Mezei néző

Ilan Eldad Vári Évával a címszerepben felújította 2002-es rendezését. Martin Sherman monodrámáját (90 perc egy részben) ezúttal a Spinozában nézhetik meg az érdeklődők. Lassan másfél éve, hogy a Budapesti Kamaraszínházat megszüntették és nem tartanak előadásokat a három kis stúdióban, köztük a Shure-ban sem, ahol ez a produkció eredetileg olyan hosszan és sikeresen futott. A darab kapcsán ez is óhatatlanul eszünkbe jut, különösen akkor, ha az ember a kilences busz Deák téri megállójában álldogál egy ideig. A színház hirdetését még mindig láthatjuk.

A veszteséget csak némileg tompítja, hogy néhány előadást átmentettek más színházakba. A Piaf után ez már a második Vári Éva-előadás, amelyet Orlai Tibor támaszt fel és ezért csak köszönet illetheti. 

Eléggé nem lehet ünnepelni a Thália hozzáállását, hiszen biztonsági játékot is játszhatnának. De nem, a jól futó sikerdarabok mellett (mindkét friss bemutató "beütött", a Boeing, Boeing és a Csányi Sándor Férfiagya is telt házakat vonz) működtetik a Független Thália Projektet, azaz teret adnak a kísérletezésre is. Így együtt hirdetve talán több néző is kíváncsi lesz a függetlenekre, sőt talán az a mechanizmus is működhet, hogy ha az egyik előadás megtetszik, akkor a kalandvágyó néző beül egy másik csapat előadására is. A pillanatnyi kínálat tíz előadás (www.thalia.hu honlapon infó), melyek közül én még a Katona Sufniban láttam a Szentivánéj címűt (Pelsőczy Réka-Kocsis Gergely szereplésével), a Mikroszínpadon a Szeret...leket (ez a kedvencem a Tháliában futó független előadások közül, Pelsőczy rendezése) és a Nézőművészeti Kft két előadását is, a Gyávát (régebben a Kolibri Pincében játszották) és a tavaly bemutatott Ady/Petőfit is. Ez mindössze négy, illetve a Láthatóságiakkal együtt immár öt, azaz a kínálat fele.

Máthé Zsolt korábbi rendezését (Roadmovie, Thelma és Louise) tavaly a Humorfesztivál keretében hozták el a Tháliába a Sanyi és Arankából. Azt nagyon szerettem. A tavaly látott 214-ből a legjobb 15-ben benne volt nekem. Kifejezetten vártam, hogy nagyobb szériát fog az is befutni, többször lesz nézhető akár a Tháliában is. Kellene. Most a T&L két női főszereplője, Murányi Márta és Szathmáry Judit ismét feltűnik, viszont Nagyhegyesi és Friedenthal Zoltán helyett új beállók alkotják a csapatot, amely így népesebbé vált. Közülük a Katona fiatal tehetsége, Tasnádi Bence viszi a prímet, de  ugyancsak kiemelkedően jónak találtam a kevés szövegű  Czupi Dánielt (a Bábszínházból). De mindegyiküknél fontosabbá válik, az előtérbe kerül a zenei vezető, Kákonyi Árpád. (Ettől az évadtól ő lett az Örkény zenei vezetője is.)

Ez a frappáns cím rejtené mindazokat a benyomásokat és ellentmondásos érzéseket, amelyeket nemsokkal ezelőtt az Erkel Színház premierjéről (azaz nem főpróbájáról) hoztam haza. (Mindenekelőtt, mivel utólag átolvasva szinte csak a színházi megvalósításról írtam, előre hangsúlyozom: nagyszerű a produkció zeneileg. Nagyszerűen énekelt Bretz, hurrá! Gratulálni lehet a karmesternek, a zenekarnak, az énekeseknek. Viszont mégis itt hagyom a tegnap éjszakai írásomat, ahogy van...)

Egy alkalommal, 2000-ben láttam Vajda operáját egy másik koncepcióban (feltehetően Békés András rendezésének felújítását) és ez elég régen volt ahhoz, hogy csak elmosódó emlékképeim legyenek a darabról. (Tóth János volt Cipolla. Rá lehetett emlékezni.)

