Mezei néző

A Színház c. szaklap márciusban kifejezetten a nőkről szóló tematikus számot jelentetett meg. Ebből az alkalomból kerekasztal beszélgetést rendeztek tegnap délután, amelyen a lap írói és szerkesztői mellett Eszenyi Enikő (a címlap és egy hosszú interjú is szól róla) és Ónodi Eszter vett részt.

Megtudtuk, ami úgyis mindenkinek nyilvánvaló, hogy alig képeznek Magyarországon női rendezőket és amíg a független társulatok vezető pozícióiban 65% a nők aránya, addig a kőszínházakban ez egy százalék alatt van. Korábban Zimányi Zsófia vezette a Tháliát (jelenleg a Rózsavölgyi Szalon élén fejt ki elég jelentős művészeti szervező tevékenységet, kevéssé a széles nyilvánosság előtt), most viszont már a női igazgatókat Eszenyi Enikő egymaga reprezentálja. 

Én a magam részéről azért mentem, hogy halljam volt tanáromat, Szabó Istvánt (a Színházi Intézet igazgatóhelyettese volt többek között) beszélni a témáról és persze kíváncsi voltam Enikőre, akivel még az ősidőkben (1998) volt szerencsém megismerkedni. Tavaly a Budapesti Kamara bezárásakor láttam utoljára. (A vágy villamosát átmentette azóta a Pestibe.) Ami a kétórás beszélgetésből leszűrhető és tanulság:

Úgy éreztem, hogy sok a hét ember egy beszélgetéshez, igazából alig jutott lehetőség arra, hogy ki-ki elmondja a véleményét. Ónodi Eszter egyszer tudott megszólalni, úgy éreztem, hogy szinte bűn elpazarolni az idejét arra, hogy csak úgy ücsörögjön és hallgasson. Elég érdekes lehetett volna az egész, ha a moderátor mindössze két embert hív meg, akiknek viszont valóban van esélye arra, hogy kifejtse a gondolatait.

Rengeteg szó esett Mundruczó rendezési stílusáról, hogyan mutatja be lényegében tárgyként a női testet - rengeteg erőszakos jelenetben. (Ha valaki még emlékszik, vagy most megnézi, amit A jég kapcsán írtam novemberben, világos, hogy maguk a színészek is tárgyként kezelik a testüket és a lemeztelenedés őket úgy tűnik nem izgatja - vagy akit igen, az eleve nem is vállal ilyen szerepet.)

A másik kérdés, hogy mennyire vannak a nők elnyomott helyzetben, a férfi vezetők befolyása alatt. Eszenyi Enikő néhány megszólalásából számomra világossá vált, hogy ő teljes egészében elégedett (a színház finanszírozottságával azért nem), Marton László vonalát a magáénak érzi és egy picit sem érzi azt, hogy előde megkötné a kezét. Ez a Vígszínház éppen olyan, amilyet szeretne és minden rendben van lényegében. Én évek óta azt hittem, hogy Enikő másként csinálná, ha egyedül lenne (és nem lenne Marton még mindig a művészeti vezető), de most meggyőződtem arról, hogy neki ez a helyzet így optimális. Ez lesz tovább is, ha megkapja a következő ciklusra is a színházat. (El nem tudom hinni, hogy ki az, aki több energiát tudna beletenni a Vígbe, akinek fontosabb lenne az a színház.)

Nyíltan azért nem, de a beszélgetés után külön megkérdeztem, hogy Alföldinek látna-e helyet a Vígben. A válasza rövid volt: ez egyedül Robin múlik. Aki a Vígből indult, az bármikor visszamehet a bölcsőhelyére.

Ennyi volt. Akit ez a téma érdekel, nem jár rosszul, ha a Színház márciusi számát fellkapozza és átnézi.

Tegnap a terveim szerint sikerült ismét megnézni a vasárnapival nagyjából azonos szereposztásban az Anyegint. Mi változott?

A szereposztás csak majdnem volt azonos, Triquet kis, de fontos szerepében az egyik kedvencem, Kiss Tivadar lépett fel, akivel évekkel ezelőtt már hallottam az Anyegint. Tivadart legelőször egy Kovalik-vizsgában láttam (Offenbach, Hoffmann meséli, Kiscelli Romtemplom) és azonnal megfogott. Pincért játszott és amíg nem énekelt, azt hittem én, ennyi színházi előadás után, hogy egy valódi pincért szereztek az előadáshoz. Több más szerepében is átjött később ez a szereppel való tökéletes azonosulás képessége.

Mi más, ami változott? Újranézésnél alapvetően a néző is változik, mert már beavatottként vesz részt, másfelől apró részletekkel is tud foglalkozni. Kovalik rendezéseinél ugyanis ezek is ki vannak dolgozva, semmi nem esetleges. Természetesen azokról az esetekről beszélek, amikor nem a költségvetés a legfontosabb eleme a rendezésnek. Ráadásul nála talán több eséllyel meg lehet az értelmezését ill. rejtvényeit fejteni, mint például Zsótér dolgai esetén.

