Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (54) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (86) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (283) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (26) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) Opera (631) opera (22) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (26) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (21) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Figaro 2.0 Szeged, Győr, Kaposvár, Szolnok és Miskolc után az évad utolsó helyszínére érkezett, az egyetlen olyan vidéki városba, ahonnan a 18h-kor kezdődő előadásról (vége 21.30-kor) még akár vonattal is vissza lehetett az egyébként sem távoli fővárosba jutni

Én az előadást immár kilencedszer láttam. Őrültségnek tűnik, bár ha az, akkor sem vagyok egyedül hasonló akciókkal, hiszen vannak ismerőseim, akik prózai előadások szinte teljes szériáját megnézik, vagy egy színész összes előadását, így ez igazából nem is sok, ennyire széthúzva pláne nem. Kilenc Mario két éve feltétlenül többnek tűnt két héten belül.) Akkor pláne nem sok, ha elképzeljük, hogy maguk a művészek hány órán keresztül próbálnak, illetve készülnek fel önállóan minden előadásra, hogy mi úgy érezhessük, hogy magától megy a darab.

Számomra ez az alkalom mindenképp igazi ünnep volt. Még augusztusban elhatároztam, hogy két meghatározó projektje lesz az évemnek, az egyik a Cosí fan tutte nyílt próbáinak és előadásainak a követése (június 5-én lesz az utolsó próba és június 17-től a hat előadás a Kamrában), a másik pedig ez volt. Boldog vagyok, hogy minden idő közben felmerülő akadály ellenére a szervezők segítségével ezt megtehettem és így erről a kiemelten fontos és érdekes Figaro minden egyes estéjéről valami nyom maradhatott, ha már felvételek nem készültek a teljes előadásokról sehol sem.

Végigolvasva az eddigi bejegyzéseket, eddig minimális teret kapott a zene, egyedül a mikroportozás problémái emelődtek ki (Győr óta), illetve az áthangszerelés ténye. Mielőtt még egy kicsit írok a darab szereplőiről és az általuk érzékeltetett viszonyrendszerről, legyen szó kicsit az új hangszerekről is.

A városmajori előadás céljára, hogy egyáltalán játszható legyen a darab, Köteles Géza áthangszerelte Varga Zoltán Mihály segítségével, aki az MR Szimfonikusok zenekari művésze. Szó nem lehetett a szokásos legalább 36 tagú zenekar alkalmazásáról és annak idején mindössze hat zenész játszotta el a darabot. Jelenleg tizenketten vannak, tíz operaházi zenész és ketten, Furkin Zoltánnal a Magyar Rádiótól. A két vendég játszik azokon a hangszereken, amelyeknek Mozart is biztosan örült volna, de ezek egy része még nem is létezett.

Ugyan sokszor láttam az előadást, de Miskolc után merült fel bennem először, hogy kinyomozzam, hogy pontosan melyek is ezek a beiktatott „új” hangszerek, amelyekkel a hangzás így átalakítható. Most Székesfehérváron ráadásul abba a különleges helyzetbe kerültem, hogy Varga Zoltán Mihály, aki az összes ütős hangszert megszólaltatja, egyenként meg is mutatta (KÖSZÖNET!) és így, amikor ide most begépelem a neveket, előttem is van az adott hangszer képe és hangzása is, és bár a wikipédián előzetesen megnéztem azért, egészen más volt ez így, élőben.

Melyek is ezek a hangszerek, amelyeket egy kalap alá véve emlegetnek a kritikusok és emlegettem én is? Vibrafon, harangjáték, cajón, bongó, shaker, tojás, chinders, fadobok, triangulum, sizzle, basszusgitár, szintetizátor. Mindössze ennyi újítás. Kimarad a timpani, amit viszont a szerző használt. Érdekesség, hogy a kottába nincs részletesen benne, hogy pontosan mit kell játszani, mindössze a hangszer neve szerepel a megfelelő résznél, és a két zenész lényegében improvizáláshoz hasonlóan játssza be azt, amit előzetesen megbeszéltek, így ők aztán nemigen felcserélhető elemei az előadásnak.

