Az Opera vezetői ha beültek a hangversenyre talán rájönnek, hogy van esély a költségvetés csökkentésére, mivel a mai este fényes bizonyíték arra, hogy szimfóniákat is el tud játszani (de hogy!) egy zenekar, mindenféle karmester nélkül. Ott van a koncertmester, aki hegedül és vezényel is egyszerre. Nem kell külön szólista sem, azt is megoldja ugyanaz a személy. A feladat az csupán, hogy ilyen kaliberű első hegedűst kell találni, mint éppen Joshua Bell.
2011. január 28-án indultam el először életemben J. Bell hangversenyre. Akkor csakis a kíváncsiság vezérelt, mint a többi ezer nézőt. Szerintem abban az arkansasi kisvárosban ötvennél több ember nem ülhetett a közönség soraiban, aki egy kicsit is ismerte a hegedűs korábbi felvételeit, leszámítva persze a híres Red Violin c. filmet, amelynek Joshua Bell a világhírt köszönheti. (Másnap én is megnéztem a filmet azonnal, a koncert elég nagy hatást gyakorolt rám.) Az a program kizárólag ritkán hallható művekből állt, mintha kizárólag zeneértő amerikaiaknak állította volna össze a turnét Bell, bár tudnia kellett, hogy ennyi zeneértő nincs, mint aki rá kíváncsi. Ezer embert egy zongorának és egy hegedűnek kellett lekötnie.
Azon az estén nem annyira jutott eszembe, hogy valóban sikerülhet bejutni, tekintve, hogy a 70 dolláros árak ott mindenkire vonatkoznak és nincs az, ami itthon, hogy a jegyek egy jelentős hányada protokoll vagy legalább kedvezményes. Mindenki ugyanazt fizette ki a hegedűsért, amit egy Broadway-musicalért is kellett volna. Állami támogatás egy dollár sem volt a jegyeken. Ezt csak azért írom, mert a magyar közönség a MüPá-t ugyan egészen megtöltötte, a top-helyár itt is hasonló volt (14 ezer), de már 4 ezerért, vagy akár egy protokoll jeggyel is megnézhető volt a hangverseny. Én a kezdés előtt 2 perccel valami isteni csoda hatására mindkét esetben kaptam egy ajándék-jegyet. Fayetteville-ben egyedül voltam, aki titokban ebben reménykedett. Mint kiderült, a színház gazdasági igazgatójának a férje volt az, akinek a helyét elfoglalhattam. Ennek kapcsán a szünetben elég sok dolgot megtudtam a helyi színház működéséről, mint az említett apróságot is, hogy fent lehet tartani központi forrás nélkül is egy színházat, csak kell hozzá fizetőképes közönség (jól kereső állampolgárok, akik a minimálórabér 12-szeresét meg tudják fizetni egy kétórás hangversenyért és hajlandóak is), néhány nagy profitot termelő és a helyi közösség iránt elkötelezett gigacég (Walmart) és ennyi. (Itt ehhez néhány tényező még hiányzik. Ahogy látom az iskolában, az igény hamarabb meg fog csappanni, még az előtt, hogy megerősödik a gazdaság.)
Ez az élmény most is törvényszerűen eszembe jutott, ahogy két órán keresztül bámultam Joshua Bellt az ötödik sorból. Bezzeg nekünk van állami támogatás, s ennek köszönhetően a magyar néző kap egy egész zenekart is körítésnek. Joshua Bellnek jól áll a zenekar, még inkább ragyog szimfonikus műveket játszva. Virtuozitása nyilvánvalóbb volt persze egy zongorakísérettel, amikor végigszólózta a két órát. Mégis a zenekar megnöveli őt magát is, kiteljesíti az élményt. Láttam már két órás koncertet, amikor összesen egy hegedűs is képes volt a közönséget lekötni, lehetséges – de mégis a nagyzenekar hatása és ereje sokat számít. Természetesnek vesszük persze, hogy jól szól egy ilyen zenekar, nem értékeljük a háttér nagyszerűségét, egészen addig, amíg nincs valakinek szerencséje kevésbé ünnepi estekhez. (Most nem mondanék példát erre.)
De mégis, milyen ez a hegedűs? Írom ezt annak, aki nem látta, sőt esetleg nem is gondolt arra, hogy a 36 megjelent lemezéből egyet is meghallgasson, uram bocsá`, meg is vegyen.