Emlékszem, hogy 2008-ban mennyire zavart, hogy a harmadik felvonásban Anyegin a fehér öltönyéhez miért visel fekete cipőt. Elmerengtem ezen, felmerült bennem az is, hogy biztos nem találtak fehéret, vagy elveszett, stb stb… (Van amikor egy-egy színpadi megoldásnak ennyire egyszerű magyarázata van.) Tegnap például nagy nehezen észrevettem, hogy Anyeginnek a fehér öltönyhöz tökéletesen passzoló fehér cipője mégiscsak van. Egyszer. Egyszer, amikor Tatjána látomása és a boldogság illúzió teljes néhány percre. Ennek fényében: annak is van jelentősége, hogy az egészen feketévé változó Tatjána mellett egy hófehér Anyegin (kissé krémszínű azért, legyünk pontosak) fekete cipőt hord. De már nem fekete az inge. Kezdjetek ezekkel az információkkal valamit.

Így sokadszorra a kezdőkép jelentésrétegeiből is több megvilágosodott, mint pl.: a búza aratása és a szőlő taposása mint egyidejű tevékenység nem túl valószerű, könnyen lehet, hogy a lányok elpasszolásának szükségességére utal.

Ezek a kis apróságok feltünedeztek, kicsit jobban megnéztem azt az áttetsző tüllt is, ami a legelső ablakkereteket fedte és amelyekre fiatal tavaszi fák voltak festve. Később a párbajnál pedig ott van egy hatalmas kivénhedt és levél nélküli hatalmas tölgy (talán), mint háttér.

Természetesen ez nem vonhatta el a figyelmemet most sem a szereplők viszonyairól és a mű fájdalmas üzenetéről: „a boldogság helyére jön a megszokás”. Most az elmúlás érzete talán jobban belengte az előadást, ez volt az utolsó estéje Pavol Remenárnak (reméljük idén csak) és Frankó Tünde pedig leadja a szerepet. Ez számomra váratlanul derült ki a második szünetben és annál is keservesebbnek éreztem a szerelmesek búcsúzását az üvegfal két oldalán. Tünde Pillangó lesz áprilisban, ráadásul Fekete Attilával, muszáj ott lennünk.

 Úgy látszik, hogy minden évadban egy igazi nagy opera-élmény adódik. Tavaly ott volt a Mefistofele (jövőre is lesz!), idén ez az Anyegin. Március közepe van, elvileg még jöhetne más is. Vasárnap délelőtt mi esélyt adunk ráadásul a második szereposztásnak, lehet, hogy akkor a kabátgombokról is lesz mondanivalóm.

Azaz Capriccio. Még nem késett le egészen senki, márc.14-én csütörtökön este a kalandban másnak is része lehet. Bőven van még eladó jegy. (A hétfői előadás teltházzal ment, sőt álló diákok is voltak.)

Richard Strauss utolsó egyfelvonásos operája  rendkívül ritkán kerül repertoárra, ami nem véletlen. (Sosem az, ha ritkán megy egy darab. Ez nem a Tosca.) A Capriccio voltaképp egy esztétikai dolgozat arról az álproblémáról, hogy az operának a zenei vagy a szöveges része-e a fontosabb. Gondolom ez titeket is gyakran foglalkoztató kérdés. (Mindkettő - ez a válasz 135 perc után.) Az utóbbi évtizedben inkább arról vitatkoztak, hogy egy előadásban az énekesek fontosabbak-e vagy a rendezés. Ez most nincs terítéken, bár a terepet most egy színigazgató uralja, vitán felül. Az előadásban is.

A darabban egy költő és egy zeneszerző vitatkozik, mindketten szerelmesek a grófnőbe, akit döntőbírának választottak. A nő is szerelmes, de csak úgy általánosságban. Beleszól az építő – kétórányi – vitába még az említett színházigazgató is, akin keresztül maga a szerző nyilvánítja ki, hogy mai művekre, az emberek életéről szóló darabokra van szükség. Minek nekünk „agg papok, druidák és görög királyok”? 1942-ben írta Strauss ezt az operát, ami valóban csak erről az esztétikai kérdésről szól, és bár jelen van benne a szerelem, kevéssé érezzük a szenvedély lángolását. Ezek szerint számára 1942-ben ez a kérdés tűnt mainak, az embereket érdeklőnek.

És hogyan szembesül vele a mai MüPa látogató?

Van egy érzésem, hogy maga a történet mást sem sodort magával. Nem izzott fel a levegő annak ellenére, hogy most sem lehetett kifogásunk, a magas zenei minőség adott volt, ami általában is jellemzi a MüPa produkcióit. Kocsis Zoltánt szeptemberben hallottam utoljára vezényelni. Ha nem tudnám az újságokból, sosem találtam volna ki, hogy az évad jelentős részét kórházban töltötte. Megnyugtató volt látni, hogy minden a régi. Hiába voltak nemzetközileg jegyzett énekesek is a színpadon, neki örültek a nézők a legjobban.

Én a magam részéről annak is, hogy egy kicsi, ámde szóló szerepben (Udvarmester) énekelni láttam egy kollégista ismerősömet, akivel három évet töltöttünk egy konyhában. Pintér Dömötör egyébként matematikus, de nem sokáig már. Teljesen beleillett ebbe a nemzetközi mezőnybe. Hamarosan követi ő is az egyébként fizikus és szintén basszista Cser Krisztiánt és rohamos léptekkel közeledik az Operaház felé. Szép a hangja és színészi játéka alapján is ígéretes tehetség. (Ő sem néz ki rosszul, ami nem hátrány ezen a pályán sem.)

