Ritkán hallani Pesten Britten-operát. Most a szerző születésének századik évfordulójára az Opera egy koncertszerű előadást azért kitűzött. Realistán gondolkodtak, valószínűleg egynél több előadásra kevés érdeklődő lett volna. Most sem éppen volt zsúfolt ház, olyan igazi nagy vonzerőt nem jelent a szerző neve, az évforduló ellenére sem..
Brittenről nekem automatikusan A csavar fordul egyet című előadás jut eszembe. 2004 februárjában láttam. Az Erkel színpadán tartották ezt a Kovalik-rendezte stúdióelőadást. Igazi minőség volt, örülök, hogy sikerült bejutnom rá. Egy hajszálon múlt, emlékszem a helyzetre. Néhány képére, de különösen a darab atmoszférájára úgyszintén. Wierdl Eszter, az akkor még pályakezdő Fodor Gabriella és Klein Ottokár (utóbbit azóta is hiányolom az Operából, mi lehet vele?) meghatározó szereplői voltak. Persze a két nagy név, Gulyás Dénes és Csavlek Etelka se maradjon ki. Ritka, a szokásos operáktól eltérő élmény és helyzet volt, amihez bőven hozzájárult Antal Csaba és Benedek Mari fehértónusú színpadképe.
Ez a fehérség dominál ebben a pénteki előadásban is, minden szereplő talpig fehér szmokingban ill. estélyi ruhában énekel. Nem olyan nehéz erre az ötletre megfejtést találni, az ártatlanság és becsület elvesztése a téma, ehhez passzol a fehér szín. A másik ok lehet: azzal, hogy jelmez van a szereplőkön akkor is egy lépést tettek a színház felé, ha az énekesek többsége valóban koncertszerűen viselkedik, azaz ül a kétoldalt kikészített székeken és udvariasan, ámde civilben figyeli a történéseket. Majdnem mindenkire igaz ez, hogy csak akkor van szerepben, ha éneklésre készen áll a kottaállványa előtt, sőt akkor sem, hiszen ha nem énekel (jellemzően) nincs jelen az éppen elhangzó esemény helyszínén. Van ebben logika. Többen igyekeznek láthatatlanná válni. Nem biztos, hogy akkora ötlet, hogy csak a női szereplőket hagyják távozni akkor, ha nincsenek a színen. Nem ad túl sokat hozzá az, hogyha előttünk unatkoznak egyszerre ketten-hárman is a férfi énekesek közül. Az ember csak oda-odanéz az éppen nem szereplőkre is és elterelik a figyelmét.
Két szereplő sosem viselkedik civilként, akkor sem, amikor éppen nem énekelnek. Wierdl Eszter és Csiki Gábor narrátori szerepben mesélik a történet fő vonalát, alkalmanként értelmezik is. Sőt, főleg az utóbbi a rómaiak és etruszkok kapcsolatára is tesz néhány magyarázó utalást, sőt még Krisztus eljövetelére is. A felesleges magyarázkodás ÉS a vallásos szólamok miatt már az 1947-es bemutató után is bírálták a szerzőt. Mivel ezek a darab részei, ha nem is illenek bele a történetbe, nem hibáztathatjuk érte az énekeseket. Amennyire ez lehetséges, magától értetődően éneklik el ezeket a szövegeket is, amelyeket egy prózai előadásból valószínűleg bármely dramaturg azonnal kihúzna. Akiknek fogalmuk sincs, hogy Róma utolsó három királya etruszk volt, azoknak nem biztos, hogy éppen egy operaelőadáson kell ezzel szembesülniük. A darab előnye viszont, hogy mindössze 12 zenéssszel és kórus nélkül is megszólaltatható, kamaraopera. A két narrátor megjelölése ugyan "női kórus", "férfi kórus", de ebben esetleg az lehet benne, hogy sokak vagy többek álláspontját képviselik. Míg Wierdl Eszter mindig szólistaként lépett az Opera színpadára, addig Csiki Gábor valóban az opera kórusának tagja, mégpedig a legfeltűnőbb. Mindig érzékelhető, hogy egy előadásban énekel-e vagy sem, ugyanis azok közé tartozik, akik totális átéléssel vannak jelen, szeretnek is kicsit kiragyogni a karból. A bolygó hollandiban még távozása előtt megigazítja az egyik kötelet, a Mefistofelében elszórakozik a neki szánt hajszárítóval, a Pomádéban aztán végleg lubickol, hiszen a miniszterek vagy az őrjárat tagjaként is van mit játszani. Nem vagyok biztos, hogy a szólisták szívükbe zárják Csiki Gábort, mivel néha hajlamos az ember akkor is azt nézni, amit csinál, ha éppen mások énekelnek. Jelen esetben jól hasznosítja ezt a képességét, hogy akkor is jelen van, ha nem énekel - arcának rezdülései végig mutatják azt, hogy együtt él a drámával. Részvéttel követi a cselekményt. Ez a narrátori szerep sem Wierdl Eszternek, sem Csiki Gábornak nem mellékszerep, a legtöbb szólistánál több az énekelni valójuk. És itt jön Gábor esetén az apró kis probléma: egészen biztos, hogy nem kapott elég próbát vagy segítséget, az angol kiejtése az, ami némileg bántó. Nem mintha az enyém egy hajszállal kevésbé lenne magyaros, de szerencsére nekem nem is kell hasonló megmérettetés elé kerülnöm. Érzem, hogy semmi gondja sem lenne pl. egy német nyelvű előadással, a hangi adottságai meg is vannak, de szokatlan lehet az angol. Én mindenképp örültem, hogy kapott egy megmutatkozási lehetőséget, mert vannak kisebb szerepeket játszó szólisták az operában, akiknél mind játéka, mind hangja sokkal alkalmasabb lenne.
Az előadás ugyan koncertszerűnek volt hirdetve, mégis társult hozzá egy kis játék is. Hívtak rendezőt, mégpedig Csányi Jánost, aki a mára már legendássá vált ún. "hintás" Szentivánéji álmot rendezte. Csányinak én azóta más rendezését nem láttam, főleg igazgatással foglalkozott (a Bárka alapítója). Jelenleg takarékos eszközökkel él. Bár az énekesek akár a kottaállvány mögül, vagy néha elé lépve is képesek a nekik szánt sorsot, személyiséget bemutatni, a hátsó süllyesztőből néha felemelkedik és néma élőképet alkot néhány jelmezes figura és jelzésszerűen utalnak a cselekményre. Nekem ez nem hiányzott, sőt a kivetítés sem, de szerencsére (és a nemrég látott Mario-Kékszakállú óta már ezt is kiemelendőnek tartom, nem volt zavaró sem, bántó sem - a mű gondolatiságával ellentétes sem. És tudomásul kell azt is venni, hogy a mezei nézőknek van egy jelentős hányada, akik a koncertszerű operára azért nem menne be, mert érzi, hogy se jelmez, se díszlet. Akik így gondolták, azoknak egészen biztosan kellemes csalódás volt ez az este, mert minden volt.
Természetesen az énekesek azok, akik élettel töltötték ki a jelenleg használhatónak tűnő kereteket. A két narrátor mellett a többiek is kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak, az angol szöveggel is megbirkóztak, bár néhányuknak ez mintha kissé kényelmetlennek tűnt volna. Balatoni Éva a mindig megszokott magas színvonalon énekel, lekötött most is, akár tavaly az Anyeginben, vagy A bolygó hollandiban. Igazán megnyugtató a nevét látni egy szereposztásban. Aki nekem nagyon kiemelkedett a mezőnyből, az Gradsach Zoltán Junius szerepében, akit sosem láttam ill. hallottam és néhány megszólalásában is jelentékeny énekes hatását kelti. Simon Krisztina (Lukrécia) és Cser Krisztián (Lukrécia férje) kettőse katarktikus hatást kelt. A hagyománytól eltérően szó nincs itt vérre szomjazó férjről, aki szükségesnek tartja, hogy az asszony halálnak halálával haljon, ha egyszer a család elvesztette a becsületét. Éppen Lukrécia az, aki úgy érzi, hogy minden egész eltörött, a szerelmük darabokban, nincs értelme így már az életének. Átérezzük, koncertszerűség ide vagy oda, hogy itt egy súlyos, visszavonhatatlan tragédia részesei vagyunk. Milyen könnyű is valamit összetörni, tönkretenni. Feltételnül könnyebb, mint a bajt helyrehozni. Megindító volt a jelenet, éreztük a két szereplő közötti kapcsolatot így is, hogy vagy 6-7 méterre álltak egymástól a színpadon. Csak ezért az egy jelenetért is érdemes volt az egészet megcsinálni, bár a három női szereplő (Jakab Ildikó a szobalány) jelenete a tragédia hajnalán szintén emlékezetes.
Összességében és részleteiben is örülni lehetett ennek az estének, nem bántam meg, hogy ezen a zaklatott héten a megnézett 19 előadás közé ezt is beterveztem. És most egy hét csúszással ez a poszt is kész.
Színlap