A másik mű, A kékszakállú herceg vára viszont életem egyik meghatározó élménye, amióta középiskolai énektanárom hét külön tanórát hasznosítva a hét ajtó elemzésére, megszeretette velem. Az egész darab szövegét tudom és ahányszor lehet, megnézem. Az 1988 óta az Operaházban bemutatott mindegyik Kékszakállú-rendezést láttam. Tavaly csak a MüPa játszotta, háromféle szereposztásban is ki volt tűzve az évad folyamán (beszámolók).

Érdekes lenne tudni, hogy a köztudatban itt Budapesten mennyire ismert ez a 2010-ben írt angol politikai bohózat (a sztoriról, szerzőkről az Átrium honlapján részletes infó, sőt a wikipédia is bővelkedik további adatokban). Lehet, hogy sokan korábban is tudtak arról a BBC- sorozatról, amelyik öt évadon át futott és még Margaret Thatcher is a kedvenc programjaként említette. (Aki megnézné, annak akár a Szabó Ervin könyvtárban is elérhető, megjelent VHS-en és DVD-n egyaránt. 2008-ban a könyv is megjelent magyarul.) 

Én tegnap szándékosan "tudatlanul" ültem be az előadásra, mindössze a szereposztás ismeretében. Azt nem mondom, hogy előzetes várakozások nélkül, ugyanis a szereposztás azért nagy reményekkel töltött el. Znamenák István mint rendező, Hevér Gábor, Ficza István mint főszereplők mindenképp jó estét ígértek önmagukban is, és persze benne van Robi is...

Egy éven belül ez a harmadik alkalom, hogy Alföldi Róbert színészként is megmutatkozik (a Vaknyugatban szintén az Átriumban és a Rózsavölgyiben Az utolsó órában). Az előadás során (sajnos) arra is volt időm, hogy elgondolkozzam azon, hogy tudhat valaki ennyiféle munkát egyszerre végezni (a TV-programján kívül ott volt a Danton is, utána a Mephisto felújítása miközben ezt a rengeteg és nehezen mondható szöveget megtanulta).

Feltámadás, újraéledés, értékmentés. Ezek a szavak jutottak eszembe a ma esti Bányavirág (Sebestyén Aba rendezés) után. Közben nem, mert az előadás két órája alatt lekötöttek a színészek. A tavaly tavaszi premier óta bejáratódott az előadás. Ez most nem főpróba ( rossz szokásom szerint ezt is főpróbaként láttam először, beszámoló: itt), hanem a sokadik előadás (a Dunaújvárosi kamaraszínházzal közös produkciója volt ez a Nemzetinek, ott is ment). Igen, most is kiderül, hogy jobb egy széria elején, de nem a legelején nézni valamit. Még a bemutató is korai. Egészen más, ahogy László Zsolt a kávéfőzőért nyúl, igazán otthon van már ebben a lakásban. Elhisszük neki a másik szobában fekvő apát is, azt is, hogy egykor volt hite, álmai és most már minden a múlté. A Danton után, de igazából azt írhatom, hogy a Haramiák óta jó látni Stohl Andrással együtt színpadon, nagyon átjön a nézőtéren az összeszokottságuk. Egymás minden mozdulatát ismerik, és folyamatosan figyelnek is. Látnivalóan mindketten teljesen beleadják magukat a játékba és élvezik. (Ilyen fokú összhangot talán a Nézőművészeti Kft tagjait nézve látni még, kellenek hozzá az együtt töltött évtizedek.) De Stohl "más kombinációban", például Tompos Kátyával is nagyon erős, meghatóan nézi a lányt, hozzá sem mer érni, hiába nagyon is elérhető. Ott van az "el nem ért Éden boldogsága". Jobb sorsra érdemes itt mindenki, de valami miatt (sors? véletlen?) mégsem jutnak el egymáshoz. A legtöbb a baráti pálinkázás, egy-egy tekintetváltás. (Terveztem, hogy megszámolom, hogy hány pohár pálinkát isznak meg, de hamar feladtam, kilátástalannak tűnő vállalkozás.) Szarvas József és Söptei igazán tetszettek ma is, hálás szerepek jutottak nekik így is, hogy csak alkalmanként tűnnek fel a színen. Ma Illés öngyilkosságra készülése is jobban előkészítettnek tűnt, mint a főpróbán.