Jelen esetben az előadás a jó rendezés miatt is érdemes a figyelemre. A színpadkép első pillantásra egy műfüves minigolfpálya és egy XVIII. századi rokokó szalon ötvözete. (Egy füves dombos terepasztalt hoztak létre, teleszórva bútorokkal, zongorával – sőt egy hagyományos kagylóval borított súgólyuk is van, jelezve, hogy a grófnő otthonában van ám színházterem is. A lyukból az előadás végén maga a súgó is előmászik.) Az érdekes kép leköti önmagában is egy ideig a nézőt, bár egy idő után akármennyire is szép a zene, nosztalgiám ébredt a szerző korábbi művei iránt. Most elsősorban nem az Ariadnéra gondolok, amely maga is színházi témát boncolgat, hanem az Elektra - Salome vonalra, de még az Arabellára és a Rózsalovagra is, amelyek zeneileg a legközelebb állnak ehhez a műhöz. Az utóbbi két operában is megjelenik a valóság, a dominánsan vígoperai hangulatot színezi némi tragikum is, ott az elmúlás, a boldogság törékenységének az érzete. Ebben az operában – 1942-ből – mindez hiányzott.

Nos, ha nekem ez hiányzott, nem hiányzott sokáig.

Az ezúttal tömött kettes villamoson (amely számomra a MüPa és Nemzeti látogatások egyik biztos értéke, nem tudom megunni a Duna látványát) még azon gondolkodtam, hogy milyen nagyszerű életem van, hogy három napon belül láttam egy nagyon jó (DG), egy katartikus (Anyegin) és egy világszínvonalúan megoldott operaelőadást, amikor ennek a villamosútnak hirtelen vége szakadt. Megállt a Kossuth téren és nem volt más hátra, este 11-kor át kellett haladnom a tüntetők mellett bársony ruhában, körömcipőben a jeges szélben. Nagyon nem éreztem azt, hogy ez így rendben van. Azt gondolom, hogy nem kellene, hogy egyáltalán olyan helyzet alakuljon ki, amikor tüntetésre van szükség.

Hol ér véget egy előadás hatása? A Capriccio, a futó szerelem – a töprengés az opera műfaján itt azonnal véget ért. Hazaérve nem tudtam ezt a rövid beszámolót sem megírni, annyira ledöbbentett a látvány. Futó szerelem helyett futó rendőrök, túlságosan közel és rengeteg. Fel nem foghatom, hogy volt képes valaki a világháború alatt egy kedélyes operát írni esztétikai kérdésekről, de azt még inkább anakronisztikusnak éreztem, hogy én ilyen kérdésekkel foglalkozom a jelenlegi viszonyok között.

Színlap:

http://mupa.hu/program/richard-strauss-capriccio-2013-03-14_19-30-bbnh

 Utóirat:

Biztatásként annyit még: az Operaház küldetésének tekinti, hogy a meglévő Strauss repertoárt bővítse. Idén még lesz egy Ariadné Naxosban bemutató (május közepe), ami egy vígopera és április közepétől lesz nyolc Arabella. (Erről tavaly írtam nektek és feltettem a blogra is. Úgy látszik, hogy a dán baritonomat nem hozzák idén (a reményt még nem adtam fel, tavaly is egy hét előrejelzéssel ugrott be!), de azért kétszer megnézzük így is legalább…)

"Érdekesebbnek ígérkezik a Katonában a Bodó Viktor által a nézők leveleiből és a színészek tapasztalataiból összerakott Anamnesis, ami a magyar egészségügy helyzetét kívánná boncolgatni. Megnézendő - közös borzongás várható."

Ezt az ajánlót írtam 2012. márciusában a bemutató előtt. Most, szinte egy év csúszással 2013. márc. 10-re van beütemezve, meglátjuk. Hallottam róla jót is és rosszat is.

Mi történt 2013. március 10-én este?

Bodó Viktor előadása egy vázlat, kiragadott klisék nem túlságosan elrendezett egyvelege némi élőzenével és néhány vetített interjúval.(Utóbbiak lekötöttek.) Nekem nem állt össze egésszé. Mivel egy ideje megy, csak én halogattam – ez most nem azért lehet így, mert még kiforratlan az előadás. Nincs darab - ezt mondanám, ha sarkosan akarnék fogalmazni.

Érdekes a téma, a magyar egészségügy pillanatnyi helyzete, minden nézőben más tapasztalatok szűrődtek le, nyilván ennek megfelelően az egyes epizódok is másként hatnak. Aki például már látta az apja holttestét, nem hiszem, hogy igazán tudna nevetni a patológiai jeleneten. A közönség jelentős része nevetett, így sejtem, hogy sokaknak tetszik az előadás. Mindenesetre egy politikus és egy színházrendező is a kaszás halál áldozata lesz, minden előkészítés nélkül. (Egyáltalán nem érint meg ez a fordulat. Elvileg vicces lenne ez is.)

Mi az ebben a majdnem két órás előadásban, ami indokolhatja a megtekintést? Nagyon kis része fogott meg a látottaknak, így ezt most könnyen összegyűjtöm.

