Hábetler András invenciózus rendezésének második előadása Győrbe gördült, álomszereposztással, köztük egyetlen új beállóval – Cherubino szerepében Kun Ágnes Annával.
Három új tényező volt az előadásban, az új beállón kívül, az új város – új közönség (na jó, minden előadás közönsége egészen más, de most még jobban ki is emelődik ez a mozzanat, hiszen a rendező maga is nagyobb fontosságot tulajdonít nekünk, akiknek játszik) és a mikroportok.
Miután az előadás után vagyunk, de még alig múlt éjfél, nem akarom ezt az összegzést holnapra halasztani, igyekszem azt kiemelni, ami ma tűnt fel. (A megírás mégis kedden estig tartott, erről ennyit - 8 oldal lett.) Ha valakinek így is hiányérzete támad, akkor még ne aggódjon, van idén hátra több előadás, egy hét múlva február 1-én jön Kaposvár, majd 22-én Szolnok, még bízom benne, hogy mindkettőre eljutok, (bár az elsőre kihívás lesz). Legjobban teszitek, ha valamelyikre eljöttök és magatok eldöntitek, hogy a korábbi négy bejegyzésben emlegetett jelentős zenei és szövegbeli változtatások nektek mennyire tetszenek, mi a több, amit veszítünk azzal, hogy nem változatlan hangszereléssel, viszont maivá átformált nyelven szólal meg az előadás, vagy amit nyerünk azáltal, hogy igazi zenés színházat nézhetünk.
Aki nem tud semmit az egészről, de érdekli az előadás, gondolkodik a megtekintésen (és ebből az egy írásból nem is fog minden megvilágosodni), az előbb jobban tenné, ha a korábbi előadásokról szóló helyzetjelentéseket is átfutná, igyekszem a lehetőség szerint nem ismételni magam és ez mindössze kiegészítés a korábbiakhoz (A keletkezés sorrendjében:Városmajor 1, Városmajor2, főpróba, Szeged-premier).
A tovább nem olvasóknak csak annyit: lehet, hogy mazochistának látszom azáltal, hogy immár ötödször fogok bele ugyanannak az előadásnak a megírásába, de ez és az előadás sokszori megtekintése valójában éppen az ellenkezője, hedonizmus a javából. Az alapkörvonalak, mondanivaló és talán a rendezői szándékok is világossá váltak első nézésre is, de élvezem én ezt annyira és én is azt gondolom, amit Hábetler András mond: a Figaro a világ legjobb operája és tíz éve minden alkalmat kihasználok arra, hogy sokadszor is elmerüljek a mű világában. Jó vagy nem jó, engem most is, a 41. élőben nézett Figaro előadásban is megérintett a műben felvetett problematika, ettől el is keseredtem persze szokás szerint rendesen, viszont ez a hatás az előadás végére részben feloldódik, nagyrészt a fináléra rendezett őrült jelmezbáli jelenetnek köszönhetően. Sírunk és nevetünk és ez a legtöbb, amit egy színházi előadás kiválthat. Mindebből akár leszűrhető az is, hogy mennyivel jobb táncolni, mint gondolkodni a létről és a párkapcsolati problémákról.
Most kicsit leutánzom Purcell Tündérkirálynőjének a szerkesztését, amelyet napok óta minden helyzetben hallgatok, amikor csak lehet, nem lehet elégszer bevezetni egy ünnepi este leírását, ennyi bevezető után jön még további is, a városhoz kötődő élményekről, majd aztán térünk át a közönség viselkedésére, az énekesekre, külön tekintettel a mikroportok bekerülése által kialakult új helyzetre.
I.
Személyes bevezetés a városról, átugorható, köze nincs a Figaróhoz, de ez is nyomatékosítja, hogy ez nem is kritika, hanem blog-bejegyzés lesz, hahó!
Ha Győrre gondolok, még első reflexből mind a mai napig a balett-együttes jut eszembe, és középiskolás illetve egyetemista éveim, amikor életemben először és eleddig utoljára (de éveken át) kritika és fenntartások nélkül, igazi rajongóként lelkesedtem az együttesért és különösen annak meggyőző retorikájú alapító-koreográfusáért. Sok víz lefolyt azóta a Rábán, de mégsem múlt el ez az időszak nyomtalanul (annyira nem is volt rövid, hogy ez megtörténhessen), lelkesedni ugyan még tudok több mint 2800 előadás után is, de az elvakultság jeleit már nem észlelem magamon.
