Mezei néző

A Karinthy Színház által kiadott színlapon ott áll a figyelmeztetés: "kérjük, hogy ne mondják el a történetet ismerőseiknek, hadd legyen nekik is lélegzetelállító a végkifejlet"

Azt hiszem, hogy ezt a tájékoztató 7 sort, amiből az imént idéztem, nem minden néző veszi komolyan, mert a szünetben hallottam egy beszélgetést, amelyben egy férfi néző bennfentesen tájékoztatta partnerét arról, hogy mi várható a végén. Igyekeztem nem figyelni, aztán meg úgy döntöttem, hogy ez lehetetlen, aztán persze nem lett az. Látta már a piszok az előadást, másodszor ült be ezek szerint. (A spoilereket nehéz elkerülni, ennél azért durvább esetek is történtek persze, mint amikor az olasz tévéhiradó a Harry Potter 7. kötetének megjelenését követő napon főműsoridőben hírként bemondta, hogy senki se aggódjon, mert HP életben maradt.)

Az előadásról valóban kihívás úgy nyilatkozni, hogy a történetet ne mondja el valaki és mégis értelmesnek tűnjenek a mondatok. Ami biztos, hogy a két részben játszott előadás teljes ideje alatt csak és kizárólag a cselekmény bonyolódását követtem, nem jutott eszembe semmi, nem kalandoztak el a gondolataim se a saját problémáim felé, se más asszociációim nem támadtak. Nem merült fel, hogy meg kellene változtatni az életemet vagy a másokét, se  társadalmi problémák nem kerültek terítékre.

Egy helyszínen játszódik az egész és ami lényeges, teljes egészében a színészek beszélgetéseinek kell minket lekötnie. Ez nem olyan egyszerű feladat, de a szerző (Robert Thomas, A nyolc nő írója) eredetileg színész volt, látszik, hogy ért hozzá, hogyan kell a kollégákat helyzetbe hozni. A főszereplőt nagyon régen láttam játszani, talán valamikor a Kolibriben (na jó, nem mosom el: konkrétan a nagyon jó és még most is műsoron lévő Völgyhídban, ami a diáköngyilkosságok kérdésével foglalkozik). Jó színész, kevés reklámot kap, teljesen uralja a pástot. Én eredetileg abban a hitben mentem, hogy Simon Kornél lesz, akivel eredetileg tavaly januárban bemutatták, de még a villamoson beugrott, hogy szerepátvétel történt, még interjú is született velük ezzel kapcsolatban. Valószínűsítem, hogy nem kevesen vannak, akik Kováts Adél miatt mennek a színházba. Én szerintem most láttam először Adélt nem a Radnótiban játszani, bár rémlik valami régi Merlin Színházbeli előadás is. Adél rendben van, nem mondhatom, hogy nem. Profi. De ez nem az a feladat számára, ami kifejezetten kihívást jelenthetne. (Legutóbb a Vágyvillamosban láttam, akkor a saját átlagos szintje fölé emelkedett toronymagasan, de más esetre, amikor annyira sokat vártak volna tőle, nem emlékszem vissza.) Ujréti László szimpatikus felügyelő és hiteles. Én a hangját is szeretem, ez is egy plusz. Tordy Gézát egy jó ideje csak rendezőként láttam megnyilvánulni, keveset játszik. Jelenleg ez az egy szerepe van, csavargó festőnek lenni színpadon  elég hálás feladat, látszik rajta, hogy élvezi is. Szirtes Balázs Charles Bingleyt játszotta a Büszkeség és balítéletben (ugyancsak a Karinthyban megy az az előadás), most is kellemes a megjelenése, neki is sokkal több szereplési lehetőséget kívánnék. Balázs Andrea pedig még friss élmény a Lovagias ügyből, most is a helyén. A szerep kevésbé alkalmas, hogy komikai vénáját itt is kamatoztassa, de majd lesz más esélye is remélhetőleg. 

Kőváry Katalin rendezte az előadást, aki nem akart semmi darabtól idegen elemet a színészekre erőltetni - működik a dolog szemmel láthatóan. Az előadásról érezhetően elégedetten jöttek ki a nézők, szinte pont fél10/kor, ahogy az a darabban is elhangzik. A felügyelő garantálja a bűnös kézrekerítését és a közönséget nyíltan is emlékezteti erre. Bár semmi sem úgy történt, ahogy vártuk - mégis minden az ígéret szerint. A színlap 2 részes krimit ígér, azt adja a színház. Szórakoztató kikapcsolódást. 

Az előadást látva határozottan kijelenthetem, hogy én még gyönyörködöm az emberben, ha Hamlet nem is, különösen ha színész az illető, tehát úgy tesz, mintha másvalaki volna és mer játszani.

A mai előadásról reggel szereztem tudomást, állítólag egy hete tűzték ki, eredetileg nem volt nyilvánosságnak szánva. Tanulság: nézni kell a szfe.hu-t, ha valaki tényleg érdeklődik. A produkció vizsga, célja világos: egy főiskolai (na jó, egyetemi) osztály minél több tanulóját kell olyan szereppel megkínálni, amelyben kitűnhet, megvillanthat magából minél többet.

A jelen helyzetben sem sikerült az, ami lényegében teljesen nem is működhet: nem lesz mindenki egyformán fontos az előadásban. A színészek jobb ha már a főiskolán (akarom mondani egyetemen) felkészülnek, lesznek sztárok, lesznek főszereplők és örök mellőzöttek és egyre több pályaelhagyó is lesz közöttük.  Egy ilyen vizsgán is csak néhány arcot jegyez meg a néző, a többiek egy kicsit beolvadnak az összképbe és felejthetőek lesznek. Mivel az egyetem jellemzően a részt vettek névsorát adja csak meg a színlapon, nem nagyon segíti elő azt, hogy megismerjük a diákokat. A többség ismeri őket, a mezei néző ma sem volt túl gyakori a 35 tagú közönség soraiban, így az egész nem is fontos.

No de milyen volt ez a mai Zsótér, amit egész nap vártam, ami az egész napomat egy kicsit bearanyozta előre is?

Összességében az előadás annyi új gondolatot számomra nem adott, mivel húsznál többször találkoztam a művel (a különböző rendezéseket és az olvasást, a tanítást is beszámítva). Ennek a háttérismeretnek a birtokában viszont nem volt zavaró az, amit vizsgákon gyakran alkalmaznak: egy-egy szerepbe ki -be ugrál több színész is. Aki először találkozna a történettel, azt egész biztosan falhoz állítaná az,  hogy Hamletként 4-5 színész volt jelen felváltva, de néha négyen is egyidejűleg (köztük legelsőként egy nő, a későbbi Ofélia is), sőt néhány más kulcsszerep is ugyanerre a sorsra jutott. Volt több Polónius és Claudius is. A Szellem, Horatio, Laertes és Gertrúd ugyanannak a színésznek a kezében maradt. Én a különböző váltások magyarázatára csak azt tudnám felhozni, hogy sok a színész és egy vizsgán mindenkinek adni kellett lehetőséget, hogy kipróbálhassák magukat.