Jó az, amikor a színészek éppen zenélnek a színpadon. Igaz, hogy ez a témához nem kapcsolódik, de jó őket hallgatni. Jó még Szirtes Ági és Lengyel Ferenc rövid jelenete. Lengyel orvos és elvált feleségét (aki mentőorvos) felvilágosítja, hogy tüdőrákot állapított meg nála. Hozzáteszi:  nem komoly az egész, biztos túléli. Aztán meghívja egy szupercsokira, de mégsincs pénze, így az asszonytól kér aprót a kávéautomatához. Természetesen ő issza meg a löttyöt. A jelenet végén pedig közli, hogy gyerektartásra most nincs pénze, de kér kölcsön 135 ezret. Ezen Szirtes csak nevetni tud. Ez a jelenet több erővel rendelkezik, mint akármelyik másik. Két emberi sorsot, sőt két ember kapcsolatát is felmutatja 3 perc alatt két szuggesztív színész. Azt hiszem, hogy ha írnak egy rendes darabot ebből a hálás témából, ugyanilyen színvonalú munkára többen is képesek lettek volna a csapatból. A többieknek ennyi szerencséjük sem volt, karikatúrák jutottak nekik.

Ami még érdekes volt: jó volt látni Olsavszky Éva és Kun Vilmos kettősét. Olsavszky beteg, a férje (a darabban is férje) látogató. Kettősük is erőteljesebb volt az előadás többi részénél. Később zenélgetnek, énekelgetnek. Vili bácsi egyedül marad, majd ő is, mint annyian az automatához lép. Bedobja a pénzt, megkapja a löttyöt. Félig megissza, kinéz a közönségre, elfintorodik, majd vállat von. Ebben benne van az, ha ez a feladatom, megiszom ezt is, annyi mindent csináltam színpadon, majd pont ezt ne tudnám megtenni. De van benne egy kis kajánság: „Vége az első résznek. De nincs szünet!”- mondja. Érzésem szerint az alkotók is érzik, hogy nem szabad esélyt adni a nézőknek a távozásra. Lennének, akik a jobbik eszüket használva legalább innen kereket oldanának, ha a kórházakból adott esetben nem tudnának ők sem szabadulni. A halál elkerülhetetlen, de ezt az előadást nem muszáj megnézni.

Egy igazán jó előadás nem ér véget a nézőben (gondolom az alkotókban sem) a színház elhagyásakor. Nekünk főleg nem szokott, mert a lányom még egy kicsit hajkurássza utána azokat, akik igazán tetszettek aznap neki. Nem mindenkit, sokszor a kikiáltott sztárok meg sem érintik. (Miklósa Erika többször énekelt már neki, de egyszer sem jutott eszébe, hogy megszólítsa.) A mai Anyegin után más volt a helyzet, kivételesen szinte mindenki tetszett neki és három énekestől be is gyűjtötte az aláírásokat. Az autogramok elhelyezésével sem ért véget a történet, mert este tízkor még kijelentette, hogy ez az Anyegin (2008 óta neki a harmadik) igazán jó volt.

Én azt tudom a mai Anyeginről mondani, ami egész nap foglalkoztatott, hogy soha életemben színpadon nem láttam magát a főszereplőt ilyen tökéletesen megtestesülni. Ahogy Pavol Remenar, a pozsonyi opera énekese a színpadra lépett és megláttam Tatjánával együtt (a néző végig vele azonosul, ha nő, ha férfi – én azt gondolom), azonnal átéreztem, hogy egy különleges emberrel van dolgunk. El lehetett hinni neki a sokat próbált életunt világfit, Lenszkij igazi barátját, a többi embert megfigyelő kívülállót is. Hiteles volt a levél visszaadásánál, sőt elhisszük neki azt is, hogy nem cselekedhetett másként, őszinteségre őszinteséggel válaszolt. Talán kicsit túl önhitten, de jóindulatúan. Szájából meggyőző, hogy „bátyjaként szeretem önt”. A második felvonás báljelenetében kifejezi részvétét és sajnálatát Tatjána iránt, ő az egyetlen, aki mellélép. Felkéri, táncolna vele. Sajnálja, hogy nem szerelmes belé, de azt is elfogadjuk, hogy a társasági sugdolózás hatására nem tehet mást, muszáj eloszlatnia a házasodására vonatkozó mendemondákat, kénytelen a számára csapdát jelentő helyzetből menekülni és ki kell ábrándítani Tatjánát. Nem tudjuk elítélni, amiért Olgával táncol. Anyegin álláspontján vagyunk, Lenszkij az, aki nem a helyén értékeli a dolgokat és életképtelenségébe hal bele. Ez az Anyegin sosem tudja majd kiheverni barátja megölését, ő az igazi áldozat – Lenszkij jól járt, sosem tudta volna a valódi életet elfogadni. A harmadik felvonásban ugyanígy megszületik a másik pillanat, amikor ő szeret bele a már férjes asszonyba. Látjuk a kétségbeesést, az igazi szerelmet, az összeomlást. Gyönyörű a jelenet, amikor az ablaksor két oldalán kuporog a két főszereplő és az ostobán elpazarolt életüket siratják.

Pavol Remenár Anyeginje tökéletesen illeszkedik Kovalik koncepciójába.

A korábbi általam látott előadásokban mindig azt észleltem, hogy az egy főszereplőn kívül mindenki más a helyén van. Van az előadásnak jó Tatjánája Frankó Tünde személyében, jó Olgája (Mester Viktória egykor, ma Gál Erika), sőt a mellékszerepekben is igazán nagy alakítások születnek. Nem is beszélve Lenszkijről. (Eredetileg Fekete Attila és Nyári Zoltán). Ma Brickner Szabolcs szintén nagyszerű Lenszkij volt. Pavol Remenárnak tehát megvoltak a partnerei, megszülettek az emberi kapcsolatok, volt hozzá egy igazán jó rendezés és létrejött a katarktikus erejű igazán erős előadás.