Kicsit tovább gondolkodva Győrről nemcsak ezek a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején megnézett balett-előadások villannak fel, hanem Kiss Csaba győri rendezései is a Padlásszínházban, illetve A vágy villamosa a pályakezdő Kamarás Ivánnal, illetve egy 1998-as Füst Milán által írt IV. Henrik Kaszás Attila főszereplésével. (Győrben vannak délutáni előadások és azok után még vissza lehet jutni Pestre vonattal, ez a titok nyitja, bár emlékszem sprintelésekre a színház és az állomás között, a visszajutás mint probléma, mindig kulcsélményként kötődött a győri előadásokhoz.)
A kétezres években hosszabb szünet következett, de két éve – mivel a Tháliába felhozott A kripli helyett a Titus kegyelmét választottam (ez csak azért érdekes, mert ez volt az első eset a nézői életemben, amikor egy opera felülírt egy egyszer nézhető vidéki vendégjátékot, nem az utolsó viszont) - mégis elmentem a helyszínre pótlólag megnézni Balikó Tamás egyik utolsó rendezésének 50. előadását. Ahogy láttam a műsorrendben, most nemsokára, január 29-én lesz a legutolsó A kripli, még van egy esélye azoknak, akik kíváncsiak rá.
Azóta nem voltam a városban, de mindez felidéződött egy pillanat alatt. Szeretek Győrbe menni és szeretem ezt a nagyon kényelmes színházat is, amelyhez rossz előadások élménye egyáltalán nem kötődik számomra, bár a győriek előadásait főleg a Tháliában lebonyolított vendégjátékaik alapján ismerem. (Mellékszál: lesz most is győri produkció február végén, a Humorfesztiválon.)
Ezen a napon a város köddel és némi esővel várt, valóban az előadás reménye és a fülemben szóló Tündérkirálynő kellett ahhoz, hogy ne merüljek le egészen a kezdésre, viszont a városi könyvtár jó választásnak bizonyult a megmaradó idő eltöltéséhez.
- A közönségről, az előadás interaktivitásáról
A színház ma is tele volt, legalább kilencven százalékban diákokkal, akiknek többnyire ez volt az első Figaro-élménye. Mivel az előadás előtt a rendező erre is rákérdezett, megállapítható, hogy a közönség soraiban alig ült valaki, aki már látta korábban a darabot. Ez szerencsés fordulat, hiszen első élménynek készült az előadás.
A szünetben beszélgettem néhány diákkal, olyanokkal is, akik a távozás mellett döntöttek és olyanokkal is, akik maradtak. (A teljes nézőszámhoz képest elenyésző mennyiségű diák távozott, talán egy osztálynyi, miközben a győri színház az ország egyik legnagyobb nézőterével rendelkezik.) Ami érdekes volt, a nagyjából 16 éves diákok, akik elmentek, magukat operakedvelőknek vallották, akiknek nem jött be a modernizálás. A nagy sikerből és a tapsokból következtetve, mégis azok voltak többen, akiket lekötött a mű ebben a változatban is. A tetszést és a közönség nyitottságát nemcsak az ovációkból mérhetjük, hanem azon is, hogy Figaro felszólítására sokan hajlandóak voltak vele együtt énekelni (körülöttem jó sok szoprán ült), sőt - a főpróbát is beleértve -, még soha ennyi ember nem ment fel a színpadra táncolni a negyedik felvonásban, mint éppen most. Voltak idősebb és fiatalabb diákok köztük, sőt táncolt Novák Péter is, aki Kolozsváron tavaly rendezett Figarót, sőt egykori címszereplője, Sándor Csaba úgyszintén, aki az elmúlt hétvégén az Erkel Színházban egészen kitűnő volt Leánder szerepében (április elején megint nézhető).