Amikor bejött a terembe két éve, és ugyanígy ma is, az volt az első benyomásom, hogy ez az ember talán kicsit túl magabiztos, netán nagyképű. És ezután elkezdett játszani. Akkor is és most is elég rövid idő alatt be kell látnia a legtávolságtartóbb szemlélőnek is, hogy egy óriási virtuózzal ül szemben. Joshua Bell úgy játszik a hangszerén, hogy azt érezzük, bármire képes. Akármit lejátszik. Brahms D-dúr hegedűversenyét kotta nélkül levezényelte miközben játszotta a szólót. A zenekar persze partner volt, minden rezdülésére reagált. A zenészek arcait nézve (többnyire savanyú és unott pofákat mondhatnék), csupa olyan ember benyomását keltették „a második elsőhegedűst” leszámítva, akiknek szintén a kisujjában van az egész, de némileg már mintha rutinból nyomnák a programot. A szólistájuk ünneplését nem annyira tűrték jól, valószínű az angol zenészek belefáradhattak, ha nem is Joshua Bell szenvedélyes, helyenként ezt is túllépően színpadias játékába, de a nagyon amerikai viselkedésébe feltétlenül. A visszafogott és hozzá képest helyzetükből adódóan is háttérbe szorított zenekari művészek mellett nagyon elütő volt hősünk hajlongása és boldog arca. Joshua Bell nem pusztán virtuóz módon hegedül, de egy hegedűvirtuózt is eljátszik a közönségnek. A művészt, aki széles mozdulatokat tesz (részben a vezénylés miatt is), fel-felpattanna a székéről, de aztán nem repül el, hanem vissza-visszahuppan. Kell a népnek a színház, nem elég ha egy szürke kis egérke színtelenül, ámde tökéletes minőségben előad egy hegedűszólót, kellenek a show-elemek. Joshua Bell meghallja az idők szavát. Amíg mások hosszú szoknyában és kibontott hajjal mezítláb hegedülnek, ő (jobb híján) marad a fekete ingnél és mellénynél, konszolidált külsővel, a gesztusaiba teszi bele az extravagáns mellékízt. Meg persze a játékába, ami az én eszközeimmel leírhatatlanok. Mindenesetre jól áll neki a hegedű, bár néha mégis szokatlan, amikor hegedűvel a kézben vezényel. HA a zenét nem hallaná hozzá az ember, akkor meg lehetne kockáztatni (6-8 olvasó előtt még meg), hogy egy feltűnősködő pojáca. DE ott az a nagy különbség, az a HA. Halljuk a zenét, nagyon is. Nekem legalábbis úgy szól, ahogy hallani szeretném. Gimnazistaként Beethoven Egmont nyitányát és a Sors szimfóniát százszor meghallgattam nyugalmas és eseménytelen délutánokon ugyanazon az egyetlen felvételen. Az bevésődött. Más támpontom nincs, ez a lemez az etalon, ehhez viszonyítok minden interpretációt. Minősége van ennek a koncertnek, amit hallottam ma, akkor is, ha egyértelműen túl populáris a darabok kiválasztása. Érdekes lenne, hogy kik és milyen szempontok alapján döntöttek. Két éve azt éreztem, hogy az amerikai turnéján messze a közönség tudásszintje fölé céloz Bell, most azt gondolom, hogy Pesten jóval ritkább műveket is megszólaltathatott volna. Ide, ahol nem csak pár tucat zenét tanuló egyetemista van, hozhatott volna kortárs programot is, vagy mégsem pusztán a legnagyobb slágereket. (Vagy ha ez kell, miért kellett megváltoztatni az eredeti programot és miért nem hallhattunk a legszebb hegedűversenyt, Max Bruchét? Ki volt tűzve és mégsem az lett. Vagy az lett volna a túl népszerű választás? A youtube-on fent van, most ezt hallgatom, meg van Bellel is.)
Az jutott eszembe, hogy akármit nagyszerű lenne ilyen színvonalon, ilyen átélten csinálni, ahogy ez az ember hegedül. Meg persze közben az is felmerült bennem, (hiszen egy koncert igazán alkalmas a meditációra, az én gondolataim legalábbis jobban el-elkalandoznak), hogy mi minden történt és nem történt az elmúlt két évben.
De ez már messzire vezetne Joshua Belltől, akinek csak megköszönni lehet egy nehéz nap után ezt a szép estét, ami úgy elillant akár egy pillanat. És persze várni egy újabb találkozásra.
És most fél1-kor eszembe jut, hogy holnap három előadást nézek, hogy az ördögben írom meg majd a bejegyzéseimet. (Ha eddig elolvastad, köszi!) Kedd óta még várat magára a kecskeméti előadás leírásának befejezése. Ezért is veszélyes a halogatás.
Még egy negyedik lezárás: a youtube-on egy teljes Beethoven hegedűverseny fent van Joshua Bellel, annak a zenei minősége is elég jó. Nézzetek bele. Én már azóta ott tartok...
