Aribert Reimann operájának Jean-Pierre Ponnelle által Dietrich Fischer Dieskau számára készített rendezését Anger Ferenc állította színpadra az Operaházban és most két alkalom erejéig elővették, hogy a 31 eseményből álló Shakespeare-fesztivál fényét ez is emelje.
Most először láttam, csak a legutolsó előadásra tudtam eljutni, így ennek az írásnak jelenleg ajánló szerepe már nem lehet, esetleg akkor, ha a későbbiekben előveszik megint. Jövőre nem, aztán az épület felújítása miatt valószínűleg megint nem, de a 2018/19-es évadban akár megint nézhető lehet, ha egyszer óriási energiákat beleölve tető alá hozták.
A megtekintés pillanatáig már elég sok információt felszedtem az előadásról, hiszen operába járó ismerőseim ezt már rég megnézték, van aki négyszer is. Ismeretlen operáknál ez több mint célszerű, egy nézés alapján nem lehet közel jutni a zenéhez sem. Nekem mindössze egy néző minősítette közepesnek az előadást, a többiek mind vagy szenzációsnak (a látvány, hangszerelés, énekesi teljesítmények miatt első sorban), vagy borzalmasnak, hallgathatatlannak értékelték. Hallottam többektől – az előadásban közreműködőktől is - azt a tanácsot is, hogy zenés színháznak fogjam fel, akkor tetszeni fog, mert ha operának nézem, akkor kevésnek fogom találni. Ezek a vélemények fokozottan kíváncsivá tettek, bár annyira nem voltam beállítva magára a Lear király történetre sem amikor a premier volt, sem most. ((Egy igazi kritikus nyilván bármit, akármikor megnéz, remélhetőleg nyitottan. Azt hiszem, hogy megrendelésre, munkaköri kötelességből képtelen lennék ennyi előadásra beülni, mint így, önkéntes alapon.))
A néző állapotán pedig sok múlik és az előismeretein is. Nem tudom, hogy aki semmit nem tudott a történetről, mennyire tudta összerakni, hogy mi is a fontos. Ebben a librettóban a mű összes lényeges csomópontja megvolt, bár helyenként kidolgozott szituációk helyett a történetben rejlő kegyetlenséget a zene érzékeltette, de az aztán elég hatásosan. Kétségtelen, hogy ez a kevés dallamot rejtő, helyenként fülsértő zene kifejező. A partitúra rengeteg erős effektet ír elő, volt olyan pont, amikor az egyébként is óriási létszámú zenekarban egyszerre hét ütős hangszeres művész játszott. A kérdés az, hogy valaki a kegyetlen történet mellett kész-e ezt a nehezen hallgatható zenét is befogadni, ráadásul három órán keresztül. Nyilván azok jártak jól, akik rászánták az időt és többször is kitették magukat a hatásnak, hiszen nagyon meg lehet szeretni az ilyen zenét is, csak nehezebben adja meg magát, mint a Pillangókisasszony.
Én az előadásban is fellépő Honvéd Férfikar nőnapi crossover koncertjén hallottam élőben néhány percnyi zenei anyagot belőle, ezzel kezdték a műsort. A figyelmemet felkeltette már akkor is, de azt hiszem, hogy mégsem ez lesz az az opera, amelyiket a telefonomra le akarok tölteni.
A rendezésen látszott, hogy nem friss, és inkább lehetne hagyományosnak minősíteni, legtöbbször a színpad kiemelt pontjaira helyezett művészek állnak és énekelnek (esetleg ülnek és énekelnek), ahogy ez tipikus. Elég nehezek a szólamok, nem is hiszem, hogy realista helyzetbe kellene helyezni a történet szereplőit.
A rendező tervezte a díszletet is, amely egészen olyan, mint amilyeneket a régi operaelőadásokban láthattunk, kb. a nyolcvanas években, valami papírmasé anyagból készülhettek a "sziklák", nagyon mű-benyomást kelt. Mocsár és kiálló kövek borítják el a színpadot, alig van jelenet, amelynek ez reális háttere lehetne, inkább lelki táj ez.
Az eredeti jelmezek Pet Halmen nevéhez fűződtek, a rekonstrukciót Zöldy Z Gergely végezte. A ruhákról ódákat zengtek ismerőseim, nagyon sok anyag van bennük, pompázatosak, talán ilyesminek képzelné és szeretné mindenki az „igazi” operai jelmezeket. Én, amióta tavaly az első éjszakai vetélkedőn este tíztől másnap reggel 9-ig egy ilyesmi bársony ruhában voltam (szerencsére fejdísz, paróka és köpeny nélkül), egészen máshogy látom ezt a kérdést. Az óriási ősz szakállak, parókák, hatalmas bokáig éri köntösök és fejdíszek nekem civil gondolatokat juttattak eszembe: elkezdtem sajnálgatni az énekeseket, mert tűrhetetlenül melegük lehetett és közben szólamaikat is énekelniük kellett.
Ugyan sose hallottam ezt a zenét, de az azért így is kiderült, hogy ezt a nehezen memorizálható művet nagyon pontosan kellett megtanulni, minőségi énekeseket kellett hozzá összeszedni. Nem mindenkinek van hosszú szerepe, de az egy-két terjedelmesebb megszólalás is bravúrosnak tűnt a legtöbb esetben. Nem tudom, hogy ugyanilyen flottul ment-e az előadás télen, az első sorozatban is, de az utolsó előadás egészen gördülékenyen folyt, magától értetődően követték egymást a fordulatok is ebben a zanzásított Lear király kivonatban.
Az előadásban kellőképpen kifejeződtek Shakespeare darabjának alapgondolatai, szembesülhettünk azzal, hogy mi az eredménye a meggondolatlanul hozott döntéseknek, annak, ha elhisszük azt, amit nekünk mondanak és ha valaki akart, akár gondolkodhatott politikával kapcsolatos kérdéseken, milyen hatása van a zsarnokságnak, a hatalomvágynak, milyen árat fizetünk, ha látunk bizonyos folyamatokat és nem állítjuk le őket. Lear személye ebben az operában nincs túl-elemezve, de láthatjuk egyaránt vétkesnek és áldozatnak is.
Igazat kellett adnom azoknak, akik erősen kiemelték Tómas Tómassont a címszerepben, illetve Matthew Shaw kontratenort Edgar szerepében. Hozzá novemberben a Poppea kapcsán már volt szerencsém, így én annyira nem lepődtem meg, hogy mennyire jól magára tudta húzni a szerepet. Talán az ő feladata volt az előadásban a leghálásabb, engem is ő fogott meg a leginkább, önmagában már a kontratenorsága miatt is persze. A gonosz testvér szerepére szintén vendéget hívtak Frank van Aken személyében. Feltételezem, hogy ezeknek az énekeseknek van már előéletük, más előadásokban tanulták be a szerepet.
A férfi szereplőket erősen elmaszkírozták, volt akit leginkább csak a hangjáról ismertem meg, így Palerdi Andrást, aki Gloster grófjaként szintén főszereplő volt. (Jobban áll neki A vihar ősz parókája, de ebben az előadásban is voltak kellően hatásos megszólalásai.) Kovács István az előző napi Figaro után most már nem is gróf, előlépett Franciaország királyának, Haja Zsolttal együtt „jó fiút” játszanak (utóbbi Albany hercege, aki életben marad). Ujvári Gergelyből jóval kevesebbet látunk, ő Cornwall hercege, míg Kovácsházi István Kent grófja, Káldi Kiss András pedig Lear bolondja. A felsorolt szereplők mind lényegesek, és „foltszerűen” jelennek meg az előadásban, amely túl árnyalt színészi feladatot nem bíz rájuk (a smink és jelmez eljátssza helyettük a figurát), viszont énekesként feltétlenül kihívás lehet számukra ezeket a szólamokat elénekelni.
Ez fokozott módon igaz a nőkre. Elképesztő, amit a három testvér Bátori Éva, Rálik Szilvia és Sümegi Eszter kiénekel. Nem mondom, hogy meglepetés bármelyikük részéről az, hogy nagy szerepeket igazán minőségi módon meg tudnak szólaltatni, képesek egy egész előadást is elvinni, nem egyszer hallottam őket, de ilyen „lehetetlen” zenét "nekem" még nem énekeltek.
Összességében elmondhatom, hogy átéreztem, hogy milyen nagy teljesítményt látok az énekesektől, a zenekartól (vezényelt: Stefan Soltész) és az egész produkcióban mennyi energia fekszik, de igazán mélyen mégsem érintett meg az előadás, talán éppen a fesztivál miatt, túl sok volt ennyi Shakespeare két héten belül. Ezen a napon nem is volt előadásra szükségem, még hatott az előző napi Figaro. Színházat-operát nézni csak a megfelelő lelkiállapotban érdemes, csak a műsor meg nem mindig igazodik hozzá, az itt a bökkenő....