Sándor Csaba nemcsak a táncolást vállalta be, hanem az előadás elején a rendezőt megajándékozta azzal az élménnyel, amivel még az első előadáson Molnár Levente: a bevezető szövegben eljátszott „spontán” szereplőválogatáson általa most is jelentkezett valaki, aki el tudná énekelni a szerepet, bár próba nélkül (tegyük hozzá, hogy más szöveggel, más hangszereléssel, ismeretlen rendezésbe) valószínűleg katasztrofális eredményt hozhatna akárkinek a beugrása. De ez a szereplőválogatás elvileg mégis felkínálja a lehetőséget és most nagyon igazi pillanatokat kaptunk. (Mindig nagyon kockázatos az interaktivitás, mert meglepő reakciókat is kiválthat, de ha megél, feldobja az előadást a váratlan helyzet.)
A bevezető Hábetler András magánszáma, amelyben elmondja a világ legjobb operájáról vallott elképzeléseit, besegítve az előadást néző kritikusoknak is. Ez most mindössze 15 percre rövidült, ebben a formájában szinte nem is volt hosszú. Jó, hogy volt benne ez az egy igazi epizód, amikor a közönség átélhette, hogy mi van, ha mégis közülünk választják ki a szereplőket. Beavatatlan személyt akár meg is téveszthetett a jelenet. A célnak mindenképp megfelelt, ráadásul mindkét operaénekes megjelenésével sikeresen keltette a civil benyomást, mindkettőjükön látszott, hogy megbánták, hogy jelentkeztek és legszívesebben visszaülnének a helyükre. (Ez a civilség aztán már nem tért vissza Cser Krisztián játékán néhány perccel később, aki az előadás igazi Figarója.) Láthatta a rendező is, hogy működik az, amit megálmodott. Én a magam részéről kicsit sajnáltam, hogy a nagyszerűen improvizáló Hábetler András nem kezdte énekeltetni a jelöltjeit, ahogy a korábbi alkalmakkor, még Szegeden is, erre pedig most is számítottam – elképzelhető, hogy egyszerűen csak a „ne húzzuk az időt” volt a vezérgondolata és ezért nem engedett a kísértésnek. Pedig jó mulatság lett volna ha mindketten énekelnek, és az egyenlő küzdelem jegyében Cser Krisztiánról is leszedik a mikroportot, és legalább egyszer hallhattuk volna a hangját a maga természetes formájában, ahogy az teljes pompájában a legjobban érvényesül,torzítás nélkül. (De ez már mégsem a Városmajor nyári estéje, amikor más volt a közönség időszemlélete is, este 8-kor még végtelen messzeségben volt az előadás vége, nem számított senkinek az a fél óra különbség egy négy órás előadásnál, nem siettünk sehova. Most viszont fél tíz előtt négy perccel véget ért az előadás, nagyon emberbarát módon.)
A közönség összességében jól reagált, a nézők jelentkezgettek amikor kellett, jó élmény volt az előadás a nézőtéren ülőknek, vagy ha nem, akkor engedelmesen hallgattak Hábetler Andrásra és a sok bravózással elhitették a szereplőkkel, hogy valóban jók voltak. Akikkel a gyerekek közül beszéltem, mind önként jöttek Figarót nézni – ez is sokat számított, hogy nem kivezényelt diákoknak kellett az előadással szembesülni, körülnézve inkább operakaland előadáson éreztem magam, amikor a jobban viselkedő osztályok közé sikerült leülni.