Az én megítélésem szerint Vidnyánszky Attila volt az, aki a legjobb lehetőségeket kapta és amely esélyekkel nagyszerűen is tudott élni. Mielőtt csodálkozna valaki (ahogy én tettem): ez a V.A. a fia a jelenleg annyit emlegetett Vidnyánszky Attilának, aki a Beregszászi Színház művészeti vezetője, a Debreceni Színház igazgatója, a Kaposvári Egyetemen a színházi intézet igazgatója, a Teátrumi Társaság vezetője és a Nemzeti jövendő igazgatója. Rendező, nem színész. A fiú viszont kb 21 éves és ebben az előadásban játszott Hamletet, Claudiust és Poloniust, no meg a Színészkirályt (az Egérfogó jelenetben még Hamlet is!). Nem minden szerepet, ezt a négyet. Szinte minden jelenetben azt a szerepet kapta ő, amelyik látványosabb és ahol ő volt az aktív fél. Két magyarázatot tudok erre: ha jelképesen akarnám értelmezni, akkor azt is mondhatnám, hogy amíg az apa a domináns figura a magyar színházi közéletben, most a fiú neve által  megpróbál modellezni egy olyan színházat Zsótér, amelyben szintén egy Vidnyánszky Attila lesz a domináns. Mi lesz a Hamletből, ha minden főszerepet egy színész kap?

A valóságban ehelyett az tűnik ésszerűnek, hogy Attila az osztály kiemelkedő tehetsége, talán korábban érett a többinél, esetleg egész életét színházban töltötte - most dinamikusabb, többet mutat, így törvényszerűen tűnt úgy, hogy hangsúlyosabb a jelenléte. Emlékezetes több jelenete, Polonius miközben megbízást ad emberének, hogy fia után nyomozzon egy sztepptánc-jelenetet ad elő. Ugyanígy fontos jelenet, amikor az Egérfogóban V.Attila Színészkirályként játszik is és néha ki-kiugorva a szerepből Hamletként is megszólal. Ígéretes tehetség Attila, de irigyelni azért nem irigylem, nem lehet ma Pesten könnyű színészként ezzel a névvel érvényesülni. Ha bármit elér, mindenre azt fogja valaki mondani, hogy csak az apja miatt kapja a jó lehetőségeket. Fogunk még róla hallani, egészen biztos vagyok, formátumos tehetség és ráadásul szimpatikusnak is tűnik, pozitív energiákat sugároz felénk.

Az előadás egyébként a nagyteremben volt. Ha valaki ezt meghallja, de tudja, hogy Zsótér a rendező, akkor borítékolhatja, hogy igen, a színpadon lesznek a nézők is. Számos előadásánál így volt, de akkor többnyire a nézőteret nem nyitották ki egyáltalán, vagy mint a 1/2 kegyelműnél, a színpad és a nézők is a nézőtéren voltak (na jó, egy kicsit az előszínpadon is). Most a színpad hátterében van 2 sor szék és egy sor párna - leülve az üres nézőteret bámulhatjuk többnyire. Ez a látvány egy ideig érdekes, pénz hiányában ezzel lehet operálni, ahogy a Nemzetiben is. Ezen kívül jól hasznosul a függöny is, jelenetekre bont, részben jelmezt pótol (Ofélia a fejére teszi a függönyt, mintha apáca-fátyol lenne), mögötte is játszódik néhány jelenet, amit csak hallunk. A süllyesztők a temetői jelenetben jól hasznosulnak, a trégerek pedig a párbaj jelenetnél. Az előadás egyben kicsit több, mint 2,5 óra. A közepe táján kivezényelnek minket a színpad alá, a színészöltözőbe, pusztán annyi időre, amíg Hamlet (ekkor is V.Attila) elmondja a színészeknek szóló instrukcióit. Addig átdíszítik a színpadot az Egérfogó jelenethez. Ezt a változatosság kedvéért a nézőtérről figyelhetjük, majd ezután visszaengednek a helyünkre. Ezt a mászkálást kapjuk szünet helyett.

Az Oféliát és eleinte Hamletet játszó lány is érdekes jelenség, zongorázik is. (Külső erőket nem nagyon vontak be, a lámpákat Zsótér maga kapcsolgatja, úgy tűnik.) Nem tudom, hogy a három felsorolt női névből ő melyik, ha ismét nézem az osztályt, akkor talán ez is megvilágosodik.

Az előadás látványvilága erősen puritán, eszköztelen. Zsótér jellemzően szereti az élénk színeket, érdekes kellékeket, most viszont mindenki úgy van öltözve, mintha egy ünnepségre jönne. Leszámítva a férfi cipőket,amelyek nagyon nem passzolnak rendszerint az öltönyökhöz. Szándékosan? Vagy nincs a srácoknak normális fekete cipője?  Mindkettő esélyes. Kevés a kellék, a szövegmondásra koncentrál Zsótér ezen a vizsgán. Viszont az Egérfogóban (amikor az udvar a Hamlet által javasolt és eljátszatott darabot lesi) az egész darab stílusától elütő feleslegesen eltúlzott expresszív játékba fognak, egyszerűbben: a két szereplő leönti egymást előbb liszttel, majd művérrel és egy kicsit tocsognak is benne a hatás kedvéért. Ezt nézve eszünkbe juthat, amit előtte 5 perccel hallottunk a színészöltözőben. Lám, a színészek bólogattak és fel nem merül a természetes játék, még véletlenül sem.

A záró kép a trégereken mászó színészekkel szintén hatásos, a néző önkéntelenül is félti őket, miközben persze sejti, hogy tömeghalál lesz a vége az egésznek, ha tetszik, ha nem.

Az előadás tempója elég lassú, helyenként vannak nagyon erős pillanatok, és vannak üresjáratok is. Sőt néha mintha azért telne az idő, mert egyszerűen még nem gyakorolták be a jeleneteket. De ez csak egy vizsga, és ahhoz képest egy kész előadás. Még van két évük ezeknek a gyerekeknek, 2015/ben lépnek ki az iskolából, hátha egy ígéretesebb színházi közegbe, mint ez a mai.

A Nemzeti színlapján pontosan így, kérdőjellel szerepel a szerző megjelölése. Már az előadás közben éreztem, hogy egy oldalban minden lényeges megállapítást összefoglalni lehetetlen feladat (háromban se lesz könnyű). Alig maradt meg néhány sor az eredeti formájában, kimaradnak jelenetek, betoldódnak új motívumok, struktúrájában is és szövegében is egy egészen más darab születik, amely viszont minden módosítás ellenére lényegileg hű a darab mondanivalójához, sőt a Mesterhez is, aki maga is rendkívül szeretett másoktól kölcsönözni szöveget, ötleteket. Az átírás azért is szerencsés, mert ahogy Shakespeare szereplői a darab kezdetén csevegnek, az annyira szövevényes és mondjuk ki, unalmas a mai nézőnek, hogy eredeti formájában a sértetlen szöveg esetleg a Kaszás Attila Stúdióban lenne bemutatható.

Mohácsi a kezdő jelenet társalgásából egy mai szülinapi bulit rendez. Megmarad a címszereplő megokolhatatlan szomorúsága és az a néhány fontos információ is, ami nélkül nem lehetne „Velencei kalmár” a darab. Antonio most is barátja kezese lesz egy kölcsönnél, amelyet egy általuk utált zsidó uzsorástól vesznek fel. Harminc perc ez a kis jelenet, ami valóban könnyen összefoglalható két mondatban, viszont a figurák ez alatt kelnek életre, a néző megismeri ezt az egész link bandát és megállapíthatja, hogy Antonio (Toncsi) egy fokkal talán jobb a többinél. Ez a benyomás megmarad. Antonionak nem tetszik, hogy Jessica apjától szökve annak ékszereit és pénzét is elviszi. Ezzel az álláspontjával egészen egyedül marad.