Én a magam részéről a cajónnal játszott részt szerettem nagyon (amikor a gardróbból az apród helyett Susanna jön elő, ez szól), és összességében is eléggé meg vagyok békülve ezekkel a változtatásokkal.Amikor hallgatom az "eredeti" Figarót, már sokszor szinte hiányérzetem is van, ez ennek az előadásnak a mellékhatása. Egyetlen kivétel van, az apród áriája alatt szintetizátorról szóló prüttyögő hang, bár nyilvánvaló, hogy az ellenpontozás - elidegenítés ennek is a célja, nehogy véletlenül elandalodjunk a zene szépségének a hatására, viszont akár ezen is nevethetünk, a hangszerelés nem egyszer ugyanúgy humorforrás, mint Hábetler András szövegpoénjai. Da Ponte és Mozart szemléletéhez mégis illik ez, talán jobban örülnének, ha elszórakoznánk a művükön és közben el is gondolkodnánk a felvetett kérdéseken, valószínűleg nem akarnák, hogy keseregjünk. (Azt az egy Cherubino-áriát mégis sajnálom, hogy nem maradt meg a lehetőségekhez képest eredeti mivoltában, bár Kun Ágnes Annának most is óriási sikere van vele.)

Eddig szintén nyolc bejegyzésen keresztül kimaradt az előadás kezdő poénja, talán mert nem akartam lelőni, vagy csak annyira az elején van, hogy örülünk neki ugyan, de aztán meghallgatjuk a nyitányt, majd kijön azonnal a rendező is.

Amíg a közönség gyülekezik, addig – mintegy tíz és fél percen keresztül Varga Zoltán Mihály szórakoztat minket, egy szintetizátoron játssza Czerny „Fantasia brillante” című Figaro-átiratát. A mellékelt youtube linken érdemes ezt meghallgatni felkészülésként a művész performance-ára. Azt, hogy hogyan, nem részletezem: aki látta, nem felejti el, aki meg nem, az jöjjön és nézze meg valamelyik helyszínen az előadást.

Miután a tegnapiban igazán rendkívüli események nem történtek, nem volt sem új beálló, sem beugró, sem betegen éneklő (szerencsére), a Shakespeare-fesztiválon korábban jelentős mértékben igénybe vett művészek (Fodor Beatrix, Keszei Bori, Megyesi Zoltán, Hábetler András) is levegőhöz jutottak. Említődjék meg azért, hogy a hétvégén Pataki Bence kétszer énekelt a Szentivánéji álomban (bejegyzés jön a vasárnapiról!), Kovács István pedig vasárnap a Learben (ma, kedden is azt dobta neki a műsor, és ha minden igaz, most először meg is nézem benne). Cser Krisztián közvetlenül két berlini Varázsfuvola-fellépés után abszolválta a címszerepet, ennek ellenére most is ihletett Figaro, hangjának szépsége érvényesül a mikroport ellenére is, rugalmas és laza, nem tűnt fáradtnak, (16 fekvőtámasz fért bele az első felvonás végi áriája közben). Jót tett az egész produkciónak, hogy egy hét után énekelték el ismét, nem hosszú hónapok kihagyása után. Jóval kevesebb tévesztést érzékeltem, mint a múlt heti alkalommal, bár azok sem voltak zavaróak. (A mikroportok beállítása viszont nem mindig sikerült, illetve talán a színház jó akusztikája is tehet arról, hogy a súgó kihallatszik, nem mindig nyomja el a zene.)

A székesfehérvári közönség meglehetősen jól fogadta a Figarót, élénken reagáltak már akkor is, amikor Hábetler András az előadás elején a húsz perces bevezetőjét megtartotta (újabb poénokat is beiktatott) és hozzákezdett a szokásos castinghoz. Ahogy mindig, Farkasréti Máriára volt ez építve elsősorban, aki most is újított. Kovács István is sikert aratott azzal, hogy énekelt – Elvis Presleyvel hatott most is. Volt ugyan egy néző, aki mintha komolyan gondolta volna, hogy szerepelhet, de az illető kárpótolta magát azzal, hogy a negyedik felvonásban feljött a színpadra táncolni. A győri közönséghez hasonlóan most sokan mások is így tettek, mezei nézők is, sőt a Gördülő Opera program három szervezője (dr. Kiszely Noémi, Nyáguly Emőke és Csonkaréti Annamária) is most először csatlakozott, így említődjék meg, hogy ők intézték az összes adminisztrációt, amely ahhoz kellett, hogy utazhasson az előadás, sőt Meláth Andrea úgyszintén emelte a jelmezbáli hangulat fényét, aki a szereplők többségével már nem egyszer játszott együtt. Ez ugyan nem a Színházi Élet, de nem is zenekritka, tehát beleírom még azt is, hogy jól esett látni, hogy Wiedemann Bernadett és Szinetár Miklós is jött nézni a Figarót. (A legtöbb helyszínen voltak érdeklődő kollégák és egészen biztos, hogy a játszók komfortérzetét ez növelte.)

