Mezei néző

Őrült gyorsan megy az idő, egy hete még javában tombolt az Operaház Shakespeare-fesztiválja, végül tizenöt napon belül tíz ide kapcsolódó előadást tudtam megnézni (és öt másfélét). Soknak éreztem (ráadásul éppen Shakespeare-nél járunk az egyik osztályban, tehát nekik is az angol szerző darabjairól beszéltem, sőt beszélek még mindig), de mit tehet az ember, azt és akkor kell megnézni, amire lehetőséget ad a műsor.

Azt hittem, hogy az Operaház már nemigen tud meglepetést okozni az évi 36+ premier és mindenféle különleges rendezvény után. Lassan az évad végére érve már nézőként is erősen lehasznált vagyok attól, hogy megpróbáltam ezt a tempót felvenni (és a balettek persze így is kimaradtak). A Shakespeare fesztivál előadás-dömpingje után, amelynek keretében az énekkari művészek minifesztiválja is megtörtént, most néhányan további kreatív ötlettel álltak elő: az Erkel Színház díszletraktárában mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül létrehoztak egy kellemes – részben zenés, részben prózai – előadást, amelyhez rendezőnek felkérték Aczél Andrást, látványtervezőnek Lakatos Márkot. Ma délután ennek a tanúja voltam és most azonnal le is írom a benyomásaimat, hogy legalább ennyi nyoma maradjon ennek az egyszeri alkalomnak. Mivel a nézőtéren jellemzően ismerősök, operaházi dolgozók és két szólista (Geiger Lajos és Rőser Orsolya Hajnalka, akik a kollégákat rendszeresen néző énekesek közé tartoznak) is jelen volt, néhány célzást erős, rokonszenvező nevetés kísért, és nagyon ült az a mondat is június 7-én: „ma az évad első szabadnapján előadjuk a darabot”. A műsor és az énekkar foglalkoztatottságának ismeretében ez nem tűnik igazi túlzásnak.

Utolsó állomásához érkezett a Kamrában az Operabeavató sorozat, amelynek végigkövetése az idei évadom egyik nagy projektje volt. Ez volt a nyolcadik próba, amelyből az első kivételével mindre mehettem és mindről írtam is. A másik, a Gördülő Figaro idén hétszer ment, és most az este első részében elhangzó mellékesen odavetett Dinyés Dániel-mondat által ismét felidéződött.

Aribert Reimann operájának Jean-Pierre Ponnelle által Dietrich Fischer Dieskau számára készített rendezését Anger Ferenc állította színpadra az Operaházban és most két alkalom erejéig elővették, hogy a 31 eseményből álló Shakespeare-fesztivál fényét ez is emelje.

Most először láttam, csak a legutolsó előadásra tudtam eljutni, így ennek az írásnak jelenleg ajánló szerepe már nem lehet, esetleg akkor, ha a későbbiekben előveszik megint. Jövőre nem, aztán az épület felújítása miatt valószínűleg megint nem, de a 2018/19-es évadban akár megint nézhető lehet, ha egyszer óriási energiákat beleölve tető alá hozták.

A Figaro 2.0 Szeged, Győr, Kaposvár, Szolnok és Miskolc után az évad utolsó helyszínére érkezett, az egyetlen olyan vidéki városba, ahonnan a 18h-kor kezdődő előadásról (vége 21.30-kor) még akár vonattal is vissza lehetett az egyébként sem távoli fővárosba jutni

Aczél András és Hábetler András beszélgetős műsora újabb áldozatához érkezett. Ezen a szombaton Kolonits Klárát faggatták, aki igazi meglepetést okozott, ugyanis nem feszengett, nem tért ki és nem poénkodott, őszintén megválaszolta az összes kérdést, amelyeket feltettek neki. Kíváncsian várta, mi jöhet még, láthatóan nem izgult. Néhány esetben azt érzékelhettük, hogy a kérdező maga is meglepődik, hogy mennyire egyszerűen kapott egyenes választ a legkeményebb kérdésekre is.

A Shakespeare fesztivál keretében a héten már ez a második Rómeó és Júlia verzió, amely nézhető. Hétfőn Bellini operája aratott óriási sikert, Júlia szerepében a jelenlegi legnagyobb magyar bel canto énekesnővel, Kolonits Klárával. Ahogy számos ismerősöm beszámolt róla, igazi méltó partnerre is talált, Vörös Szilvia csodás Rómeó volt, reveláció. (Kiss András, Palerdi András, Rab Gyula és karmesterként Vashegyi György támogatta őket.) Nekem ez az előadás nem adatott meg, de a korábbi Traviata vendégjátékhoz hasonló lecsengése volt ennek is, azóta is nyakra-főre találkozom ismerősökkel, akik beszámolnak róla és érdeklődnek, hogy miért hagytam ki. (Figaro 2.0 volt Miskolcon ugyanekkor. Ennyire egyszerű a válasz.)

De nem maradhattam egészen Rómeó nélkül, a szombati koncertre sikerült eljutnom, ráadásul éppen az említett Kolonits Klára operaportja után. (Beszámoló következik külön nemsokára arról is.)

Ezen a napon lehet megnézni legutoljára a Traviátát Debrecenben, Kolonits Klárával és Boncsér Gergellyel. Akinek módjában van és szereti a darabot, annak nagyon melegen ajánlom. (Aki debreceni és kihagyta, az pláne sokat veszített. Nekem az idén megnézett 204-ből biztosan a top 5-ben lenne.) Ugyancsak legutoljára lehet nézni az Operaházban az erősen vitatott Leart, amelyről csak azt hallottam, hogy borzalmas illetve azt, hogy zseniális. A kettő között elhelyezkedő véleményt nem hallottam. Ezeken kívül négy:

Várakozáson felül jó este jut azoknak, akik holnap (május 29-én), vagy ha akkor nem tehetik, a jövő évadban (2017.jan.13, 15) beülnek az Erkelbe és megnézik a nálunk lényegében ismeretlen, egyszerre német és olasz szerzőnek számító Ermanno Wolf-Ferrari 1927-ben komponált komédiának induló, de aztán tragédiaként végződő verista operáját.

Pályi Zsófia képe - középen: László Boldizsár, a címszereplő

Magam sem hiszem, hogy tegnap az Operaház egyszerre három premiert tartott és ebből kettőt láttam is. A Shakespeare-fesztivál irgalmatlan tempója (17 féle előadás 31 alkalommal két és fél héten belül) választás elé állítja az érdeklődő nézőt: vagy most, vagy soha ne nézzen meg bizonyos előadásokat, ez itt a kérdés. Mindhárom bemutató ígéretes volt, az Erkel Színházban a „Sly”-jal kezdtem (beszámoló rövidesen következik, igyekszem vele, csak vasárnap nézhető, rengeteg jegy van és nagyon kellenének a nézők!), mégis előrevettem ezt, mert a VIII. Henrik feleségei viszont csak ma éjjel fél 11-kor nézhető meg és nincs benne a jövő évi műsorban sem.