelenet. Nagyon alapvető módosítás az, hogy Portia képe nem lesz az ólomládikában sem, helyette kap egy atyai üzenetet, hogy válasszon kedve szerint, akit akar. Ezek szerint Portia maga sosem nyitotta fel a három ládikát és csak kizárásos módszerrel tippelt arra, hogy az ólom az igazi, miközben egyik sem volt az. (Utólag minden kérő reklamálhatna, hogy átverték.) Ez nem rossz ötlet, és az sem, hogy Antonio jelenlétét szinte minden jelenetre kiterjesztették, így még inkább a címszereplőről szól az előadás. Hevér Gábor az elmúlt öt év alatt számtalan hálás szerepet oldott meg nagy átéléssel, hitelességgel. Most egy egész előadás legfőbb súlya az ő vállán nyugszik. Már pályakezdőként is képes volt hasonlóan nagy feladatok megoldására, de az Alföldi-éra idején lett belőle igazán nagy színész, jó színész, akinek van érzékelhető jelenléte akkor is, amikor éppen nem szólal meg. Remélhetőleg kapni fog a továbbiakban is lehetőségeket és nem fog a pályája derékba törni a váltástól. Gáspár Sándor jó zsidó, lényegében egyedül kell ellenpontot képeznie a társasággal szemben. Érezzük az ő igazságát is, megértjük a bosszúvágyat. A többi színész játékának kiemelése helyett egyszerűen megállapítható, hogy összehangolt csapatjáték folyik most is a Nemzetiben. A jobbfajta Mohácsi-előadásokban (amikor a rendező partnerre talál a társulatban) érezhető ez az összhang, amelybe természetesen a két kiemelt fontosságú szereplő is beleillik. Ezeket a fiatal színészeket „majd beárazza a szabad piac”, hangzik el az előadásban egy Vidnyánszky-nyilatkozat nyomán. Vidnyánszky ezek szerint naivabb, hiszen ezzel a kijelentéssel azt a benyomást kelti, mintha nem tudná, hogy egy színész nem pusztán a tehetsége okán kap vagy nem kap jó szerepeket, ennél sokkal inkább meghatározó a szerencse ill. az a kapcsolatrendszer, amivel rendelkezik. Míg Jordán át tudott Szombathelyre menteni annak idején nem egy színészt a Nemzetiből, addig Alföldinek aligha lesz meg a lehetősége, hogy ugyanezt megtegye. A színészi pálya pedig túl van telítve, a színészek kevésbé tudnak elmenni külföldre, az csak a rendezők számára esély.

Mohácsi János rendezése jó lenne ha megmaradhatna, akár úgy, hogy vendégként visszahívnák a szereplőket. Ez az az előadás, amit érdemes lenne minden középiskolással megnézetni és közösen megbeszélni. Kár, hogy erre egészen kevés a remény, mint ahogy arra is, hogy a darab elveszítse az aktualitását, ami pedig ránk férne.

Helyenként ismét elő-előfordul az a korábban tipikus jelenség, hogy vidéken sikeres előadásokat egy fővárosi színház megvesz, mégpedig oly módon, hogy marad a rendező, a díszlet, jelmezek, sőt esetenként egy-egy színész is. Nem próbál senki úgy tenni, mintha az illető rendezőnek egy éven belül ugyanarról a darabról új mondanivalója támadt volna. Bíznak abban, hogy új beállókkal felmelegítve, átültetve is megél a koncepció és a korábbi siker biztosan megismételhető.