Hábetler András rendszerint (ahogy itt is) elsütötte azt a poénját, hogy versenyt hirdet, melyik a legjobb közönség. Nos, a székesfehérváriak valóban jó közönségnek bizonyultak, elég lelkesen bravóztak is, bár így az évad legvégéről visszanézve, számomra egyértelműen a szolnoki közönség reagálása tűnt messze a legérzékenyebbnek, ott éreztem, hogy a legnagyobb mértékben együtt lélegeznek az előadással. Ha minden mellékkörülményt leszámítok és csak az előadás összhatására gondolok, akkor is azt éreztem a legerősebb hatásúnak és ez akár összefüggésben lehet azzal is, hogy nem kitaláció az, amit Hábetler András rendszeresen elmond: a közönség erőteljesen visszahat a játszókra, doppingolja őket.

Természetesen az, hogy melyik közönség volt a legjobb, szubjektív, mint minden művészi alkotás befogadásával kapcsolatos állítás, már csak azért is, mert erősen függ minden attól is, hogy maga a néző milyen állapotban ül be a nézőtérre. Ha egyenként nézném végig a szereplőket, akkor viszont más is lehetne a végső benyomás, a kisebb szerepeket játszóknál nem volt (számomra) érzékelhető ingadozás, de a négy központi szereplőnél előadásonként változott, hogy ki milyen formát mutatott.

A tegnapi előadáson talán a szokásosnál is jobban megfogott Fodor Beatrix Grófnéjának több jelenete is, amely ugyan mindig hatásos, hiszen ez az előadás elsősorban rá van rendezve, de most még inkább élt.

Annyi mindent megjegyeztem már a rendezés kapcsán, mindig evidens volt, de most le is írom: nagyon lényeges rendezői döntés (nem a librettóból következő), hogy mind az első, mind a második felvonás ágyjelenettel indul. Az elsőben a már élettársi viszonyban élő Figaro és Susanna intim szférájába kell belenéznünk, a második elején viszont a Grófné egyedül ül az ágyon, kesereg és a csokoládék között válogat. Ez a két kép önmagában is mindent elmond arról, hogy honnan hova juthat el egy párkapcsolat. A Gróf békülési kísérlete is nagyon erősre sikerül. Fodor Beatrix szorongatja a maciját, megindultan a férjére néz és több fájdalommal, mint sértettséggel mondja: „már nincs úgy, mint régen”. Mivel annyira erősen van jelen a múlt siratása, átjön a rengeteg feldolgozatlan fájdalom, így még sokkal erősebb lesz a váltás, az elhatározás, ahogy a második rész elején magára talál és ennek a következményeit észleli is a Gróf („ez nem az én feleségem”). Én ugyan azt, hogy az előadás végi ismételt egymásra találás valóban bekövetkezhet, nagyon kevésszer tudtam elhinni – az idei 11 megtekintett Figaro-előadás közül a legjobban az említett szolnoki alkalommal tűnt elképzelhetőnek -, de az egészen biztos, hogy Fodor Beatrix úgy játssza a Grófnét, hogy a személyiségfejlődése mindenképp hitelessé válik és az is, hogy nem fog visszaesni a korábbi depressziójába. Nagyon jól működött flörtje is Kun Ágnes Annával, érezni lehetett, hogy az apród szinte már zavarba is jön a helyzettől, mert komolyabbá válik, mint amire vágyott.

((Menet közben, a „meglepetésszerűen beiktatott” Rózsalovag részletnél ismét eszembe jutott, hogy hallgatni kellene már azt is, ha nem nézhető mostanában az Operaházban és jövőre sem lesz az. A Rózsalovag a Figaróhoz hasonlóan első hallásra (1989-ben a bécsi Staatsoper vendégjátékán) rendkívül unalmas és érdektelen operának tűnt számomra, és hogy megváltozott a hozzáállásom, csak 21 évnek kellett közben eltelnie az operaházi premierig, azóta meg eléggé ráhangolódtam Straussra is, hiszen sokat volt műsoron és már kifejezetten hiányzik.))

Az előadás kapcsán érdekes lenne akár azt is sorra venni, hogy a mű alapján mely szereplőnek mit jelent a szerelem, milyen vágyai vannak, milyen mélységű kapcsolatokra törekszik. Valószínűleg jobban jár a néző, ha ebbe mégsem gondol bele, hanem egyszerű vígoperának nézi a Figarót, bohózati elemekkel megspékelve. Túl sokan vannak a szereplők között azok, akiknek elég az időleges és alkalmi kapcsolódás, a sor élén a Gróffal, az apróddal, Barbarinával, de igazi kivétel talán csak Susanna és a Grófné, illetve az éppen megállapodni készülő Figaro is, akinek már talán elege lett a kalandokból életének ezen a pontján.

ÉS zárásként még egy kicsi a történet tanulságai kapcsán, az előadás végének továbbgondolása:

A Figaro egy bolond nap története, kitüntetett pillanat a szereplők életében, csomópont, amikor úgy tűnik, hogy valami egészen különleges fog bekövetkezni ( Figaro azonnak feltételezi: „végre minden rendbe jön”) és aztán a hangsúlyok áttevődnek és a történet egyszer csak másról kezd szólni. Megtapasztalunk ehhez hasonló fordulatokat.

Elég esemény lenne persze maga az esküvő – nagy döntés az, amikor valaki megállapodik véglegesen és elhatározza, hogy kizárólagosan egy bizonyos másik személlyel kívánja a teljes életét leélni, bár ez legalább annyira kezdete, mint vége egy folyamatnak. (Most már hosszabb egy átlagélet, többen is meg tudnak élni önállóan, így kevesebben hoznak ilyen döntést – kisebb a kényszer, így talán még nagyobb súlya van, amikor manapság, amikor Hábetler András Figarója játszódik, valaki mégis így határoz. Figaro és Susanna akár maradhatnának élettársi viszonyban is, külső nyomás már nem nehezedik rájuk, hogy deklaráltan véglegesítsék kapcsolatukat.)

Miután ez nem egyszerűen egy operaelőadás, hanem igazi színház, a kapcsolatrendszer árnyalt érzékeltetésével, érződik (akár egy, akár kilenc megtekintésre is), hogy minden részletében fel vannak építve a viszonyok.

A rendező által emlegetett négy különböző generáció számára mást és mást eredményez ez a nap.

A kamaszok számára ez a nap a lelazulásról, a veszély elmúlásáról szól. Figaro ugyan énekelgeti az apródnak, hogy vége van a szép időknek, de amint látjuk, a fenyegetés ellenére az apród nem utazik, miután lelepleződik, akkor sem dobják ki, sőt Barbarina zsarolása eredményes, a Gróf valószínűleg már nem fogja őket kettéválasztani. Érezzük, hogy egyikük sem fog még kizárólagosan elköteleződni, sőt kifejezetten szerencsésnek mondható, hogy ezúttal két poligám alkatú ember találkozott, akik nyilvánvalóan könnyebben belenyugszanak a másik csapodárságába. (De ezt azért ne vegyük biztosra, mintha azért Bucsi Annamária nem egyszer megrovó pillantásokkal jutalmazná az apród, Kun Ágnes Anna más irányú tájékozódását, aki hűen az eredeti darab szelleméhez a nagyon is nőies Marcellinát is tapogatni kívánja. A Gróf példáját látva tudhatjuk, hogy aki csal, az lehet emellett féltékeny is.)

Figaro és Susanna végül szintén megkönnyebbülnek, de ennek azért ára van. Mindketten hullámvasutaztak egyet, Susanna talán megbánta, hogy nem szerelte le a Grófot Figaro értesítése nélkül – talán azt hihette, hogy azáltal, hogy beavatja, a férfi bizalma meg fog erősödni. Nem ismerte eléggé, a zöld szemű szörnyeteget felébresztette, amelyet véglegesen elaltatni már nemigen lehet majd, valószínűleg időről-időre kellemetlenkedni fog okkal vagy ok nélkül. Figaro eleinte csak kis keserűséget érez, de a negyedik felvonásban, amikor tudomást szerez a randevúról, amelyet az esküvője napján tervezett a Gróffal menyasszonya, a világ omlik össze benne és látjuk, amint szinte maga alá temeti. Nem lehet megbízni senkiben, ez a tanulság. Valószínűleg eddig sem bízott meg másban, egyedül Susannában. Bosszúja ezért a kis női tréfáért nem marad el, úgy tesz, mintha el akarná csábítani a Grófnét és sikerül is ezt elhitetnie. A különbség jelentős kettejük viselkedésében. Amíg a magát becsapottnak hitt Figaro kémkedésbe és bujkálásba fog, addig Susanna azonnal számon kér, nyíltan. Ez a különbség sokat mondó, szinte hajlunk Hábetler András elemzésének elfogadására, igen, törvényszerűen lehet majd ebből az ígéretes kapcsolatból is Gróf-Grófné viszony, amennyiben nem figyelnek oda egymásra és beállítják az automata pilótát. Akkor valószínűleg ők is az árokban végzik, mint szinte mindenki, törvényszerűen. Az előadássorozatban Keszei Bori Susannája igazán megingathatatlan volt, ahogy ehhez a kulcsszereplőhöz illik is, talán Kaposváron mintha kicsit hajlott volna ő is az apród felé, de azt sose éreztük, hogy ne tartana ki tudatosan az általa választott Figarója mellett. Cser Krisztián Figaro alakításai sokkal többféle árnyalatot mutattak, láthattuk feszültebbnek és lazábbnak a Gróf csábítási kísérletére reagálva, de a fináléra változatlanul létrejött kettejük között a harmónia.

A negyvenesek, a Gróf és a Grófné (Kovács István, Fodor Beatrix) kapcsolatáról már ebben a bejegyzésben is említést tettem. Ezt a viszonyt valószínűleg minden néző reménytelennek érzi és megjavíthatatlannak. Hábetler András rendezésében fokozottan kiemelődik az a pillanat, amikor a Grófné hirtelen elhatározásból dönt, vált és csellel akarja a férjét visszaszerezni. A lezárásból úgy tűnik, hogy a Gróf bocsánatkérése meg is előlegezi ennek a lehetőségét, viszont ahogy a két szereplő kommunikációjának tanúi lehettünk, hosszú távon erre még sincs remény. Amire van, az esetleg a Grófné magára találása, önállósodása, de ennek az értékét se becsüljük le. Talán a továbbiakban már mindent nem fog szótlanul lenyelni. A Gróf nem fog megváltozni, ne reméljük, esetleg alkalmilag visszafogja magát, vagy körültekintőbben választ magának új szerelmest.

Akik már „kifelé mennek a társasjátékból”, de még szeretnének részt venni benne, azok számára végződik az előadás hasonlóan megnyugtatóan jól, mint ahogy a kamaszoknak. Bartolo számára még mindig vonzó régi szeretője, Marcellina, így most láthattam először – Szvétek Lászlótól - ebben az előadásban, hogy alapvetően lelkesen nősül meg és mindkét szülő ugyanúgy örül a megtalált Jenőkéjüknek, mint ahogy újszülötteknek szoktak az emberek. Érdekes és komikus szituáció is ez, ami létrejön, a legidősebbek jutnak egyedül gyerekhez, amely által stabilizálódik a kapcsolatuk, bár mivel egy felnőtt, önálló ember ez a gyermek, inkább csak a jövőképüket változtatja meg, de azt viszont nagyon. Életüknek van folytatása, lett perspektívája, két egyedülálló ember hirtelen akár az unokákra is számíthat már. Talán nekik lesz egyedül igazán jó.

Ezek a Figaro 2.0-ás napok idén – az őket lezáró menetrendszerű "másnaposság"-kimerültség ellenére is - boldog napok voltak, az évadom kiemelkedő csúcspontjai, most csak az a kár, hogy szeptember 26-áig (Sopron!) nem lesz még egy és közben az egész nyár telik majd el.

Addig viszont várhatóan lesz elég az igazi napsütésből is és semmi akadálya annak, hogy a darabot hallgassuk, amely lényegében nem más, mint konzervált napfény. Közben pedig lehet jól esően készülődni erre a következő alkalomra és a következő évadra is.

Címkék: Opera Figaro házassága Szvétek László Cser Krisztián Kovács István Fodor Beatrix Hábetler András Farkasréti Mária Megyesi Zoltán Bucsi Annamária Pataki Bence Köteles Géza Keszei Bori Kun Ágnes Anna Gördülő opera Figaro 2.0 Varga Zoltán Mihály

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr328762434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása