Az Örkény centenárium kapcsán gondolt egyet Béres Ilona és Tordai Teri, és Radnóti Zsuzsához (a Víg dramaturgja, Örkény özvegye) fordultak, hogy keresne nékik egy rendezőt, akivel valamilyen Örkény-előadást hozhatnának létre színházi háttér nélkül, önállóan, ahogy a mai független fiatalok teszik ezt rendszerint. Radnóti Zsuzsa pedig telefont ragadott és előhalászta nekik Berényi Gábort, aki a két színésznőről azonnal arra gondolt, hogy most jött el az alkalom és immár ötödször is előállítja a Macskajátékot, ezúttal egy még inkább a lényegre redukált változatban (a címe is más: A Szkalla-lányok), mellékszereplők, díszlet, jelmez és színészi játék nélkül – csakis a darab magjára koncentrálva. A színészek és a rendező otthonában felváltva próbálva, a kőszínházi közegtől egészen függetlenül létre is hozták az előadást, amelyet egy éve a Petőfi Irodalmi Múzeum be is mutatott. Azóta számos helyen játsszák, de leginkább az Óbudai Társaskörben, ahol minden hónapban egyszer biztosan látható. (Menetidő: 90 perc.) Az előadás bárhol játszható, van két szőnyeg, két karosszék és két asztal, vizeskancsó és pohár. Másra nincs is szükség. Ideális turnézásra. (Nemsokára, április 19-én Vácon is lesz, a frissen alapított Dunakanyar Színházban. Akinek az nem esik nagyon ki, megnézhetné - frissen alapítottak egy színházat Vácon, ébresztő nógrádiak!)
Pénteken a Thália Színházban az Örkény-év lezárásaként, a 101. szülinapon hangzott el, az Új Stúdióban. Én eddig minden hónapban beterveztem, de sosem jutottam el a Társaskörig, tegnap viszont az ünnepi kerekasztal beszélgetés és a veszprémi színház vendégjátéka között megnéztem A Szkalla-lányokat, a beszámoló erről az előadásról szól.
A korábbi napokban igyekeztem terjeszteni az Örkény-nap programját és elég sok embernek említettem a Szkalla-lányokat. Nagy meglepődéssel tapasztaltam, hogy a megszólítottak egy jó része Tordai Terit, másik része viszont Béres Ilonát utasítja el és elborzadtak a gondolatra, hogy csak őket nézzék egy egész előadáson át. Egyetlen ember sem volt, aki mindkettőt szerette volna, vagy mindkettőt utálta volna. Ez elgondolkodtatott. Ennyire megosztaná ez a két színésznő az embereket? Miután ugyan ez egy nyilvános blog, de nem több ezer ember fogja ezt a bejegyzést elolvasni, sőt lehet, hogy idáig csak öt ember jut el, így nyugodtan leírhatom ennek kapcsán a személyes véleményemet. Kifejezetten kedvelem Béres Ilonát, tetszik a hangja és talán mindenben láttam az utóbbi 15 évben. Amikor Balázs Zoltánnál és Kovaliknál dolgozott, azokat az alakításait sikeresebbnek éreztem, mint a magyar színházbelieket. Kell neki a jó rendező, ahogy akárki másnak is. Tordai Teri színészként nekem kevésbé bizonyított, mert az Új Színházban irgalmatlanul pici (és sokszor nem neki való) szerepeket kapott, amelyekben alkalmanként nem is volt jó – de az előadások sem voltak azok többnyire. Ennek ellenére én korántsem voltam abban biztos, hogy nem tudja ezt a szerepet eljátszani.
Amit én a produkció megszületése kapcsán éreztem, még a nézés előtt is, hogy itt van két nagyformátumú művész, akik az elmúlt években sem kaptak igazán jó feladatokat, parlagon hevernek. Egyikük sem játszhatta még el Az öreg hölgy látogatását például, mindketten alkalmasak lennének rá. Ez jutott eszembe, csak úgy mellékesen.
Az előadást megtekintve még inkább érzékeltem, hogy ez a két művész valóban óriási örömmel és szeretettel dolgozik. Számukra boldogság egy ennyire jó szöveget mondani, nekünk is az, ha hallhatjuk. Azt nem tudom megállapítani, hogy milyen élmény ez azoknak, akik először találkoznak a történettel, megértik-e minden részletében. Ha nem, hátha érdeklődést kelt bennük arra, hogy elolvassák. Én annyira sokszor találkoztam már a művel, hogy alkalmanként azt vettem észre, hogy tudom előre, hogy mi lesz a mondat vége. Ez, a ráismerés öröme jó élmény. Szépen mondta a szöveget Béres, jó volt hallgatni. Talán túlságosan szépen. Irodalmi színpadra hasonlító színház volt ez, különösen az Orbánnét játszó Béresnél éreztem azt, hogy a figura színességéből levesz a mozdulatlanság, az, hogy szinte nincs akcióban. Néha feláll, de ennyi. Sokkal élénkebb Orbánnékhoz vagyok én szokva (Vári Éva, Tábori Nóra, Pogány Judit). Béres Ilona az említett színésznőknél sokkal inkább úrinőnek játssza Orbánnét, ami nem lenne baj, hiszen annak nevelték. A bökkenő az, hogy róla nem is tudjuk elhinni, hogy papucsban lerohan a tejcsarnokba pénz nélkül, de macskával a kezében. Az igazat megvallva, mindkét színésznőt Gizaként nézném szívesebben. Tordai Terit viszont ennyire jónak, hitelesnek még sosem láttam egyetlen szerepében sem. Nem is volt az utóbbi időben talán ekkora feladata. Nekem egészen meggyőző volt a játéka, és mivel Giza mozgássérült, az ő esetében nem jelentett hátrányt a statikus játék. El lehetett képzelni Garmisch-Partenkirchenben, a hattyúk etetése közben, a fényűző estélyeken az asztalfőn. Az előadás szövegkönyvét a rendező készítette, de ezen túl nem valószínű, hogy nagyon beleavatkozott volna a színésznők játékába, önálló munkának tűnik az egész. Néhány további ötlet rájuk fért volna még. Zsótérnál az ülő-színház is invenciózusabb volt, érdekes lett volna látni, hogy erről a darabról mit gondol ő. (Na jó, én tényleg arra vagyok kíváncsi minden darab esetén, hogy épp Zsótér mit kezdene vele, nem írom be ezt több bejegyzésbe eztán.)
Összességében aki szereti Örkényt és a Macskajátékot, az jól érezné magát A Szkalla-lányokon is, de nyilvánvaló, hogy azoknak kell elsősorban odamennie, akik e két színésznőre igazán kíváncsiak. Jó lenne, ha néhány rendező venné észre végre a bennük rejlő potenciált és jó munkát adnának nekik. Ez lehetne az előadás egy másik hozadéka.