A „velenceiség” itt is és később is hangoztatva van, ugyanakkor a szinte folyamatosan szóló színpadi zene (Kovács Márton a szerző, mint minden Mohácsi-előadásban) eleinte különösen sok magyaros motívumot hordoz, illetve néhány megjegyzés is erősen azt mutatja, hogy ez mégiscsak magyar nézőknek szól 2013-ban. Rengeteget beszélnek a ládikák és a zsidó pere esetén is a törvények megváltoztathatóságának lehetőségéről, jellemzően poén lesz belőle. Tényszerű kijelentésként hangzik el, hogy Velencében szilárd alapokon áll a törvényesség, de ezt a színpadi akciók egyértelműen megkérdőjelezik. A zsidó egy percig sem gondolja, hogy ügyében a törvények szellemében fognak eljárni, biztos a dózse részrehajlásában. A korábban általam látott előadásokban ezek a kérdések nem voltak kiemelve, mivel az eredeti darab alapvetően nem erre van kihegyezve, ez itt és most nyert fontosságot. Sőt, éppen az a baj, hogy „a szerződés az szerződés” és ha egyszer Antonio vállalta, hogy kivághatnak belőle egy font húst, akkor az állam nem védheti meg a végrehajtástól. Shakespeare korában a meghozott törvények megkerülhetetlennek tűntek – bár a kiskapuk a XVI. században is megvoltak.

A velencei kalmárnak két olyan témája van, ami miatt mindig érzékeny kérdés volt a bemutatása és a szocialista időkben sokáig nem is kerülhetett színpadra: ez a két téma a homoszexualitás és a rasszizmus. Ebben az előadásban a férfiak közti szerelem említés szinten merül fel, amikor Antonio megkapja a homokos címkét, de nem észleljük, hogy „gyanúsan” viselkedne. Amit ezzel szemben látunk:jelentkezik Portia kérőjeként is, sőt később megkörnyékezi Portia másik kérőjét, aki történetesen nő. Ez a női kérő is új, Shakespeare nem fontolgatta azt, hogy esetleg két nő is köthetne házasságot. Nem idegen a darab szellemétől a gondolat, ha már egyszer szinte természetesnek veszik, hogy két férfi között lehet szerelem. Portia erősen meg van könnyebbülve azért, hogy nem kell egy másik nőhöz hozzámennie.

A rasszizmus téma lényegében az, ami az egész előadást még annál is jobban (teljes egészében) dominálja, mint az eredetiben. Az előadás 3,5 órája alatt (igen, ez egy rövid Mohácsi – fél 11-kor hazaindul a néző egy jó tízperces taps után) minimum húsz, de lehet, hogy ennél is több zsidó vicc hangzik el. Antonio társasága erősen zsidózik, szinte non-stop jelleggel, de piszkálják a marokkói herceget (akit végül a tengerbe is dobnak poénból és így a „félvér majom” megfullad), sőt megjegyzést tesznek a kínaiakra az előadásban szereplő babzsák fotel minősége kapcsán. Nem cigányoznak. Azt nem, az azért a XVI. századi Velencében mégsem lenne valószínű. Mások nem zsidóznak, de nincsenek is mások a színpadon, csak ez a társaság. Antonio köre jelenik meg kizárólag, ők Portia kérői is. A dózse is hozzájuk tartozik, aki házas emberként is beállna kérőnek a jogvégzett és nagyon gazdag nőhöz. És persze van még a zsidó meg a lánya, a két utolsó, aki még nem hagyta el a várost. Mohácsi nemrég nyilatkozott, hogy ő annyira gyűlöli az antiszemitizmust, hogyha valaki a jelenlétében elmondana egy zsidó viccet, az lenne a minimum, hogy soha többé nem állna vele szóba. A jelen helyzetben Mohácsi nagyon sokat tesz az antiszemitizmussal szemben, nemrég megrendezte a Dohány utcai seriff c. előadást a Jurányiban (holocaust túlélők visszaemlékezéseit mondják el, keverve zsidó viccekkel – teljes sötétségben) és most ezt A velenceit. Érdekes helyzetbe kerülne néhány ember, aki magát józan és értelmes művelt polgárnak tartja, de titokban mégis valahol egyetért a nyíltan gyűlölködőkkel, ha megnézné ezt az előadást. Látná ezt az igazán kedves, barátaiért mindenre kész Antoniót, aki ugyan hatvanszoros hasznot nyer egy-egy kereskedelmi akcióból (persze kockáztatja a hajóit), mégis megveti az alantas uzsora-kamatot, ami egészen biztos, hogy ekkora profitot nem eredményez. Éppen az ő gyűlölete az, ami a fejére hozza a zsidó bosszúvágyát. Anélkül nem lenne egy fél konfliktus sem. Mohácsi rendezésében a darab végén Antonio éppúgy megússza a halált, ahogy szokta, Portia megmenti, és a zsidót totálisan megalázzák. Antonio mégsem tud örülni a megmenekülésének, átélte a halálfélelmet és időközben azt is, hogy milyen egyszerű tönkremenni (mindegyik hajója elsüllyedt) és egyetlen egy állítólagos barátja sem segített rajta. Hárman állnak a kereszt alakúvá formálódó színpadon – a zsidó, a lánya és a kalmár. Hárman, de mégis külön. Az összes többi szereplő eltűnik a süllyesztőben, pontosabban lemennek a maradék színpadelemekből formálódó lépcsőn. Felettük leng a fény-gömb. Ez a zárókép szép és kifejező, látványos annak ellenére, hogy nem használnak öncélú eszközöket.

A Nemzeti felépülése után szinte minden nagyszínpadi előadás tobzódott a látványelemekben, sokszor illusztratív módon használták ezt a jól felszerelt színpadot. Most, amióta a színház költségvetését a felére visszavették, óriási szerencse az, hogy ilyen „mindent tudó”ez a színpad, most használják csak ki igazán, amikor kénytelenek. Nincsen hiányérzetünk. Fekete függönyök vannak, a színpadból gombnyomásra lépcsősor alakul ki több alkalommal is, ezen kívül mindössze néhány felfüggesztett pad, egy műanyag kivilágított asztal, az említett babzsák fotel és a három ládika az összes díszletelem. No meg az említett kivilágított gömb. Sötét a színpadkép, sötétek a gondolatok, nem nagyon látunk igazán és egészen jó embereket, sem kiutat. Az eredeti verzióban Portia úgy-ahogy tiszta ember, a néző bele tud a szerelmi szálba kapaszkodni legalább, jelenleg ő sem különb a többinél.

Aki a darab ismeretében megy, az némileg csodálkozik az alapvető módosításokon még akkor is, ha tudja, hogy Mohácsi a szöveget mindig átírja. Nekem inkább ésszerűsítésnek tűnik néhány megoldás, helyenként az eredeti szándékait pusztán felerősítették. Bassanio, aki miatt Antonio kezességet vállal, ebben a verzióban még hangsúlyozottabban felelőtlen (elégeti azt a gyémántot, amit a kölcsönből vett), nem tűnik sem szerelmesnek, sem igazi barátnak. Egészen olyan, mint a többi nyikhaj. Nem nagyon értjük, hogy miért tetszik jobban Szatory Dávid figurája a nőnek, mint Makranczi Zalán. (A komorna jobban járt kissé, ha nem is sokkal.) A tárgyalási jelenetben Portia ugyan álruhában jelenik meg, de mindenki felismeri, hiszen mindenki volt a kérője. Elvileg nem bíráskodhat Velencében nő, emiatt kell az álbajusz. Elfogadják férfinak mégis az utolsó jelenetig, egészen addig a pontig, amíg nem néz ki úgy, hogy Antonióból mégis kivágják az egy font húst. Ekkor azért rászólnak, „Portia, ne csináld már!” Szerencsésen kimarad így a darab vége, a felismerési jelenet. Nagyon alapvető módosítás az, hogy Portia képe nem lesz az ólomládikában sem, helyette kap egy atyai üzenetet, hogy válasszon kedve szerint, akit akar. Ezek szerint Portia maga sosem nyitotta fel a három ládikát és csak kizárásos módszerrel tippelt arra, hogy az ólom az igazi, miközben egyik sem volt az. (Utólag minden kérő reklamálhatna, hogy átverték.) Ez nem rossz ötlet, és az sem, hogy Antonio jelenlétét szinte minden jelenetre kiterjesztették, így még inkább a címszereplőről szól az előadás. Hevér Gábor az elmúlt öt év alatt számtalan hálás szerepet oldott meg nagy átéléssel, hitelességgel. Most egy egész előadás legfőbb súlya az ő vállán nyugszik. Már pályakezdőként is képes volt hasonlóan nagy feladatok megoldására, de az Alföldi-éra idején lett belőle igazán nagy színész, jó színész, akinek van érzékelhető jelenléte akkor is, amikor éppen nem szólal meg. Remélhetőleg kapni fog a továbbiakban is lehetőségeket és nem fog a pályája derékba törni a váltástól. Gáspár Sándor jó zsidó, lényegében egyedül kell ellenpontot képeznie a társasággal szemben. Érezzük az ő igazságát is, megértjük a bosszúvágyat. A többi színész játékának kiemelése helyett egyszerűen megállapítható, hogy összehangolt csapatjáték folyik most is a Nemzetiben. A jobbfajta Mohácsi-előadásokban (amikor a rendező partnerre talál a társulatban) érezhető ez az összhang, amelybe természetesen a két kiemelt fontosságú szereplő is beleillik. Ezeket a fiatal színészeket „majd beárazza a szabad piac”, hangzik el az előadásban egy Vidnyánszky-nyilatkozat nyomán. Vidnyánszky ezek szerint naivabb, hiszen ezzel a kijelentéssel azt a benyomást kelti, mintha nem tudná, hogy egy színész nem pusztán a tehetsége okán kap vagy nem kap jó szerepeket, ennél sokkal inkább meghatározó a szerencse ill. az a kapcsolatrendszer, amivel rendelkezik. Míg Jordán át tudott Szombathelyre menteni annak idején nem egy színészt a Nemzetiből, addig Alföldinek aligha lesz meg a lehetősége, hogy ugyanezt megtegye. A színészi pálya pedig túl van telítve, a színészek kevésbé tudnak elmenni külföldre, az csak a rendezők számára esély.

Mohácsi János rendezése jó lenne ha megmaradhatna, akár úgy, hogy vendégként visszahívnák a szereplőket. Ez az az előadás, amit érdemes lenne minden középiskolással megnézetni és közösen megbeszélni. Kár, hogy erre egészen kevés a remény, mint ahogy arra is, hogy a darab elveszítse az aktualitását, ami pedig ránk férne.

Helyenként ismét elő-előfordul az a korábban tipikus jelenség, hogy vidéken sikeres előadásokat egy fővárosi színház megvesz, mégpedig oly módon, hogy marad a rendező, a díszlet, jelmezek, sőt esetenként egy-egy színész is. Nem próbál senki úgy tenni, mintha az illető rendezőnek egy éven belül ugyanarról a darabról új mondanivalója támadt volna. Bíznak abban, hogy új beállókkal felmelegítve, átültetve is megél a koncepció és a korábbi siker biztosan megismételhető.

Ez történt most a Nemzetiben. Tavaly előbb Marosvásárhelyen Sebestyén Aba mutatta be Székely Csaba Bányavirág c. előadását (erről a darabról a Vaknyugat kapcsán is írtam nektek többször, Martin Mc Donagh ír szerző számít Csehov mellett az író egyik fő forrásának, nyilvánvalóak a párhuzamok). Sebestyén Aba előadását gyorsan követte a Pinceszínházban Csizmadia Tiboré, amelyről elolvashatjátok a tavalyi beszámolómat. Széles László az orvos szerepében különösen jó volt benne, most így utólag még inkább érzem, hogy mennyire. Azóta a trilógia második részét (Bányavakság) is megrendezték mindketten. Az én megítélésem szerint a pesti színházi nézőknek éppen elég lett volna az említett két Csizmadia-előadás, amelyek rendben vannak, kellemesek, szórakoztatóak és profi színészi teljesítményeket vonultatnak fel. Nem kőszínházi körülmények között élő színészekkel, hanem szabadúszókkal, akiknek kevés hasonló színvonalú feladata van, így ezeket a szerepeket maximalista módon oldják meg, magas színvonalon. Most valami miatt (kevés a játszható kortárs magyar darab) a Nemzeti idei tíz bemutatója közé mégis felvette ezt a darabot, mégpedig Sebestyén Aba első rendezésének másolatával. Az első előadása jelentős elismeréseket nyert a kritikusoktól, így nyilván érdemesnek tartották arra, hogy a Nemzetiben ugyanazt megismételhesse. Sajnos én az első rendezést nem láttam, de szakmabelitől hallottam, aki viszont mindkettőt ismeri, hogy minden elemében, még mozgásában is ugyanazokat az elemeket használja ez a „friss” bemutató, mint az eredeti. A színészeket leszámítva, ami persze hatalmas különbség. Egy előadás két szereposztása között is óriási a különbség, látható ez akárhány esetben az Operában.

Pesten lehet kb. kétszáz ember, aki látta a marosvásárhelyi előadást, ez nem túl jelentős szám. Valószínű, hogy az előadás nézői nem fognak tudni hasonlítgatni, esetleg a Csizmadia-rendezéshez viszonyíthatnak majd, ahogy én.

Az összbenyomásom az volt, hogy a szerző némileg mesterkélt (Varró Dani Mc Donagh fordítását utánzó) szövege nem mindig működött. Furcsa módon most először el tudtam fogadni Tompos Kátya alakítását, akivel az eddigi évek alatt nem voltam igazán egy hullámhosszon, most valamit másként csinálhat vagy pusztán én szoktam meg eléggé? Viszont amíg minden esetben tetszett eddig Stohl a Nemzetiben, most hiányérzetet hagyott, pedig a részeg doktor szerepe hálás. Kifejezetten alulmaradt Széles Lászlóval szemben, bár összességében is erősebbnek éreztem azt a Csizmadia-féle előadást. Természetesen az is nagy különbség, hogy tavaly arra az előadásra előismeretek nélkül ültem be, most viszont a teljes trilógiát megismerve. Így sokkal nagyobb elvárásaim voltak. Más benyomást kelt ez az előadás, hiszen egészen más karakter persze Kaszás Gergő, mint itt László Zsolt. Az utóbbi nem tűnik annyira meggondolatlannak és hebehurgyának, hogy feltételezni lehetne róla, hogy az apja éveken át félrevezesse és átverje. Söptei és Szarvas József ismét házaspárt játszik. Utóbbinak nem hisszük el az öngyilkosságot, amit Tóth Jocónak el lehetett hinni. Viszont a szereposztásból más rendezői értelmezés is kibomlik, míg itt a Söptei-László Zsolt kapcsolatnak valamennyi esélye lehetett volna a színészek játéka alapján, addig a Csizmadia előadásban a Kaszás Gergő-Vándor Éva közötti kapcsolatnak nem.

Voltaképp kellemesen érezheti magát az ember a Nemzetiben az előadás két órája alatt, jó nézni sokadszorra László Zsoltot és Stohl Andrást együtt (mikor legközelebb? Ez itt a kérdés.), de nem érezzük, hogy igazán lényeges volt ennek az előadásnak a megszületése. Különösen azért nem, mert a városban van az említett másik Bányavirág, és annak a túlélési esélyeit ez eléggé rontani fogja, amennyiben műsoron marad jövőre és nem pusztán néhány előadás erejéig jött létre.

Eszenyi Enikő nemrég egy közönségtalálkozón (2012.márc.14.), amiről beszámoltam nektek, kijelentette, hogy zavarónak tartja, ha egyes daraboknak kétféle előadása fut párhuzamosan a városban. (Vannak esetek, amikor meg is vehető egy előadás kizárólagos joga, de sok esetben ez nem ilyen egyszerű. A Csárdáskirálynő jogai egy ember kezében vannak, így prózai színházak még véletlenül sem próbálkozhatnak meg vele, csak az Operett.) Jelen esetben egyet tudok a kifogásával érteni. Ráadásul ez a felmelegített rendezés nem ad annyit, mint amennyi hiányt hagy.

Régen léptem ki színházból ennyire szomorúan. Nem történt más, Parti Nagy Lajos olvasta fel egyperceseit, amelyek megjelentek már az ÉS-ben, megjelentek külön kötetben is. Ismertem őket, tudtam mire megyek. A novellák szüneteiben Dés László játszott különféle hangszereken, magyar népdalt szaxofonon többek között. Nem sokáig, éppen csak áthidalta azt a kis időt, ami kellett Lajosnak a regenerálódáshoz. Az előadás elején érezhetően civilben lépett ki a szerző, némi kis bizonytalanság, elfogódottság jeleit mutatta. Emiatt sem rossz, hogy nincs magára hagyva. Ahogy elkezdett olvasni, azonnal elkapott minket a szöveg. Jobban üt talán, mint olvasva. Homérosszal is ez lehetett a helyzet valaha... A nézők 80%  folyamatosan nevetett, óriási siker ez az előadás,  egy külföldi azt is hihette volna, hogy  egy kabaré esten van. Nekem az volt a benyomásom, hogy csak ő meg én maradtunk komolyak. A szerző nagyon szerencsés, a szöveghez illő tónust talált és egyáltalán nem esett ki belőle. Minden írás jól választott és aktuálpolitikai kapcsolódású. Én borzalmasan éreztem magam, teljesen átjött az, hogy egy szörnyűséges országban élünk, hatalmas kompromisszumok és meghunyászkodás árán.

De aztán rájöttem, hogy mégsem reménytelen az egész. Itt van Parti Nagy aki a félelem legkisebb jele nélkül fülkefórozik, teszi ezt nyilvánosan, nem egy pincében hetven fő előtt, hanem a Belvárosi Színház nagy nézőterén, ami tele van és tele is lesz. Az irodalom mégsem egészen hatástalan.

Közönségtalálkozóval egybekötött előadást tartott a Vígszínház a „Vígegyetem” keretében március 17-én. A tíz órakor befejeződő előadás után mintegy száz ember még maradt egy órácskát, ami lényegében a közönség tíz százalékát jelenti. Eszenyi Enikő ki is emelte, hogy számukra nagy dolog, hogy telt házzal tudják Brechtet játszani, sikeresen. Ez utalás lehet a színház két korábbi nagyszínpadi próbálkozására, amelyeket Zsótér rendezett, és ha a jegyeladás a mérce, akkor mind a Kaukázusi krétakör, mind a Jóember egyértelmű bukás volt. Mindkét előadás számos mozzanatára emlékszem, gondolatgazdag, érdekes munkák voltak, amelyekhez a nézőnek fel kellett kapaszkodnia. Úgy látszik ez nem igen vonzó foglalatosság és Brechttel fogyaszthatóbb formában érdemes próbálkozni.

A közönségtalálkozóból kiderült, hogy Enikő nagyon szereti ezt az egyébként igen jelentős szerepet játszani. Egy utcalány, aki jó akar lenni, de nem lehet – így kitalál és megformál egy szigorú nagybácsit, aki a túl emberséges döntéseit helyrehozza és lehetővé teszi a túlélését. A nagybácsin (Sui Ta) keresztül formálja meg Enikő a lányt (Sen Te), és ez nemcsak a nyilatkozatából, hanem magából az alakításból is látszik. Karikírozva, túlzásokkal, torzított hanggal és erős maszkban jön létre a figura, amelyről egyedül a házvezetőnő veszi észre, hogy álca csupán. A legtöbb ember annyira nem figyel oda egymásra, hogy simán átverhetőek. Az előadás lényegében Enikő nagy lehetősége, jutalomjátéka, de a harmonikusan dolgozó csapat is jó lehetőségekhez jut. Mészáros Máté az egyetlen, aki csak Vízárusként van jelen, az összes többi szereplő fregoliként működik, több szerepet kapnak. A női szerepeket is férfiak játsszák, ami mindig nagyon hálás. Elég jó nő lesz például Telekes Péterből, életszerű, ahogy Lukács Sándor öregasszonya is. Utóbbi ritkán szokott tetszeni nekem, a Vígben leginkább arra használják, hogy magához legyen hasonló. Most a női szerep jobban eltávolítja a rutintól és kifejezetten jó színész lesz ebben. Az előadás egységes stílusú és összességében arra bizonyíték, hogy a Víg társulatával is sokkal jobb előadások hozhatóak létre, amennyiben adott egy megfelelő, erős koncepcióval bíró rendező. Remélem, hogy ez az előadás, amely ismét azok közé tartozik, amelyben a Víg aktuális problémákról is akar beszélni, még sokáig a repertoáron marad és hasonlók követik. (Michal Docekal, aki a prágai Nemzeti igazgatója egy kifejezetten női darabot is rendezett korábban a Pestiben, a Mikvét, amelyik kifejezett közönségsikerré vált.)