III. Opera mikroporttal?
Ami viszont az operaénekeseknek is és a nézőknek is szokatlan: mikroporttal játszottak, ahogy a Városmajorban is, a kezdetek kezdetén. A mikroport nem mindenkinek áll rosszul és nem mindenkinek a hangja szorul rá erre a támogatásra. Van akinek talán könnyebbség lehet, halkabban is énekelhet, a takarásban és háttal állva is egyformán jól hallatszik. Látványnak azért kicsit zavaró és érezhetően nem mindenkinek esik jól a viselete, sőt mintha többeket zavarna a játékban (akik nem szokták meg) és így kevésbé oldottak voltak néhányan, mint akár a szegedi premieren, azt lemértem. Miután az előadás a valódi színházhoz hasonlít, és a zenekar nem halk, sőt ebben a hangszerelésben alkalmanként kihívás is ezt túlénekelni, tudomásul kell venni, hogy szükséges ez a segédeszköz ahhoz, hogy a közönség értse a szöveget. Megjegyzem, hogy azért vannak az énekesek között olyanok, akiknek megvan az orgánuma és enélkül is jól, sőt jobban szóltak és mindig érteni lehetett őket a korábbi előadásokon is. Zsákbamacska-értékesítés helyett: itt elsősorban a címszereplő Cser Krisztiánra gondolok, akin érezhető volt, hogy rossz hatással van játékára a szerkentyű, mert erősen feszélyezte, sőt - ami az én privát szempontom, aki nem most hallja először és különösen szeretem is ezt a basszus hangot - ez most kevésbé jól érvényesülhetett. Én legszívesebben azt venném, ha nem kellene mindenkinek feltennie a mikroportot, jó lenne, ha így lenne, bár miközben ezt írom, én magam is tudom, hogy kevés esély van erre, és ha a teljes szereposztást nézem, az ésszerű döntés inkább az, hogy használják. (A feliratot én mégis jobbnak tartanám, de annak a megoldása talán még bonyolultabb.) Mindenkivel kapcsolatban nem vállalnám be a határozott állásfoglalást, de megtekintett több mint száz előadás után az említett énekes teljesítményével és hatásával kapcsolatban valamivel bátrabban nyilatkozom nem-szakértőként is. Azt rajta egyértelműen láttam, hogy rosszul érzi magát a helyzetben és egy Figarónak, akinek elsősorban lazának kellene lennie, nem válik a javára ha alapvetően kellemetlenül érzi magát a színpadon.
A mikroport is oka lehet, hogy most ebben az előadásban stresszesebbnek tűnik ez a bolond nap, mint korábban bármikor. Az előadás első jelenetében Figaro és Susanna kettőse úgy van jelen, mint egy már nagyon összeszokott páros, akik élettársi viszonyukat hirtelen ötletből – talán a Gróf családtámogatási szlogenjeinek hatására most törvényesíteni akarják. Én első ránézésre is itt láttam a legnagyobb eltérést az eredeti mű beállításához képest, hiszen jóval kisebb a tét, mintha arról lenne szó, hogy Figaro megkaphatja-e egyáltalán Susannát, vagy csak úgy, ha az először mégis a gazdájáé lesz. De ez az egyik ára a mába helyezésnek, és fontosabb, hogy elhihetővé váljon a történet.
Nagyon fontos, a rendező is elmondja, hogy rólunk szól a mese, a mi életünkről, ez az opera erőssége és eszembe jutott, hogy lehet, hogy az előadástól idegenkedőknek ez is az egyik fő baja, jobban szeretnék ezeket a szereplőket távolabbról nézni és nem azonosulni velük. Persze, ha nagyon jó egy Figaro, a nézőben aktualizálás nélkül is felmerül, hogy a mindenkori férfi-nő kapcsolat típusai jelennek meg és még az is lehet, hogy talál benne olyan szereplőt, akivel különösen jól azonosulni tud. Mégis, a mába helyezve egészen más lesz az összkép, nyugtalanítóbb és ezen fokoz az is, hogy előre halljuk a rendezőtől, hogy itt generációkat látunk, stációkat az életutunkon és mindenki végigmegy ezeken a lépcsőfokokon szükségszerűen, ahogy megöregszik. (Csak az vigasztalhat minket, hogy a legidősebb generáció megtestesítői nyugvópontra érkeznek, ebbe tudunk belekapaszkodni.)
Ebben az előadásban Susanna ragadott meg a legjobban, ő az akivel leginkább azonosulni tudtam, folyamatos készenléti állapota, vibrálása az első pillanattól az utolsóig nem csökkent, az ő mondatain keresztül éreztem átjönni leginkább a feszültséget. Egy igazi modern nőt látunk, aki dolgozik (folyton? – úgy tűnik 24 órás a szolgálat, még valami miatt Marcellinának is talpmasszázst kell adnia) és igyekszik nőként is megfelelni, mindenkihez alkalmazkodni, már csak a gyerekek hiányoztak mellőle, de a hajszoltság hangulata már most átjön, látjuk, hogy happy end esetén mire számíthat. Keszei Bori a főpróbát is számítva most harmadszor volt Susanna az előadásban és folyamatosan meggyőző színészileg is, személyi edzőnek is eladhatná magát.
Különösen várom azt a februári hetet, amikor Cser Krisztiánnal együtt hétfőn ugyanebben az előadásban magyarul figaróznak Szolnokon, és csütörtökön majd az Erkelben olaszul, hagyományos rendezésben lépnek színpadra. Ha ez a helyzet stresszesen érinti majd őket, szerencsére eladhatják majd szerepértelmezésnek, mint most, amennyiben netán a feszültség fokozását részben-egészben a mikroportok idézték elő náluk. A néző a hatást érzékeli, ráadásul közel sem egyformán. A nézők közül nemigen voltak sokan, akiknek lehetett volna összehasonlítási alapjuk, sőt a többség leginkább a történet követésével volt elfoglalva, így nem mondható, hogy bárkit zavarhatott az, hogy árnyalatnyit változott Susanna illetve Figaro ebben az előadásban. Engem sem zavart, mindössze most jelzem, hogy ez a változás feltűnt.
Én ugyan egy alapvetően könnyelmű, életművész Figarót képzelek el, akit nem izgatja az sem, ha elveszíti, összekeveri a papírjait és nincsenek nála, miközben azt mondja, hogy „nálam sok az írás” (na és?), aki elég hetyként vágja a Gróf szemébe, hogy miért ne hazudhatna is, akinek elég nagy az önbizalma ahhoz, hogy az utolsó felvonásig, amíg Susannát nem hozza összefüggésbe a Grófnak átadott szerelmes levéllel, nem kérdőjelezi meg, hogy ő lesz a győztes, hiszen ő a furfangosabb, leleményesebb és lazább. Cser Krisztián néhány próba után, előző napi Kékszakállú premier másnapján Szegeden elsőre érezhetően közelebb volt ehhez a nemtörődöm-típusú sofőrhöz, mint tegnap. Miután egy hete volt szerencsém egy zártkörű (a blogra egyéb okokból meg nem írt) koncerten meghallgatni amint a Budavári Te Deum basszus szólóját énekelte, mégpedig csúcsformában, ezt a váltást nem az énekes hangi állapotának, de nem is az előadásnak vagy az ismeretlen színpadnak tulajdonítottam (Japánban naponta máshol figarózott az Opera „hagyományos” rendezésével, ezt megszokhatta), kizárólag a mikroportnak. Én sem hallottam a hangját még hangosítva, és jobban érvényesül anélkül, de csak kismértékben ártott a hatásnak, operához nem szokott nézőknek meg egészen mindegy volt. Valószínűleg az intenzív mozgást igénylő szerep átélésében a madzag és az akkumulátort tartalmazó kis tasak is zavarta, de emellett az a tudat is, hogy másként fog érvényesülni és módosítania kell akár éneklésén. Az előadás egyik központi szereplőjeként ez a részletkérdés nagyon fontossá vált, de a jó hír az, hogy ez a hajszoltabb, nyugtalanabb Figaro is jól kitölti az előadás kereteit, sőt kevésbé visz a vígopera irányába, inkább még külön súlyt ad a rendezői koncepciónak. Ebből a Figaróból nem kell sok hozzá, könnyen lehet Gróf is akár, ha nem vigyáz magára és beválik Hábetler András jóslata, amit a generációk jellemzőiről mondott a bevezetőjében.
(Figarónak van egy emlékezetes jelenete, amikor a Grófnénak és menyasszonyának magyarázza el a stratégiáját. Ez volt az a pont, amikor eszembe jutott, hogy a szegedi premier óta láttam egy hagyományos megközelítésű, ámde az operaházi rendezésnél kidolgozottabb és összességében jobb színvonalú prágai előadást, amelyben ezen a ponton Figaro mindenféle tárgyakkal egy dohányzóasztalon modellezte a tervet. Arra viszont emlékszem, hogy azt a prágait nézve viszont lépten-nyomon bevillant ez a Hábetler-féle, a legtöbb ötlete olyan hatásos, hogy más rendezést nézve is felidéződik.)
Fodor Beatrix, aki az első előadástól is Grófné, és akire az egész rendezői koncepció leginkább épül, már megszokta a mikroportot, mert az ő speciális jelenetéhez (a Grófné második áriája, amelyben stratégiát vált és eldönti, hogy megváltozik) mindig is használta, másként a hangja valóban nem is jöhetett volna át a zenekari hangzáson. Őt nézve – első „csokievő” áriájára gondolok most – továbbra is lelkiismeret furdalásom támadt, az utóbbi időben én is megettem már néhány tábla eredetileg másnak szánt csokit, és most a bejegyzés írása előtt első dolgom volt ezeket csomagolásokat kidobni a papírkosaramból. Erős ez az alakítás, a közönség most is nagyon szereti. Az persze most is elgondolkodtatott, hogy a zárásnál, a vicces jelmezeket viselő szereplők egymásra találása mennyire komolyan vehető, és mennyire cél egyáltalán, hogy az legyen. Ehhez jól jött volna, ha az eredeti szándékoknak megfelelően megoldható lenne a ruhák ledobása és a vizezés is, amely mikroportokkal együtt már pláne nem esélyes. Feltételezem, hogy a jelmezek megvarrásánál még nem volt szempont az, hogy a nyílt színen, gyorsan levehetőek legyenek. Én később, ha ez az előadás mégis Pestre kerül majd és repertoárra, ahogy az jó is lenne, feltétlenül újragondolnám ezt, mert a végső katarzist nagyban segítené, ha az eredeti elgondolás maradéktalanul kibontakozhatna. Talán levehető lenne legalább az utolsó jelenetre ez a segédeszköz is, és az énekesek megkönnyebbülése talán a hatást is javítaná.
Az alapkérdése ennek a finálénak mégis az, hogy mennyire lehetséges a megbocsájtás, egy rossz vágányra tévedt kapcsolat áthangolása, mennyire képzelhető el, hogy a Gróf, aki korábban hangsúlyozza, hogy a botrányt kerülni kell és most a teljes háza népe előtt megsemmisül, mégis visszatér a feleségéhez és ismét beleszeret. Én korábbi előadásokban is kétségbe vontam, hogy ez komolyan vehető végkicsengés, egyszer adatott meg egy olyan szereposztás, amelyben el tudtam képzelni és most lehet, hogy a ruhák miatt is, nehezen tudok ennyire optimistán ránézni a történetre. Elég nagy hit kell hozzá, valószínűleg a Grófné esetén a legjobb megoldás mégis az lenne, hogy méltósággal szembenézne azzal, hogy a férje számára már nem elég érdekes és erről a pontról esetleg újra is építhetné az életét. Ezt a véget nézve eszembe jutott a genti előadás dühöngő Grófja Molnár Levente alakításában, aki minden energiáját abba tette bele, hogy ne robbanjon ki. Az volt a realista megközelítés, Hábetler András mintha bizakodóbban nézne a jövőbe, ez az előadás hisz az újrakezdésben. (Az megint egy más kérdés, hogy mennyi ideig maradhat érdekes a Grófné ebben a második körben, mikor következik majd be egy újabb hullámvölgy. Viszont az megnyugtathat, hogy legalább Susanna valóban hűséges, még az apród miatt sem féltékeny a Grófnéra, sőt bátorítja a flörtjét…)
Kovács István Grófja tartósan változatlanul az előadás egyik biztos pontja, a fitneszező képviselő, aki hol politikai szlogeneket puffogtat és karriert épít, hol meg – azt hiszi, hogy észrevétlenül – nők után futkos, komikus karakter, nagyon egységes, helyenként még kicsit veszélyesnek is tűnik. Az nem világos, hogy miért is rendel taxit, miközben van egy saját sofőrje (de a dallamra ez jól kijön és ez is egy érv). Vele kapcsolatban az volt a benyomásom, hogy az ő játékára mintha nem lenne befolyással a mikroport, amelyet mintha sikerült volna egészen jól is beállítani, jól érvényesült a basszusa most is. Továbbra is a rendezés második számú haszonélvezőjének látom, sok jelenetébe jól beépült a sport és illúziót is kelt – a diákok jól is reagáltak rá többször is, például amikor kardiózni hívta a Gróf a személyi edzőjét.
A négy központi szereplő után legyen végre szó az új beállóról, akinek az a hálátlan helyzet jutott, hogy az augusztusban és szeptemberben lebonyolított próbák után csak most vehette birtokába a szerepet. Kun Ágnes Anna Cherubino alkat, de egészen más, mint a szerep eredeti birtokosa, akire a koncepcióját a rendező ráalakította. Mester Viktória, aki talán a Rózsalovag betét és a Carmen jelmez használatára is inspirálhatta a rendezőt, kevésbé nőiesnek játsszotta az apródot azokban a jelenetekben, amikor az női ruhát kap, kamasz maradt. Kun Ágnes Anna azonnal egy csoda-nő lesz, akin tökéletesen áll a szoknya, amint felölti.Tényleg gyönyörű és nagy magabiztossággal mozog. Kun Ágnes Anna a vélhetően kevés próba ellenére is harmonikusan illeszkedett be az előadásba és úgy tűnt, mintha élvezné a játékot, szívesen játssza ezt az alkatához valóban illeszkedő szerepet.
Farkasréti Mária vörös parókájával és a nézőtéri kis közjátékkal (minden női szerepre jelentkezik) kellő feltűnést kelt, ráadásul poénos jelzőket kap a Susannával folytatott duettjében is („a nyugdíjasklub szépe” különösen megragadott) és ennek köszönhetően a karaktere sokkal fontosabbnak tűnik ahhoz képest, mint amennyi időt ténylegesen a színpadon tölt. Amikor ott van, akkor viszont muszáj rá figyelni. Nem egyszerű feladat a Marcellináké, hiszen el kell hinnünk, hogy valóban elképzelik, hogy csak úgy megvehetnek egy Figarót, viszont utána az anyai szerepbe kerülést ugyanúgy. Persze ez a mindenkori Figarónak sem könnyű, feltehetően – valószínűleg csak a pénzért – korábban udvarolgathatott is Marcellinának, azóta Susanna miatt már ez az ismeretség is zavaró számára, feleségül pláne nem venné, talán meg is utálta a kényszerítés miatt a nőt, és erre egy pillanat alatt anyjaként kellene szeretnie. Ez olyan nagy út, amely valóban csak vígoperai megközelítéssel járható.
Most először az ötödik nézésre eszembe jutott az is, hogy a rendező beállíthatta volna akár úgy ezt a kapcsolatot, mintha a házassági szerződés aláírása előtt a feleknek lett volna egymáshoz fűződő intim viszonya is. Ez esetben a felfedezés igazán tragikus hatású lehetne, nem okozna egyértelmű megkönnyebbülést. Ebbe a modernizált felfogású előadásba ez a gondolat is beleférhetett volna, bár talán nehéz lett volna később ezzel a szállal mit kezdeni.
Szvétek László egy nappal az előadás után a lelki szemeim előtt nagyon cuki kislányruhában, coffjaival jelenik meg. Még a tapsrendnél is élvezi ezeket a hajfürtöket, egyértelműen örömszínészként viselkedik, aki minden színpadon töltött percét élvezte, letagadhatatlanul. A jelmeztervező neki még ezzel a ruhával is kedvez, bár valószínűleg mindegyik jelmezt szeretné. Nagyon úgy néz ki, hogy minden energiáját latba veti, hogy érvényesüljön Bartolóként (bár neki is kevés jelenete van), megvalósítja a rendezői instrukciókat és bebizonyítja, hogy korosztályát még nem írhatjuk le.
Bucsi Annamária ugyancsak kevés jelenettel, de emlékezetes Barbarina, esztétikus látvány, és erősen valószínűtlenné teszi, hogy mellette bárki más is szóba jöhetne a Grófnál, ha az nem a lehetetlen megkísértése vonzaná, amikor az egyetlen hűséges nő elcsábítását tűzte ki célul.
Megyesi Zoltán, akit három napon belül most láttam harmadszor is színpadon (Mar-Szúr herceg volt a Leánderben szombaton és vasárnap, de közben fellépett a Falstaffban is), most igazán elemében volt, élvezi ezt az alkatától amúgy idegennek tűnő intrikus szerepet és a jegyzőét úgyszintén. Az előadás egyik legviccesebb és egyben legképtelenebb jelenetében ő dominál (a bújkálósban, amikor a Gróf és az apród is Susannánál jár), kaján provokátor.
Most már aki a hetedik oldal végéig eljutott, megérdemli, hogy végre az előadás központi szereplőiről megint olvashasson. A kertészről, sőt kertészekről van szó, hiszen Hábetler András megkettőzi Antonio szerepét és nagyon rokonszenves módon, szinte minden énekelnivalót átad ifjú kollégájának, Pataki Bencének.
Sok változás az ő esetükben nincs, mindketten nagyon érzékenyen és folyamatosan figyelik a színpadi történéseket. Ne keressük most sem, hogy mennyire indokolt a füvezős jelenet, az, hogy a végén a kertész, Figaro, a Grófné és a többiek együtt szívnak el egy füves cigit, közben láthatóan végre megnyugszanak, nem biztos, hogy jó üzenet, bár néhány tanítványom valószínűleg elismerően bólogatna, hogy igen, ez a megoldás – miközben ez azért mégis hasonlóan valószínűtlen, mint a végső happy end. Figaro beállítódásánál és a kertészhez való viszonya miatt is előbb ütné ki Antonio kezéből a cigarettát, nem szívna bele. Attól tartok, hogy nem elemzésre, hanem poénnak készült a jelenet és tényleg hat, mindkét kertész jó, őket nézzük, amikor a háttérben itt-ott feltünedeznek. Pataki Bence jópofa akcentust talált ki magának, amelyet egy időre Cser Krisztián is átvesz, és ezek a kis pillanatok nagyon élnek az előadásban és jó sok is van belőlük. Ahogy elmondja a rendező a szünetben, „bedobunk minden poént, hogy szeressenek”. Pontosan ez a hozzáállás érezhető a rendezésen, és a színészek meg is kapják az elismerést, a tapsban ez feltétlenül kifejeződik.
Az előadás bizonyos ötleteit (pl. az első finálé vége, mérleghinta-jelenet) lehet bírálni és szeretni, de minden nézői reakciót érdemes fenntartással kezelni, mert konkrétan erre a tegnapi nézők között hallottam elítélő véleményt („túl szájbarágós”), de olyan nézővel is beszéltem, akinek éppen ez kifejezetten tetszett.
Én ezen a ponton viszont nem élek vissza tovább senkinek a türelmével, remélve, hogy esetleg aki ezt így végigrágta megteszi még egyszer a jövő heti kaposvári beszámolóval is. Azzal a képpel és a képhez kapcsolódó gondolattal zárnám, amelyiket talán még hangsúlyosan nem emeltem ki, bár mindig észrevettem. Ez a kép önmagában is kifejezi azt, hogy a rendező minden vicceskedés közepette is valódi megfigyeléseket juttat el hozzánk az emberi természetről, amelyek mély emberismeretről tanúskodnak és pontosan mutatják, hogy ennek az előadásnak igazi mélységei vannak a bevallottan hatásvadász felszín mögött.
A negyedik felvonásban Susanna áriát énekel szerelmesének, akiről tudja, hogy elbújt és figyeli, és akiben a féltékenység győz és ahelyett, hogy előjönne, a háttérben marad. Susanna kezében szép rózsa, amelyet akár át is adhatna Figarónak, már akkor, ha az jelentkezne érte. Ehelyett jön a várakozás és az ária alatt ezt a rózsát az egyre türelmetlenebbé váló nő maga tépi szét. Közben viszont halljuk Mozart zenéjét, amelyből mégis a szeretet árad és a zsinórpadlásról lehulló sziromeső a fájdalom mellett ezt a szeretetet is jelképezi. A kettőt együtt. Ezzel kell számolnunk, mindkettővel együtt, már akkor ha valakihez tényleg közünk van…
ps. 2016.05.25.
A produkción Kaposvárott még látszott, hogy a mikroport zavaró, viszont Szolnokon és két napja Miskolcon már nem, még a címszereplőn sem, akit ez itt még nyilvánvalóan feszélyezett.
(Közben persze rájöttem, hogy a sofőr ment volna taxival az esküvőjére, de még inkább arra, hogy ez a szó is leginkább csak szövegpoénnak kellett...)