Ami ezt a 2008-as előadást még mindig élteti, az a rendkívül precízen kidolgozott koncepció, ami az eredeti mű szellemében született és a mának is szól.

Kovalik szereti az erős, tiszta színek használatát, amelyek nála mindig szimbolikus jelentőségűek. Ez az előadás piros, fehér és zöld is, meg fekete, ezüst és arany. Ezek a színek a legáltalánosabb jelentésükben értelmezhetőek. A kellékek többsége is jelképes értelmű leginkább. A kezdőképben átleng egy hinta – Tatjána (aki a mű valódi főszereplője igazából) megfogja és elengedi. A hinta pedig elszáll végleg. Ennyi is elég annak a kifejezésére, hogy vége a gyerekkornak és kezdődik az élet. Gyönyörű és megrázó a két fiatal lány és a két tapasztalt asszony (az anya és a dada) négyese. A két asszony vödrökkel mosást imitál, a két lány nyitott ablakkeretekben (ezeket fátyol takarja még) lebeg felettük. Az álmokról és a csalódásokról énekelnek. Ebben az egy jelenetben is látható, hogy milyen sors vár a még reménykedőkre. A nyitott ablakkeretek eleinte még lebegnek, mozognak, helyenként akadályként jelennek meg, de alapvetően az élet lehetőségeit testesítik meg. Anyegin elutasításakor az ablakok hirtelen berácsozódnak, de fallá csak Tatjána férjhezmenetele után, a báli jelenetben állnak össze. Ezen a falon már nem hatolhatnak át egymáshoz, hiába tör be egy ablakszemet Anyegin, nem tud változtatni a helyzeten.

Ez az ablakos játék mindössze egy kiragadott példa, de lehetne hosszan merengeni a kirakott könyvek szerepén, az égett búzakalászokon is.

De ezt most nem teszem. Gyertek el ti is március 12-én este az Operába és nézzétek meg ezt a kiváló előadást. A többi rejtvény megfejtésének az esélyét meghagyom.

(Akinek ez nem jó időpont, van egy második szereposztás is, de ilyen Anyegint nem tudok ígérni hozzá.)

http://opera.hu/hu/opera/Anyegin/201303101100/info

Szombaton délelőtt nekünk is kinyílt az Erkel, nem is akárhogy. Otthonos, mint volt, a székek már kopottak, de örülni lehetett feltétlenül az új találkozásnak. Legalább ötven (konkrétan 50) ismerőssel futottam össze, akik mind tudták, hogy ez AZ a szereposztás, ami kihagyhatatlan. Korábban kedvem lett volna az aznap délutáni kecskeméti Zsótérra elutazni, amit a MÁV közreműködésével meg is tehettem volna, de túl nagy volt a kísértés a maradásra. Utólag jó döntés volt, az világos. Zsótér II. Edwardja pedig szerencsére még lesz áprilisban is.

Két oka van a krónikus időhiány mellett, amiért most nem egy ötoldalas kimerítő elemzés következik. Az egyik: mert egy hete megfogadtam, egyoldalas bejegyzések lesznek ezentúl. A másik: mint az egyik szereplő közléséből megtudtam, jövőre nem lesz Don Giovanni, esetleg két év múlva. Most hiába is fájdítom a szívét annak, aki egyáltalán hajlandó operát nézni, hogy az idei egyik legszebb előadást hagyta ki. A mai Anyegin verte ezt (mivel abban még koncepció, sőt üzenet is van, nem pusztán lebonyolítás), de tegnap még nem tudhattam, hogy hamarosan egy még jobb előadást látok majd. Nem is hittem volna el, hogy van rá esély.

A Don Giovanni az Erkelbe áthelyezve kicsit más lett, a felújító próbákon személyesen is résztvevő rendező ellenére is sikerült életet lehelni a produkcióba. Számomra ez maga volt a csoda, ahogy az igen jól megválasztott szereplőgárda életre kelti a darabot egy avíttas, átgondolatlan rendezésben. Megelevenedik előttünk mégis a kőszobor, amit senki sem hitt volna. Ókovácsnak van egy szakértője ezek szerint, aki nagyon a helyén van, és jobb szereposztásai vannak az Operában, mint az arany időkben Kovalik művészeti vezetése idején. Ezt muszáj elismerni. Persze lehet, hogy az akkor megkezdett nyomvonalon haladnak és végre kicserélik a neveket friss énekesekre, ennyi az egész. (Ha évente egyszer majd idejön Balázs egy új rendezést létrehozni, akkor azt mondom, hogy helyreállt a világrend. )

Ha valaki olvasta a pár hete lebonyolított operaházi Don Giovanniról írt soraimat, abban is benne volt már bizakodás, mert a Szegedi Csaba-Bretz Gábor páros is jobb volt a korábbiaknál. Most viszont Bretz előlépett Giovannivá, és mellé került szolgának Cser Krisztián (aki sajnos már nem Pomádé többé). A többi szereplő is rendkívül erős, nézzétek meg a színlapot - http://opera.hu/hu/erkel/Don_Giovanni_1/201303091100/info– akiket nem emlegetek, azok is a helyükön voltak, nem is akárhogy.

Én azt gondolom, hogy a tegnapi előadás ereje kifejezetten azon múlt, hogy a rendkívül intenzív jelenlétű Cser Krisztián került Bretz mellé. Alkatilag hasonlóak, hihető például az is, amikor szerepet cserélnek. Leporellóként minden rezdülését ismeri gazdájának, egy húron pendülnek, énekesként és szerepükben is. Érződik ez a harmónia és ez viszi az előadást. Cser hangja gyönyörű és mély. Zengő, erőteljes, nagyon jó hallgatni. Színészi feladatát komolyan veszi, ahogy Pomádéként is minden alkalommal folyamatosan jelen volt a szerepében, nem becsülte le a gyerekelőadást. Teljes életet ad most a szolgának. Megveti a nőcsábászt, de titokban irigyli, és nagyon könnyen rááll a ruhacserére. Talán mindig is ez volt titkos vágya. Ugyanakkor gyengébb és gyáva.

Rendkívül erőteljes Don Giovanni és a kőszobor utolsó jelenetében, amelyet nagyrészt az asztal alatt tölt. Még senkit nem láttam, aki ilyen intenzíven próbálná lebeszélni a gazdáját a meghívás elfogadásáról.

Van egy érzésem, hogy ezentúl Vilma preferált énekeseinek köre ismét kibővült és a rajongón Fekete Attilának és Bretz Gábornak osztoznia kell majd ezentúl Cser Krisztiánnal is, aki még az előző kettőnél is többet lép színpadra.

http://opera.hu/hu/erkel/tarsulat/szemely/Cser_Krisztian

Most elmerengtem ezen, hogy mi lesz velünk. Fekete Attila http://opera.hu/hu/erkel/tarsulat/szemely/Fekete_Attila

két nagyszerű partnerrel is énekel áprilisban Pillangót, lesz Tosca, Aida, Vilma kedvence A szicíliai vecsernye is, újabb Hunyadi. Attila 23 előadásban fog még idén fellépni (szerencsére Bretz előadásai ezek között vannak, ez mázli) és most még jön a Krisztián is hozzá.

Minden siránkozás mellett valójában örülök, hogy a lányom ezzel van elfoglalva, még akkor is, ha bele fogok dögleni két megrázó Pillangókisasszonyba, ami borítékolható. Mindenkinek tudom ajánlani, aki megható előadásra vágyik.

"Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!"

Röviden: a fenti mottóról szól az előadás.

Hosszabban:Ha rákattintotok a port.hu linkjére,

http://port.hu/pls/w/theatre.directing?i_direct_id=19548&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topi láthatjátok, hogy az Örkény egy revüszínház üres színpadát, egy asztalt és négy széket használ az előadás eljátszásához. Van persze négy bábu is, akik a dobozolós jelenetekben mozognak. A szereplők ruhái „színészi fellépő ruhák”, ezzel is jelezve a távolságot színész és szerep között. Se a színpadkép, se a ruhák, se a kellékek nem segítik azt, hogy a színész beleélje magát a szerepbe. Ráadásul nem a drámaváltozatot játsszák, hanem a kisregényt (némi húzással) mondják el, a narrátori szövegeket sem kihagyva. Nem különösebben ügyelve arra sem, hogy a férfi és a női szerepeket legalább a hozzájuk leginkább passzoló színész mondja (Gizi Gézáné rövid szerepe Ficza István gondozásában hangzik el…). A Brecht által is preferált elidegenítő színházat látjuk, amennyire lehet az intellektusunkra akarnak hatni.

Mi a cél? Ami a darab mottójából is kitűnik. Van-e olyan hatalom, ami az embert végleg kiforgatja önmagából, vagy sincs? A diktatúra örök vagy elpusztítható? Ilyen gondolatok kerülnek az előadás középpontjába. Az érdeklődés fenntartásának érdekében időről időre híres (korabeli) sanzonok, slágerek hangzanak fel. Ezek némileg szórakoztatnak is, ugyanakkor a történet menetét is megtörik, részben kapcsolódnak is hozzá.

„Minden elmúlik egyszer, minden a végére ér” – némileg könnyed epilógus a Don kanyarban elpusztult ezrek sorsához, vagy akár a tragikomikusan négybe szelt őrnagy halálához is. A közönség viszont nem egészen erre gondol, azt sejteni lehet. Megint egy utalgatós-áthallós előadáson vagyunk, amikor csak mintha lenne szó a negyvenes évekről – nagyon is a jelen viszonyaira kell gondolnunk. A közönség óriási tapssal fogadta az előadást, amely szól ennek a burkolt üzenetnek, de szól a kiváló csapatmunkának is. Egy kis kultúrpolitikai segítséggel (lsd. a Nemzeti színészeinek szétoszlatása) az Örkény a következő évadtól az ország legjobb társulata lesz. Ez nem nagyon kérdéses számomra. Pesti viszonylatban mindenképp (nem zárom ki, hogy Békéscsabán szuper csapata van Fekete Péternek, mert oda sajnos nem járok).

Ebben az előadásban mindenki ott van a helyén. És nem az egyetlen lehetséges szereposztást kaptuk. Legalább még két igen jó Mariska lett volna a társulatban, ugyanúgy látok Ágikákat is. Csuja Imrénél jobb Tót Lajost azért nem nagyon lehetne találn pillanatnyilag az Örkényben. Ha jövőre már köztük lesz Znamenák, akkor igény esetén egy egészen új és ugyanilyen minőségű B verzió is előállítható lenne. A játék kedvéért akár érdemes is lenne megcsinálni.

Ezt az előadást nagyon lehet élvezni, minél jobban ismeri a szöveget valaki, annál inkább. Miután a lányom nem ismerte, ő sokkal többre értékelte volna, ha el is játsszák a helyzeteket, nemcsak felidézik. Nekem ez nem hiányzott, van egy pár igazán emlékezetes előadás már az emlékezetemben elraktározva, nem vágytam egy újabb realista megközelítésre. Minthogy nem hittem, hogy igazán új koncepcióban ez megvalósítható, számomra ez a Mácsai rendezés kellemes csalódás volt. Nézzétek meg, csak ezt tudom üzenni. (És még addig foglaljatok jegyet, amíg van. Ebből is Liliomfi-eset lesz, jönnek a várólisták.)

Hargitai Iván a stúdióban rendezett a Magyar Színházban. Nem könnyű darabot választott, ráadásul meg kellett küzdenie az éltesebb „profi” nézők esetén egy legendával is, mégpedig Székely Gábor nagyhírű és a világot is bejárt rendezésével.

A Katona előadását én is láthattam, Balkay és Benedek alakítására emlékszem elég élesen, az előadás színpadképéből és atmoszférájából is maradt valamicske. Nagyon intenzív és fojtogató érzelmek dúltak a szereplőkben, kibírhatatlannak érezhettük szinte mindük életét. Nehezen hiszem, hogy lesz kritika, aki nem próbálja majd szembesíteni ezt az új előadást azzal. Emlékeim szerint az elmúlt húsz évben Pesten ezzel a darabbal nem próbálkoztak. (Egy szolnoki rendezésről hallottam.)

Az, hogy Hargitai hozzányúl a darabhoz nyilván bátorságra vall, vagy realitásérzékre: annyira sokan azért nincsenek a mai nézők között, akiket ez a már elég régi emlék megakadályozna abban, hogy élvezzenek egy másik változatot. Igaza is van, mert az előadás befogadását valóban nem befolyásolta mégsem az emlékkép. A darab viszont nagyon jó. Most végre azt láthattam, hogy van egy rendező, aki nagyon minimális díszletben (aminek lehet, hogy gazdasági okai vannak, lehet, hogy szeretett volna egy „igazi” színpadképet előállítani, csak nem volt forrás rá), szinte csak egy kerevet és egy asztal, néhány szék és egy kivetítő segítségével mégis helyzetbe hozta a színészeket.

Ez a darab legalább a legtöbb résztvevő számára igazi feladatot kínált, nem statisztálást. Alkalom volt arra, hogy egy egész emberi sorsot mutassanak fel, kidolgozva. Lehetőséget az épülésre, színészetük kiteljesítésére. A hét korábbi előadásai után ez feltétlenül értéket jelentett. A színészek a lehetőségeikkel részben éltek, de így is alapvetően jó benyomást tett rám az előadás. Itt is van némi harsánykodás, nem mindig kellően indokolt rohangálás. De összességében el lehetett fogadni Holecskó Orsolya bizonytalan Clodiáját, ahogy a férjet is Fillár István személyében. Horváth Illésben a tehetetlen férfi ott volt, de Catullus ennél azért komplexebb figura, mint amit ő mutat. Hámori Ildikó igazán gyűlöletes anyós, látjuk, hogy ő a bajok forrása, de értjük az ő szempontjait is, elhisszük, hogy neki van igaza. A többi szereplő egy kicsit kevésbé volt árnyalt, de nekik annyira mégsem volt hálás a feladatuk.

Talán egy kicsit gyorsan írták le a Pesti Magyar Színházat, vannak itt előadások, vannak itt jobb sorsra érdemes színészek – talán még visszafordítható a folyamat és nem lesz belőlük egy közepes előadásokat játszó ifjúsági színház. 

http://port.hu/pls/w/theatre.directing?i_direct_id=19640&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4

A hetem abszolút mélypontja volt az előadás, szépítés nélkül elmondható. Egy lebeszélő blogban lehetne igazán tobzódni ennek kapcsán. Én viszont nem a színházak és színészek szapulására vállalkoztam, hanem egy nehezebb feladatra: ha már elmentem valamire, akkor igyekszem megtalálni az igazolást, legalább egy olyan dolgot, ami miatt érdemes volt. Ez nem mindig könnyű. A csalódás azért is fájó, mert erre nagy reményekkel mentem, egy régi-régi emlékfoszlánnyal. (A Radnótinak volt belőle legendás nagy szériája Gáspár Sándorral és Eperjessel, akit 1988-ban még mindenki szeretett és becsült. Ennyit változott a világ.)

Jelenleg az, ami megszületett a Pestiben - unalmas és érdektelen. Elvileg szórakoztató, gyakorlatilag nem az. A rendező egy jó színész (Szőcs Artúr), aki szeret zenélni, így sok az élő zene az előadásban. Sajnos igazán eklektikusan válogat, mintha csak az lenne az egyetlen szempont, hogy híresek legyenek a számok. Ütik egymást. A színpadképről nekem a giccs jutott eszembe. Az első felvonás zárlataként az ókori görög város szereplői esernyővel eltáncolják a Singing in the rain-t, miközben egy arab (!?) dollárokat szór le rájuk. Igyekeznek összeszedni, amikor épp lemegy a függöny, de amikor felhúzzák, akkor a már összegyűjtött dollárokat is eldobják és újra táncba kezdenek. Ez a mozdulatsor megy le vagy hét alkalommal. Minek? A hamis dollárok egyébként jópofák, a rendező arca és „Bank of Vígszínház” felirat van rajtuk. Messziről eredetinek néznek ki. (Az is lehet cél a színház rajongóinak, hogy ilyen hamis dollárt szerezzenek. Ez ok lehet az előadás megnézésére.)