A második szereposztás a papírforma szerint sosem annyira ütős, mint az első. Van néha persze néhány kakukktojás benne, amikor legszívesebben egy-egy énekest átmentenénk belőle az elsőbe. (Néha véletlen fordulat előidéz ilyen kevert szereposztást - emlékszem egy olyan Xerxészre, ami éppen egy kevert szereposztásban működött a legjobban.) Szögezzük le,  a mai Anyegin valóban egy másodvonalbeli előadás. Néhány kevésbé fontos szereplő egyezik az elsőével, ők azok akik korábban is és most is teljesen rendben voltak (az anya, a dada és Olga szerepében Temesi Mária, Balatoni Éva és Gál Erika). Nem rajtuk múlt az előadás, sőt nem múlt a Lenszkij szerepét ma is emlékezetesen éneklő Nyári Zoltánon. Nyári már eddig is felkeltette a lányom figyelmét, de a mai áriája után kissé meg is ingott Fekete Attila primátusa, felmerült benne, hogy a jövőben inkább Nyári Zoltánra fog fókuszálni.( Ez persze nem zavarja majd meg abban, hogy a tavasz folyamán legalább hat-nyolc alkalommal megnézze Attilát is, aki hat főszerepet fog énekelni. Attila persze nem tudja, hogy ilyen szoros lett a mezőny, még visszahódíthatja Vilmát, aki öt éve figyeli. )

A  két főszereplő Bátori Éva és Káldi Kiss András (Tatjana és Anyegin) szépen elénekelték a szerepet, de éppen úgy, ahogy évekig, most sem volt olyan a címszereplő színészi játéka, hogy hitelessé tegye a szerelmi kapcsolatot, sőt nem látszott ugyanolyan plasztikusnak a baráti kapcsolat megromlása sem. Ezt a mai korrekt előadást nézve hiányoltuk azt a csodát, ami vasárnap és kedden létrejött alapvetően Pavol Remenar jóvoltából. Ha Bátori Évával kapja a szerepet, akkor is közelebb lettünk volna az optimumhoz, de az az érzésem, hogy ahhoz az igazi Anyeginhez mégis Frankó Tünde törékeny és ártatlan szépsége is kellett. Látva a mai előadást, ahogy csak felszínesen jöttek létre a kapcsolatok, annál is inkább felértékelődött a múltkori, amikor viszont minden emberi viszony működött.

A lányom a tapsrend alatt két mondatban összefoglalta a két előadás lényegi különbségét. Múlt vasárnap úgy érezte, hogy Tatjánának el kellett volna Anyeginnel mennie, a mai Tatjana viszont a legjobb döntést hozta azzal, hogy maradt a férje mellett. 

Ha a kabátgombokról nem is, de újabb egyéb apró megfigyeléseket is tettünk. Eddig még nem ültem olyan helyen, ahonnan látszott volna  a padló (először  festett zöld levelek voltak ráfestve, amelyek messziről lábnyomokra is hasonlítottak), továbbá nem figyeltem arra az apróságra, hogy az a bizonyos kopár tölgy már a legelején is megjelenik a nyitó jelenetben, előre vetül az elmúlás képe. (A tölgy a szövegben is benne van, a gyerekkor képeihez kapcsoltan.) Ha lenne több Anyegin - mint ahogy nincs és nem lesz jövőre sem - , akkor még el lehetne nézelődni és merengeni a részleteken. Persze mondanom sem kell, hogy mindezt a másik szereposztással. Ma Káldi Kiss András a záróképben fél méterrel a fénye mellé feküdt le. A reflektornak az ő testét kellett volna pásztáznia, de csak némileg világította meg. Ezt a megoldást jelképesnek is vehetnénk.

Ha valaki kíváncsi így is, még huszadikán megnézheti.

Március 16-a ebben az évben is fontos nappá vált, ahogy az már korábban is előfordult velem. A délelőtt folyamán azt akartam lemérni, hogy a Turandot miként hat a fiamra. Vilma három évesen érdeklődéssel figyelte, de úgy látszik a mai generáció négy-öt évesen is még éretlen ennek a mesének a befogadására. Minthogy én 15 évesen láttam először operát, nyolc évesen színházat, sose derül ki, hogy mi lett volna, ha szembesülök egy ilyen jellegű élménnyel korábban. Juni a második rész után vette a kabátját és távozott, a Nessun dorma alatt már bűn lett volna bent hagyni a nézőtéren. Az előadás egyik tanulsága az, hogy ezek szerint Vilma a kivétel, és valószínű, hogy óvodásoknak korai még ez a jól érthető Kovalik-rendezés. (Lehet, hogy nektek ez magától értetődő, mi meglepődtünk, hiszen vonósnégyeseket ült hosszabb ideig nyugodtan végig.)

A másik az, hogy egy előadás befogadásánál csak egy dolog az, hogy milyenek az énekesek és milyen az előadás, éppilyen lényeges, hogy maga a néző milyen lelkiállapotban ül be. Én az első két felvonás alatt inkább figyeltem a gyerek mocorgására, az utolsó alatt hiába oldódott meg ez a probléma, már annyira össze voltam zuhanva az átélt bonyodalmak hatására, hogy egyetlen egy énekes teljesítménye tudott valóban elérni hozzám. Ez az énekes pedig Létay Kiss Gabriella volt Liú szerepében. Ez azért nem rossz, mert miatta választottam ki az előadást. Nemsokára Pillangót is énekel, amire már most kezdünk ráhangolódni.

Erről az előadásról más mondanivalóm nagyon nincs, azt leszámítva, hogy most is otthonos lehetett volna az Erkel, ha nem viszek magamnak zavaró tényezőt. A koreai vendég és Rálik Szilvia jól énekeltek, az nem is kérdéses, az egyetlen dolog az csupán, hogy a két szereplő közötti szerelem megszületése maradt el. Az utóbbi 24 évben némileg átértelmeződött számomra a darab, ami jelenleg nem a szerelem mindent elsöprő diadaláról szólt, hanem pusztán két rendkívül agresszívan ambiciózus ember egymásra találásáról, akik a saját elképzelésük megvalósítása érdekében mindenkit felrúgnak és bárkin átgázolnak. Kalaf ebben a rendezésben ráadásul nem magától fejti meg a rejtvényeket, miniszteri segítséget kap. Ez nagyon magyaros megoldás, ezek szerint a szerencsétlen hercegnő egy csaló hálójába kerül. Mi pedig ezt ünnepeljük.

A MüPá-ban 2008-ban megrendezett Kovalik-Turandotban ez az átgázolós gondolat még plasztikusabban teret kap, abban konkrétan is átlépett Kalaf Liú testén, nem érte be annyival, hogy első idegességében tőrrel fenyegette meg. Hogy csinálná ma, 2013-ban Kovalik az előadást? Nem fogjuk megtudni. Nem fog egy ideig még Pesten dolgozni.

Ma este egy kerekasztal beszélgetés során (Katona: Színházcsinálók sorozat) az kiderült, hogy mostanra egészen elavultnak tartja épp ezt a leghosszabb szériát megélt munkáját. Ezt, amivel 1995 óta jelen van folyamatosan az Opera repertoárján. Már nem tartja a magáénak.

A beszélgetés másik két résztvevője Mohácsi János és Zsótér Sándor nyilván elégedettek lennének, ha akár egyetlen munkájuk is életben lenne legalább 4-5 éven keresztül. – jutott eszembe.

Mi az, ami megragadt bennem ebből a 2,5 órán keresztül tartó eszmecseréből?

Kovalik Balázs minden jel szerint nagyszerűen túlélte 2010-es elűzetését az Operából és a Zeneakadámiáról. Helyette most részben Münchenben tanít, jellemzően német városokban rendez, a jövő héten is premierje lesz. Jól van, nem izgatja a múlt és a régi rendezéseinek a sorsával sem foglalkozik túlságosan. Mögötte van mindaz, ami engem azóta is foglalkoztat. A Ruhr-vidéken 30 kilométerenként van egy operaház, Németországban jelenleg 80. Van választék, van hová menni, ha a néző egyik vagy másik stílusát nem kedveli, vagy vágyna a változatosságra. Nekünk itt ez az egy Operánk van, népoperai preferenciákkal és kész. Kovalik ebből a provinciális létből már kiszakadt, az egész beszélgetésből az érződött, hogy kívülről nézi ezeket a viszonyokat és nem túlságosan hiányzik neki az itthoni lét.

Akárhogy is van, mi veszítettünk – ő már a német operakultúra része. Még kritikusok is alig jutnak el külföldre, hogy a munkáit megnézzék. A mi életünkből előbb-utóbb kikopnak a régi rendezései is. (Nem nagyon látni mást, aki méltóan pótolhatná, ez a baj.)

Zsótér megjegyzései számomra nagyon szimpatikusak voltak, minden tekintetben egyeztek azzal a róla kialakult véleményemmel, amit az 1992 óta rendezett munkáiból vontam le. Idestova 21 éve figyelem, élvezem azt, hogy egy folyamatosan a színházról gondolkodó, útkereső embert látok megnyilvánulni áttételesen, a rendezésein keresztül. Számomra Zsótér a legizgalmasabb színházi rendező, még akkor is, ha helyenként csak részben tudom a gondolatait felfogni. Inspirálnak az előadásai, hosszan lehet róluk utólag is gondolkodni.

Kifejtette, hogy a tanítás során egyre inkább érezni kezdi a szakadékot a tanítványai és saját maga között, más érdekli már az új generációt és talán nem is tudnak olyan kitartóan, teljes egészében figyelni a színházra. Lényegében ugyanazt mondta, amit magam is érzek a saját munkám során, egyre kevesebb diákot látok magam körül, akit érdekel a színház, iskolai színjátszókört pedig nem is lenne kivel beindítani. Ezek a gondolataim így visszaköszöntek Zsótér szájából. Meg nem nyugtatott, de legalább az nyilvánvaló, hogy egy áltanosabb folyamatot érzékelünk hasonlóan. Zsótér szavai nyomán megint azt éreztem, hogy ő lenne az az ember, akivel igazán jó lehet színházat csinálni és milyen kár, hogy erre nem volt soha lehetőségem, hogy akármilyen kis feladattal is részt vegyek a munkáiban.

 Mohácsi János megszólalásai talán takarékosabbak voltak Kovalikénál, aki alkatánál fogva is dominálta a terepet (de nem bántóan azért). A moderátor (Schilling Árpád) egyik kérdésére, hogy a kultúra finanszírozása érdekében milyen érveket vetne be, azt a választ adta, hogy mi más adná az emberi élet lényegét, mint a kultúra – mi lehet ennél fontosabb? Neki semmi. Ez a határozott válasz nekem azért is tetszett, mert nem túl rég én is azon gondolkodtam, hogy sok esetben épp a színház, az irodalom és még annál is inkább a zene az, ami segít a túlélésben. Abban, hogy elviselem az életem nehezebb napjait. Értelmet ad. Ez a válasz egy művésztől, színházi alkotótól még egyértelműbb, mindenképp örültem, hogy kimondta.

 A három alkotó pillanatnyi munkáiról érintőlegesen sem volt szó, lehet, hogy többre mentünk volna, ha csak egy embert faggatnak az egész életművéről. Nem volt azért így sem haszontalan az este, több kiderült, mint amire számítottam. A beszélgetés után nagy levegőt vettem és megkérdeztem Kovalik Balázst, hogy a 2009-ben róla írt szakdolgozatomat ugyan valaha is felvette-e az Opera portájáról. Azóta mindig bennem volt az a gondolat, hogy nyilván azért nem reagált rá, mert annyira méltatlannak tartotta azt az olaszul és magyarul is megírt 70 oldalt, amit a 2006-os Figaró előadásának szenteltem. Most eljött az igazság pillanata, gondoltam. Négy év után megtudtam, hogy ha minden a papírforma szerint van, akkor a titkárnője felvette a dolgozatomat és Balázs többi papírja között egy kartondoboz mélyén valami padláson lapul. Ennyi a történet. Igaza van, mindaz, amit Magyarországon 2010-ig letett az asztalra, ma már nem az élő színház része, nem is az ő életének része. Nyomokban még velünk van azért ez a múlt, nem jöhetett volna létre se a tavalyi Mefistofele élményem, se idén ez a nagyszerű Anyegin, amiből pár óra múlva nézem a másik szereposztást is. Nektek pedig jön az új beszámoló, de az lesz az idei utolsó ebben a témában, Kovalik nem lesz jobban túladagolva.

Március hónapban a mai nap lett volna az ötödik este színház nélkül, de  negyed 5 táján ismét átnéztem a Súgót és ezúttal egy be nem tervezett előadás elkezdett foglalkoztatni. Hunyady Sándor novelláit, regényeit olvastam, de az 1935-ben írt Lovagias ügy című darabját még sosem láttam. Ez ment ma este a Karinthyban.

Alapvetően szeretek az utolsó percben dönteni. Néha volt rá eset, hogy az utcára kilépve még mindig három előadás is a fejemben volt, mint lehetőség. Jelenleg nem egészen 3 órával a kezdés előtt határoztam, majd negyed órával később olvastuk a hírt, hogy Karinthy Márton éppen ma kapott Kossuth-díjat. Én ennek kifejezetten örültem, mert a mai színházi helyzetben modell értékű az, hogy valaki saját maga létre tudott egy önálló színházat hozni, amelynek megvan a saját markáns arculata, a népes törzsközönsége. (Ma is minden egyes széken ültek.)  Kell ez a színház a kelenföldi pampákra. Méltán kapta a díjat Karinthy, sokat letett az asztalra, ráadásul úgy, hogy nem lehet azt mondani, hogy széleskörű szakmai támogatás övezné. Talán mostanában már inkább, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy hosszútávon ez a magánszínházi forma lesz az életképes. Nem sok színigazgató van, aki ilyen otthonossággal mehet be a saját színházába, szinte mindenki felett ott lebeg a bárd, láthatjuk, hogy bárki leváltható, az egész csak az éppen hatalmon lévők politikai akaratán múlik. Karinthy a saját pénzét teszi bele a színházba, maga hozza a döntéseket és így talán még a legkevésbé van kiszolgáltatva. Ráadásul számtalan színész van, akinek szüksége van arra, hogy nála is játsszon, így igazán jó erőkből válogathat. Jelenleg 13 darab megy a Karinthyban 120 színész résztvételével.

Na de milyen volt az előadás? Az előadás témájában és a keletkezési idejét tekintve is szépen beleillik a színház fő profiljába. A két világháború közötti válság idején vagyunk, ahogy A templom egere esetén is. Újra itt a főnök-beosztott probléma.  Virág úr kishivatalnok, akit megsért a Főnök úr unokaöccse. Eltűrni a sértést vagy nem? Virág úr előtt ez a kérdés áll, 30 év után veszélybe kerül az állása és családos ember. Ez a dilema és ez a szereplő áll a darab középpontjában. A további részletekről felesleges beszámolni, a cselekmény fordulatai hasonlóak a többi korabeli vígjátékéhoz, ebben is van szerelmes titkárnő például. 

A templom egere kapcsán tavaly elsősorban Kovács Patrícia játékát emeltem ki, aki elhiteti velünk, hogy szerelmes és szerelemet képes ébreszteni a morc főnökében. Miatta érdemes megnézni azt az előadást. A jelenlegi titkárnő (Balázs Andrea) éppolyan kiszolgáltatott, szintén szerelmes és belé is szerelmesek. Van humorérzéke és jó hangja. (Ja, a darab zenés. Élő zene szól, a szereplők dalra fakadnak és Balázs Andreának történetesen szép és magabiztos hangja is van.) De nem  topmodell alkat. Teltkarcsú, hogy finoman fogalmazzak és emiatt szerencsés módon komikussá válik Virág úr epekedése iránta. Most erre van szükség.  Amíg a közönség A templom egerében a szép és fiatal, bár kissé kopott  lánynak drukkolt, jelenleg ennek az 56 éves, munkája elvesztésétől rettegő és a főnöke kövér titkárnőjére féltékeny könyvelővel érez.

Ezt a könyvelőt Bajor Imre játssza. Bajor Imrét én valószínűleg sosem láttam színházban játszani (egyszer lehet, de miben?- nem bírok rájönni), a port.hu-ra ránézve úgy tűnik, hogy kevés színpadi szerepe volt. TV, film és kabaré - ez az eddigi életműve. Nem vártam igazából azt, hogy képes lesz magából kibújni és egy egész más figurát adni. Ma inkább mentem a darabért, eseteleg még Verebes István rendezéséért is, nem miatta vagy akármelyik másik szereplő miatt.

És ezek után milyen kellemes volt a meglepetés. Bajor Imre egészen átalakult egy mérettel nagyobb konfekció öltönyében  könyökvédős kishivatalnokká, aki egészen belefásult a megszokásba. Semmi nem történt vele az életben, 24 éve megnősült, aztán lett egy lánya és kész. A család fenntartása az, ami miatt él. A vígjátékban elég  sok tragikus elem van, hiszen az első felvonásból sokkal valószínűbb lett volna azt az utat levezetni, ami a teljes összeomláshoz vezet. Elég nehezen hihető a nappy end. Ennek ellenére maga ez a szereplő egészen részletesen ki van dolgozva, Bajor elhiteti velünk azt is, hogy szerelmes Gizikébe. Látjuk a feltámadó, majd visszahúzódó önérzetet is. Árnyaltan építi fel a különböző szereplőkhöz fűződő viszonyait. A többi szerepek ennyire nem voltak hálásak, inkább csak egy-egy villanást adtak viselőiknek. Csoma Judit megfáradt, a gyakori szűkölködéstől és a férj oda nem figyelése miatt is elgyötört asszonya sokkal mélyebb alakítás, mint ami egy bohózatban egyáltalán felmerülne. Verebes nyíregyházi működése idején többször láttam őt is, és azóta is hiányolom azt, hogy nincs hangsúlyosabban jelen a színházi életben. Csoma Judit nincs eleget színpadon, Bajor pedig nem volt eleget ott. Így utólag sajnálom, hogy Bajor nem választotta azt a kettős életmódot, ami néhány nagy komikusnak sikerült: játszhatott volna igazi színházat is a kabaré mellett. Természetesen lehet, hogy őt a színház kevésbé foglalkoztatta, mint azok a helyzetek, amikor natúrban adhatta saját magát. Én mindenesetre megállapítottam, hogy többre is képes lehetett volna. Csehov, Molnár Ferenc különböző darabjait mind megszólaltathatta volna. Bajor Imre egész végig megállja, hogy nem utal saját magára, nem ripacskodik - mindössze a darab szövegébe beszúrt egyetlen szókapcsolat az, ami ismerős ("nem vagyok kicsi huszár"). Az, hogy erre a közönség élénken reagál, csak azt mutatja, hogy tudja itt mindenki, hogy ki az a Bajor Imre. A tapsrendnél halljuk először saját hangját: bejelenti a színház igazgatójának Kossuth díját. Ezt az addig is erőteljesen tapsoló közönség igazi ovációval fogadja, majd Karinthy megjelenése után nemsokkal egy értelmes néző feláll, amit pár pillanaton belül az egész nézőtér követett és szép hosszú álló taps következett. Magyar színházban ez nem igazán gyakori. Igazi, megható színházi pillanat ez. Az előadás előtt a színház munkatársai azt hitték (illetőleg azt is mondták), hogy az egyébként jellemzően a színházba minden előadás ideje alatt benéző igazgató ma kivételesen nem jön, mert hivatalos fogadáson van. Nyilván ott is volt, de visszahúzta a szíve a színházába, ahol leginkább meg tudta ünnepelni a hivatalos elismerést is. Lényegében az, hogy mindig tele van a Karinthy elég nyilvános elismerés, de csak jó ehhez egy ilyen díj is. 

http://karinthyszinhaz.hu/eloadas/lovagiasugy.php

A független alkotók nagyon akarnak dolgozni, ez állapítható meg a jelen előadás esetén is. A HOPPArt színészei több előadásban is bevillantották már korábban is imponáló hangszertudásukat. Azt is tudjuk (például) a Korijolanuszból, hogy hibátlanul megy nekik az a capella éneklés is. Emiatt semmi meglepő nincs abban, hogy most koncertet adnak. Ez a produkció - a Kottavető - minden kétséget kizáróan egy koncert, a színházi elemekkel együtt is. Színészeket látunk, nem zenészeket, ez is világos. A barna, rendkívül előnytelen köpenyek (például) jelmezként viselkednek, ahogy a tüllszoknyák is. Én nem találtam különösebb magyarázatot arra, hogy miért az egyik vagy miért a másik. Igyekeztem az előadás 90 perce alatt lelazítani és a programhoz nagyon optimális erkélyes helyemről nézelődtem. Ami még színházra utalt, az a koncerteken szokatlan megoldás. A számok között üresjárat van, illetve némi mesterkélten szándékos "bénázás" (már másodszorra is unalmas az egyik színésznőre gerjedő mikrofon-jelenet, harmadszorra aztán tényleg). Nem akarnak tapsot kiprovokálni, sőt szándékosan úgy állítják be az egészet, hogy még véletlenül se szakítsa meg taps a produkciót. Zenés függetlenségi nyilatkozat ez, máshogy akarnak működni és másként is működnek.

Az előadás csúcspontja kétségtelenül Kovács Márton érkezése. Mohácsi zeneszerzője és hegedűse Supermanként (komplett jelmezben) érkezik és - ki hinné? - hegedül. Ezen a ponton érezzük azt, hogy a nagyon szimpatikus örömzenészek közé érkezett egy igazi profi, egy művész. Kovács Márton beillesztése ebben a kosztümben nagyon kifejező, Polgár Csaba együttesének szerénységét némi öniróniával jelzi. Kovács Márton színészként is részt vesz az előadásban. Saját produkciójának vége után eljátssza a helyét kereső, de felesleges ember szerepét. Félve szétnéz, mindenki teszi a dolgát. Egy ideig ácsorog, majd lépésről lépésre kihátrál és magára hagyja a többieket. A tapsra már a nézőtérről, külön felszólításra érkezik - civilben. Mi csak azt sajnáljuk, hogy nem volt velünk hosszabban.

Az Átriumnak a hasonló zenei programokból elég széles már most is a választéka, nézzétek meg a honlapot!

http://atriumfilmszinhaz.hu/