Ez történt most a Nemzetiben. Tavaly előbb Marosvásárhelyen Sebestyén Aba mutatta be Székely Csaba Bányavirág c. előadását (erről a darabról a Vaknyugat kapcsán is írtam nektek többször, Martin Mc Donagh ír szerző számít Csehov mellett az író egyik fő forrásának, nyilvánvalóak a párhuzamok). Sebestyén Aba előadását gyorsan követte a Pinceszínházban Csizmadia Tiboré, amelyről elolvashatjátok a tavalyi beszámolómat. Széles László az orvos szerepében különösen jó volt benne, most így utólag még inkább érzem, hogy mennyire. Azóta a trilógia második részét (Bányavakság) is megrendezték mindketten. Az én megítélésem szerint a pesti színházi nézőknek éppen elég lett volna az említett két Csizmadia-előadás, amelyek rendben vannak, kellemesek, szórakoztatóak és profi színészi teljesítményeket vonultatnak fel. Nem kőszínházi körülmények között élő színészekkel, hanem szabadúszókkal, akiknek kevés hasonló színvonalú feladata van, így ezeket a szerepeket maximalista módon oldják meg, magas színvonalon. Most valami miatt (kevés a játszható kortárs magyar darab) a Nemzeti idei tíz bemutatója közé mégis felvette ezt a darabot, mégpedig Sebestyén Aba első rendezésének másolatával. Az első előadása jelentős elismeréseket nyert a kritikusoktól, így nyilván érdemesnek tartották arra, hogy a Nemzetiben ugyanazt megismételhesse. Sajnos én az első rendezést nem láttam, de szakmabelitől hallottam, aki viszont mindkettőt ismeri, hogy minden elemében, még mozgásában is ugyanazokat az elemeket használja ez a „friss” bemutató, mint az eredeti. A színészeket leszámítva, ami persze hatalmas különbség. Egy előadás két szereposztása között is óriási a különbség, látható ez akárhány esetben az Operában.

Pesten lehet kb. kétszáz ember, aki látta a marosvásárhelyi előadást, ez nem túl jelentős szám. Valószínű, hogy az előadás nézői nem fognak tudni hasonlítgatni, esetleg a Csizmadia-rendezéshez viszonyíthatnak majd, ahogy én.

Az összbenyomásom az volt, hogy a szerző némileg mesterkélt (Varró Dani Mc Donagh fordítását utánzó) szövege nem mindig működött. Furcsa módon most először el tudtam fogadni Tompos Kátya alakítását, akivel az eddigi évek alatt nem voltam igazán egy hullámhosszon, most valamit másként csinálhat vagy pusztán én szoktam meg eléggé? Viszont amíg minden esetben tetszett eddig Stohl a Nemzetiben, most hiányérzetet hagyott, pedig a részeg doktor szerepe hálás. Kifejezetten alulmaradt Széles Lászlóval szemben, bár összességében is erősebbnek éreztem azt a Csizmadia-féle előadást. Természetesen az is nagy különbség, hogy tavaly arra az előadásra előismeretek nélkül ültem be, most viszont a teljes trilógiát megismerve. Így sokkal nagyobb elvárásaim voltak. Más benyomást kelt ez az előadás, hiszen egészen más karakter persze Kaszás Gergő, mint itt László Zsolt. Az utóbbi nem tűnik annyira meggondolatlannak és hebehurgyának, hogy feltételezni lehetne róla, hogy az apja éveken át félrevezesse és átverje. Söptei és Szarvas József ismét házaspárt játszik. Utóbbinak nem hisszük el az öngyilkosságot, amit Tóth Jocónak el lehetett hinni. Viszont a szereposztásból más rendezői értelmezés is kibomlik, míg itt a Söptei-László Zsolt kapcsolatnak valamennyi esélye lehetett volna a színészek játéka alapján, addig a Csizmadia előadásban a Kaszás Gergő-Vándor Éva közötti kapcsolatnak nem.

Voltaképp kellemesen érezheti magát az ember a Nemzetiben az előadás két órája alatt, jó nézni sokadszorra László Zsoltot és Stohl Andrást együtt (mikor legközelebb? Ez itt a kérdés.), de nem érezzük, hogy igazán lényeges volt ennek az előadásnak a megszületése. Különösen azért nem, mert a városban van az említett másik Bányavirág, és annak a túlélési esélyeit ez eléggé rontani fogja, amennyiben műsoron marad jövőre és nem pusztán néhány előadás erejéig jött létre.

Eszenyi Enikő nemrég egy közönségtalálkozón (2012.márc.14.), amiről beszámoltam nektek, kijelentette, hogy zavarónak tartja, ha egyes daraboknak kétféle előadása fut párhuzamosan a városban. (Vannak esetek, amikor meg is vehető egy előadás kizárólagos joga, de sok esetben ez nem ilyen egyszerű. A Csárdáskirálynő jogai egy ember kezében vannak, így prózai színházak még véletlenül sem próbálkozhatnak meg vele, csak az Operett.) Jelen esetben egyet tudok a kifogásával érteni. Ráadásul ez a felmelegített rendezés nem ad annyit, mint amennyi hiányt hagy.

Régen léptem ki színházból ennyire szomorúan. Nem történt más, Parti Nagy Lajos olvasta fel egyperceseit, amelyek megjelentek már az ÉS-ben, megjelentek külön kötetben is. Ismertem őket, tudtam mire megyek. A novellák szüneteiben Dés László játszott különféle hangszereken, magyar népdalt szaxofonon többek között. Nem sokáig, éppen csak áthidalta azt a kis időt, ami kellett Lajosnak a regenerálódáshoz. Az előadás elején érezhetően civilben lépett ki a szerző, némi kis bizonytalanság, elfogódottság jeleit mutatta. Emiatt sem rossz, hogy nincs magára hagyva. Ahogy elkezdett olvasni, azonnal elkapott minket a szöveg. Jobban üt talán, mint olvasva. Homérosszal is ez lehetett a helyzet valaha... A nézők 80%  folyamatosan nevetett, óriási siker ez az előadás,  egy külföldi azt is hihette volna, hogy  egy kabaré esten van. Nekem az volt a benyomásom, hogy csak ő meg én maradtunk komolyak. A szerző nagyon szerencsés, a szöveghez illő tónust talált és egyáltalán nem esett ki belőle. Minden írás jól választott és aktuálpolitikai kapcsolódású. Én borzalmasan éreztem magam, teljesen átjött az, hogy egy szörnyűséges országban élünk, hatalmas kompromisszumok és meghunyászkodás árán.

De aztán rájöttem, hogy mégsem reménytelen az egész. Itt van Parti Nagy aki a félelem legkisebb jele nélkül fülkefórozik, teszi ezt nyilvánosan, nem egy pincében hetven fő előtt, hanem a Belvárosi Színház nagy nézőterén, ami tele van és tele is lesz. Az irodalom mégsem egészen hatástalan.

Közönségtalálkozóval egybekötött előadást tartott a Vígszínház a „Vígegyetem” keretében március 17-én. A tíz órakor befejeződő előadás után mintegy száz ember még maradt egy órácskát, ami lényegében a közönség tíz százalékát jelenti. Eszenyi Enikő ki is emelte, hogy számukra nagy dolog, hogy telt házzal tudják Brechtet játszani, sikeresen. Ez utalás lehet a színház két korábbi nagyszínpadi próbálkozására, amelyeket Zsótér rendezett, és ha a jegyeladás a mérce, akkor mind a Kaukázusi krétakör, mind a Jóember egyértelmű bukás volt. Mindkét előadás számos mozzanatára emlékszem, gondolatgazdag, érdekes munkák voltak, amelyekhez a nézőnek fel kellett kapaszkodnia. Úgy látszik ez nem igen vonzó foglalatosság és Brechttel fogyaszthatóbb formában érdemes próbálkozni.

A közönségtalálkozóból kiderült, hogy Enikő nagyon szereti ezt az egyébként igen jelentős szerepet játszani. Egy utcalány, aki jó akar lenni, de nem lehet – így kitalál és megformál egy szigorú nagybácsit, aki a túl emberséges döntéseit helyrehozza és lehetővé teszi a túlélését. A nagybácsin (Sui Ta) keresztül formálja meg Enikő a lányt (Sen Te), és ez nemcsak a nyilatkozatából, hanem magából az alakításból is látszik. Karikírozva, túlzásokkal, torzított hanggal és erős maszkban jön létre a figura, amelyről egyedül a házvezetőnő veszi észre, hogy álca csupán. A legtöbb ember annyira nem figyel oda egymásra, hogy simán átverhetőek. Az előadás lényegében Enikő nagy lehetősége, jutalomjátéka, de a harmonikusan dolgozó csapat is jó lehetőségekhez jut. Mészáros Máté az egyetlen, aki csak Vízárusként van jelen, az összes többi szereplő fregoliként működik, több szerepet kapnak. A női szerepeket is férfiak játsszák, ami mindig nagyon hálás. Elég jó nő lesz például Telekes Péterből, életszerű, ahogy Lukács Sándor öregasszonya is. Utóbbi ritkán szokott tetszeni nekem, a Vígben leginkább arra használják, hogy magához legyen hasonló. Most a női szerep jobban eltávolítja a rutintól és kifejezetten jó színész lesz ebben. Az előadás egységes stílusú és összességében arra bizonyíték, hogy a Víg társulatával is sokkal jobb előadások hozhatóak létre, amennyiben adott egy megfelelő, erős koncepcióval bíró rendező. Remélem, hogy ez az előadás, amely ismét azok közé tartozik, amelyben a Víg aktuális problémákról is akar beszélni, még sokáig a repertoáron marad és hasonlók követik. (Michal Docekal, aki a prágai Nemzeti igazgatója egy kifejezetten női darabot is rendezett korábban a Pestiben, a Mikvét, amelyik kifejezett közönségsikerré vált.)

A második szereposztás a papírforma szerint sosem annyira ütős, mint az első. Van néha persze néhány kakukktojás benne, amikor legszívesebben egy-egy énekest átmentenénk belőle az elsőbe. (Néha véletlen fordulat előidéz ilyen kevert szereposztást - emlékszem egy olyan Xerxészre, ami éppen egy kevert szereposztásban működött a legjobban.) Szögezzük le,  a mai Anyegin valóban egy másodvonalbeli előadás. Néhány kevésbé fontos szereplő egyezik az elsőével, ők azok akik korábban is és most is teljesen rendben voltak (az anya, a dada és Olga szerepében Temesi Mária, Balatoni Éva és Gál Erika). Nem rajtuk múlt az előadás, sőt nem múlt a Lenszkij szerepét ma is emlékezetesen éneklő Nyári Zoltánon. Nyári már eddig is felkeltette a lányom figyelmét, de a mai áriája után kissé meg is ingott Fekete Attila primátusa, felmerült benne, hogy a jövőben inkább Nyári Zoltánra fog fókuszálni.( Ez persze nem zavarja majd meg abban, hogy a tavasz folyamán legalább hat-nyolc alkalommal megnézze Attilát is, aki hat főszerepet fog énekelni. Attila persze nem tudja, hogy ilyen szoros lett a mezőny, még visszahódíthatja Vilmát, aki öt éve figyeli. )

A  két főszereplő Bátori Éva és Káldi Kiss András (Tatjana és Anyegin) szépen elénekelték a szerepet, de éppen úgy, ahogy évekig, most sem volt olyan a címszereplő színészi játéka, hogy hitelessé tegye a szerelmi kapcsolatot, sőt nem látszott ugyanolyan plasztikusnak a baráti kapcsolat megromlása sem. Ezt a mai korrekt előadást nézve hiányoltuk azt a csodát, ami vasárnap és kedden létrejött alapvetően Pavol Remenar jóvoltából. Ha Bátori Évával kapja a szerepet, akkor is közelebb lettünk volna az optimumhoz, de az az érzésem, hogy ahhoz az igazi Anyeginhez mégis Frankó Tünde törékeny és ártatlan szépsége is kellett. Látva a mai előadást, ahogy csak felszínesen jöttek létre a kapcsolatok, annál is inkább felértékelődött a múltkori, amikor viszont minden emberi viszony működött.

A lányom a tapsrend alatt két mondatban összefoglalta a két előadás lényegi különbségét. Múlt vasárnap úgy érezte, hogy Tatjánának el kellett volna Anyeginnel mennie, a mai Tatjana viszont a legjobb döntést hozta azzal, hogy maradt a férje mellett. 

Ha a kabátgombokról nem is, de újabb egyéb apró megfigyeléseket is tettünk. Eddig még nem ültem olyan helyen, ahonnan látszott volna  a padló (először  festett zöld levelek voltak ráfestve, amelyek messziről lábnyomokra is hasonlítottak), továbbá nem figyeltem arra az apróságra, hogy az a bizonyos kopár tölgy már a legelején is megjelenik a nyitó jelenetben, előre vetül az elmúlás képe. (A tölgy a szövegben is benne van, a gyerekkor képeihez kapcsoltan.) Ha lenne több Anyegin - mint ahogy nincs és nem lesz jövőre sem - , akkor még el lehetne nézelődni és merengeni a részleteken. Persze mondanom sem kell, hogy mindezt a másik szereposztással. Ma Káldi Kiss András a záróképben fél méterrel a fénye mellé feküdt le. A reflektornak az ő testét kellett volna pásztáznia, de csak némileg világította meg. Ezt a megoldást jelképesnek is vehetnénk.

Ha valaki kíváncsi így is, még huszadikán megnézheti.