Sajnos a színészek ebben az előadásban sem kaptak olyan szerepeket, amelyeket valóban élettel lehetett volna megtölteni. Csőre Gábor statisztál a címszerepben, rángatják – el nem lehet képzelni, hogy életében egyszer is döntött a saját feje alapján. Egy tangához hasonló alsóban nyomja végig a darabot, kicsit sajnáltam érte, hogy ennyire van szükség a színészetéből. Többet is tudna.

Pici esélye van viszont Telekes Péternek és Dengyel Ivánnak. Ők egy vonallal többet tudnak a kliséknél létrehozni. Telekesnek van egy elég vicces apró kis jelenete, Dengyel pedig elhiteti velünk, hogy egy valódi ember – ami jelen esetben nagy szó. Amit ő csinál, azt nyugodtan lehet nézni. Neki nem jutott a harsány rohangálásból és ágálásból, így nyugodtan nézhet tükörbe, a saját munkáját nem kell szégyellnie.

Ha pedig értéket kell kiemelni: ezt az előadást is lehet ajánlani, mégpedig azoknak, akik Mészáros Máté rajongói. Mészáros Máté – az egri színházat nem feledve, ahol méltó szerepeket kapott – valóban képes arra, hogy egy előadás teljes súlyát elvigye a vállán. Ő az, aki valódi főszereplőként, a cselekmény mozgatójaként mindent intéz, mindenkit figyel, sőt gitározni is tud. Energiával tölti fel a színpadot. Szerencsére majdnem mindig jelen van, menti ami menthető. De mindenért nem tud minket kárpótolni. Érdekelne, hogy ő mennyire érzi jónak azt, amit letett az asztalra… Az még jobban, hogy ugyan mi lehetett a koncepció e zagyvaság mögött.

Színlap:

http://port.hu/pls/w/theatre.directing?i_direct_id=19675&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4

Térey János Paulus című versesregénye embert próbáló feladat. Érezni lehet, hogy ez fontos könyv, művelt az írója, aki tényleg tud költeni – de mintha nem csúszna olyan könnyedén, mint mondjuk a Nibelung lakópark. (Lehet, hogy másnak az is nehéz olvasmány, én azt élveztem és szerettem.) A Protokoll pedig egyenesen lektűr, ha ehhez viszonyítok. Az Anyegin, amelyhez nyilván volt szerencsétek: könnyed lányregény.

Amikor láttam a Súgóban, hogy Gergye Krisztián és Makranczi Zalán táncszínházat készítettek belőle, elképedtem. Még friss bennem a Nemzeti őszi Agota Kristof bemutatója, amelyről minden túlzás nélkül elmondhatom, hogy művészi előadás volt, de én kevés voltam hozzá. Nem tudtam felfogni és ez a helyzet eléggé megviselt. Viszont mindennek ellenére, rengeteg emlékem maradt róla, talán erős vizualitásának és Hollósi Frigyesnek köszönhetően is. Ilyen előzmények után minden normális ember lapoz egyet, és kihagyja, ahogy kihagyom a legkisebb töprengés nélkül a szintén nem nekem készülő musicaleket, bohózatokat, revüket, hakni-előadásokat és az operettek nagy részét is.

A kíváncsiság mégis odaterelt a Bethlen térre, ahol az ősidőkben láttam egy táncelőadást Gazsó Györggyel és egy profi táncos csapattal – de csak Gazsó maradt meg az emlékeimben, nyilván nem véletlenül. (A színház az állatorvosi egyetemmel szemközt van, felidéztem néhány régi emlékemet, amikor még az állatorvos-zenekar dixieland koncertjeire is hivatalos voltam…) Makrancziék Paulusa két előadásnyi lesz, ez most az első rész volt – 60 percben.

Minden szereplő jelenléte érzékelhető volt, ami nem tipikus. Nem éreztem, hogy lenne gyenge láncszeme az előadásnak. Felfedeztem néhány gergyés elemet, hiszen a Nemzetiben az elmúlt öt évben láttam néhány Gergye-koreográfiát, természetesen ez azokhoz hasonló. Úgy láttam, hogy értelmezhető az állványra mászás-tekergés, és jól válogatottak a versesregényből átemelt mondatok is.

Ez most érthetőbb volt, mint az alapmű – mondhatjuk azt is, leegyszerűsített. Térey három Paulusa közül a pesti hacker sorsa került a középpontba, bár halványan a német katonatiszt Paulus és Szent Pál is feltünedezett.

A teljes heti menümben ez az előadás üde színfolttá vált, mert nagyon dinamikus alkotásvágy sütött át rajta, néhány színésznek az a törekvése, hogy a piaci viszonyoktól függetlenítve magukat mégis arról beszéljenek, ami fontos számukra. A fészekből kirepülve vagy kilökve, remélhetőleg lesz bennük annyi erő, hogy a Nemzeti után is tudják a megkezdett utat folytatni. Még akkor is szeretném, ha ezek az előadások megszületnének és szélesebb körhöz is eljutnának, ha tudom, hogy ez is eredendően rétegszínház, és nem is egészen az és olyan, amilyenre én vágyom.

Színlap:

http://port.hu/paulus/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=19731&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4