Ez volt a harmadik alkalom, hogy próbán (ezúttal nyilvános főpróbán) belenézhettem a Mohácsi-testvérek készülő előadásába. Ahogy a Mohácsiéknál lenni szokott, az előadás alakul az utolsó percekben, a vasárnapi bemutató sem fog véglegesen pontot tenni a munkára, így elmondható, hogy mindenki csak egy bizonyos állapotában látja majd az előadást, az improvizációnak marad majd tér.

Miután megégettem magam ezen a héten és fontos emberek etikátlannak minősítették azt, hogy én ezen a mezei egér blogomon bemutató előtt írok, ideiglenesen levetették egy írásomat (a Dantont), miközben ugyanerről az előadásról szintén bemutató előtt az indexen többszázezer ember számára elérhetően, a címlapon közölnek kritikát, nem szeretnék pont én senkit megzavarni a korai véleményalkotással. Most csütörtök éjszaka az előadás után ugyan azonnal megírom, de csak hétfő hajnalban aktiválódik az írás. Pont úgy, mintha a többi kritikussal a bemutatót láttam volna és aznap éjszaka lettem volna kész. Három óra átlag egy ilyen kis cikk, hajnali egy lett, mire ezt itt befejeztem. 

A Vígszínház nagyvonalú és roppant ésszerű gesztusa, hogy mielőtt egy előadására rámondaná, hogy ez itt a premier, számos esetben, egy egész héten át lejátssza különböző összetételű nézőközönségnek. Mire az előadás eljut a kritikusok elé, addigra az előadás gördülékenyebb lesz és nyilvánvalóan jobb formát mutat, mintha ezeken a próbatételeken nem edződtek volna meg a színészek.

Ma délelőtt a pedagógusok számára rendezett zártkörű próbát láttam, sőt utána volt egy beszélgetés is az alkotókkal, amely szintén tanulságokat tartogatott. A címben idézett mondat az egyik színészé, aki visszakérdezett a közönségnek. De erről majd később. Nyomatékosan aláhúzom, hogy mivel most került első ízben a nézők elé a produkció, emiatt az összes többi előadás mind jobb lesz majd, pergőbb, tempósabb - viszont a mai volt a színészek számára is talán a legérdekesebb, mert most próbálhatták ki először, hogyan hat a nézőkre mindaz, amit eddig csak üres ház előtt játszottak el. Ebben áll a főpróbák varázsa.

Magáról a mai előadásról:

A hónap folyamán kiemelt esemény a 7. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle (nov.18-24), amely a Marczibányi téren van és a programját már feltettem korábban (lsd. Itt)

Az összbenyomásom alapján ez a hónap kevésbé lesz eseménydús, főleg ha az októberhez viszonyítok. Viszont lehetőség nyílik arra, hogy valaki elmaradt bemutatókat most pótoljon. Jobban is jár, mert nem árt a produkcióknak egy kis érlelődés.

 Az Átriumban a hónap elején Igenis, miniszterelnök Úr! Címmel egy vígjátékkal kezdenek, amelyre szerintem felesleges különösebben kampányolni. Játszik benne Alföldi Róbert és erre a névre jelenleg is akármit el lehet adni, nemhogy egy vígjátékot. Nemcsak a botrányok miatt, hanem azért, mert odateszi magát a munkáiban, akár mint színész, akár mint rendező vesz részt egy produkcióban. Most fejezi be a Dantont a Vígben, jön most ez a színészi feladat. Nekem lemaradt a múlt hónapról a Droszt-011, amelyet még beterveztem. Láttam és éppen ezért nyugodt szívvel tudom ajánlani A szűz, a sóher, stb című Mandragóra-modernizálást. Akiket erre eddig rábeszéltem, mind elégedetten jöttek ki, ez is vígjáték, fog szórakozni aki megnézi. A hónap közepén lesz egy jóval korábbi Pintér Béla-felújítás is (A sehova kapuja). Pintérnek ugyanúgy nem kell reklám, aki látni akarja, az kapaszkodjon.

 A Belvárosi Színház novemberben jóval több este működik már, nincs új bemutató, viszont a Spinózában az Orlai produkció felújítja a Rose című darabot Vári Évával. Ennek korábbi verzióját a Budapesti Kamarában láttam, lassan egy évtized eltelt közben. Nagy alakítás volt ez, nagyon nagy fegyvertény Orlai Tibor részéről az, hogy megmenti.

Ezekben a sorokban elnézést kérek Eszenyi Enikőtől, akit 25 éve követek és valóban nagyrabecsülök. Sajnálom, hogy a Vígben most úgy érzik, hogy ártottam nekik azzal, hogy több főpróbájukon (is) részt vettem ÉS ezekről írtam. Évek óta teszem ezt zárt körnek, nem is tudhattak róla, hogy minden előadásukról, amelyet megnéztem, tudósítottam. A fő célom az, hogy minél több ember menjen színházba és lehetőleg a nekik való előadás kiválasztását tudjam EGY véleményként segíteni, semmiképp nem megmondó-emberként. Igyekszem a színházak mellett állni, nem velük szemben. Ha ez nem látszik, régen rossz. De hátha a többségnek ez mégis átjön, azt remélem.

A mai délelőtt Enikő választás elé állított, hogy megnézem-e az Álomkommandó pedagógusoknak szervezett zártkörű eseményét és nem írok, vagy nem nézem meg. Éppen a blogom alapvető kiindulópontja miatt arra jutottam, hogy akkor nem nézhetem meg. A döntésre volt pár másodpercem és ekkor magam számára is kiderült, hogy mennyire fontos része lett az életemnek ez a blog. Ha egyszer mindenről írok, akkor csak a kevesebb előadás nézése lehet a megoldás... 

Megint egy főpróba,...

Múlt csütörtökön, egy főpróbán láttam az előadást. (színlap) Azóta sok víz lefolyt a Dunán, megtudtam, hogy ajánló-blogíróként ugyanúgy kritikusnak számítok, ha tetszik-ha nem, azaz nem korrekt a bemutató előtt írni egy előadásról. Akár igaz ez, akár nem, én a főpróbát láttam, ezen nem tudok már változtatni és a "fogadalmamon" pedig nem akarok, tehát MINDEN színházi eseményről írok, amire odavetődtem, még akkor is, ha közben elmegy az előadástól a kedvem és igazából kellemetlenné válik általam kedvelt emberek munkájáról negatívumokat leírni. A blogírás kezdése óta így törvényszerűen kevesebbet járok, időhiány miatt is. Tehát most éppen egy előadás nézése helyett az adósságomat pótolom és szó lesz az Iglicről. Ennek  az öt napos csúszásnak köszönhetően viszont legalább nem mondható el, hogy " jogtalanul beelőztem'" azokat, akik szakmai lapok felkérésére mentek a premierre. Mostanáig aki akarta, rég kialakíthatta az álláspontját, közzé tehette az értékítéletét. (A nyomtatott sajtó mindenképp lassabb, nekik semmit nem számít, hogy interneten kik és mit mondanak 5 nappal korábban vagy később. Sok színházba járó olvasó úgyis egy kedvelt kritikus véleményét akarja hallani, vagy éppen minden elérhető véleményt elolvasnak.) Én azért is szeretek gyorsan megnézni egy engem különösen érdeklő előadást (mint amilyen ez is volt a darab  ÉS az általam nagyon kedvelt címszereplő, Pelsőczy Réka miatt is), hogy aztán gyorsan a többiek véleményét is olvashassam, amit nyilván nem teszek meg a darab megnézése előtt, HA már eldöntöttem, hogy nekem az az előadás kell. De egyébként nem egyszer előfordult már az is, hogy tanácsot kértem e-mailben attól a két kritikustól, akivel személyes kapcsolatban vagyok ÉS fontosnak is tartom a véleményüket.

A múlt: