A Shakespeare fesztivál keretében a héten már ez a második Rómeó és Júlia verzió, amely nézhető. Hétfőn Bellini operája aratott óriási sikert, Júlia szerepében a jelenlegi legnagyobb magyar bel canto énekesnővel, Kolonits Klárával. Ahogy számos ismerősöm beszámolt róla, igazi méltó partnerre is talált, Vörös Szilvia csodás Rómeó volt, reveláció. (Kiss András, Palerdi András, Rab Gyula és karmesterként Vashegyi György támogatta őket.) Nekem ez az előadás nem adatott meg, de a korábbi Traviata vendégjátékhoz hasonló lecsengése volt ennek is, azóta is nyakra-főre találkozom ismerősökkel, akik beszámolnak róla és érdeklődnek, hogy miért hagytam ki. (Figaro 2.0 volt Miskolcon ugyanekkor. Ennyire egyszerű a válasz.)
De nem maradhattam egészen Rómeó nélkül, a szombati koncertre sikerült eljutnom, ráadásul éppen az említett Kolonits Klára operaportja után. (Beszámoló következik külön nemsokára arról is.)
Korábban egyetlen egyszer láttam Gounod Rómeó és Júliáját, viszont az 1989 február 19-én délelőtt, szintén az Erkel Színházban volt. Azóta már legendás az előadás, Rost Andrea még főiskolásként debütált benne (Gulyás Dénes és Begányi Ferenc neve az, akiket még felírtam magamnak a jegyre). Hosszan tartó hatást nem hagyott, és azt hiszem, hogy most se néztem volna meg ezt az operát, ha nem olvasom el a szereposztását is. Vannak énekesek, akiket az idei évadban szánalmasan keveset láthattam, ezért mentem. (Bretz Gábort és Szegedi Csabát.)
Vegyes benyomásokkal távoztam.
Ez az opera színészi játékkal együtt üthet igazán, nem az a kategória, amelyik amúgy sem élne meg színpadon és emiatt kell legalább koncertként néha leporolni. Jelenleg úgy tűnt, hogy a Shakespeare fesztivál inkább mintha valami Guinness-rekordkísérlet jegyében húzta volna elő ezt is, nekem jobb megoldásnak tűnt volna, ha inkább kevesebb darab több előadásban szólalhatott volna meg ez alatt a két hét alatt.
Most valódi koncert ez, színházi szemlélettel inkább csak azt lehet megállapítani, hogy kik azok az énekesek, akiken nagyon látszik, hogy inkább játszanának és kik azok, akik belefásulva ülik végig a teljes előadást, leszámítva azt a 2-10 percet, amelyet énekléssel töltenek el. Számomra mindig rejtély, hogy egy ilyen alkalommal, amikor lényegében két szereplőre van állandóan szükség, a többiek pedig villanásszerűen vannak jelen, miért nem oldják meg, hogy az énekesek kint legyenek, amikor nincs rájuk szükség. A koncert szervezője, karmestere (Christian Badea) nyilván egyszerűbbnek tartja, ha nem kell kitalálni, ki mikor és hogyan menjen ki, jöjjön be zavarás nélkül. De itt a tévedés: amikor ül velünk szemben vagy tíz szólista és látványosan unatkozik (persze van, aki a kotta követésével eltölti az időt, de a többségen látszik, hogy feszélyezi is a helyzetet, mert civilben más ezer ember előtt ücsörögni, mint fellépni), rossz hatással van a nézőkre is, eltereli a figyelmünket. Én is sokszor azt vettem észre, hogy az üldögélőket nézegetem. Ez a megoldás energiát von el a produkcióból, ráadásul a meghalt szereplők további jelenléte még zavaró is. Lehet ezt jól csinálni, de tegnap nem így történt.
A szereplők között mindössze három nő van. Balatoni Éva csak az első, Kun Ágnes Anna csak a második részben énekel, de mindketten nagyon odateszik magukat és élénkítik az előadást. Utóbbinak valamivel hosszabb megszólalása is jut, sajnáljuk, hogy csak ennyi az egész. A harmadik nő viszont nem panaszkodhat és azt hiszem, hogy túlzás nélkül mondhatom, hogy Szemere Zita az előadás motorja és csak benne több energia van, mint az összes férfi énekesben együtt, a másik címszereplőt pláne beleértve.
Szemere Zita Júliája igazi fiatal lány, aki most talált rá a világra, élvezni akarja a tavaszt és most kezd kivirágozni. Éppen a legjobb pillanatban, amikor rácsodálkozik az életre, akkor jön szembe Rómeó és beleszeret, amikor éppen erre a szerelemre van szüksége. Rómeó pedig több hónapnyi reménytelen vágyódás után (Rózáért), átéli, milyen az, amikor valaki viszonozza az érdeklődését és ettől azonnal megváltoztatja szerelme tárgyát. Rózát lapátra teszi és ezek után már Júliáért él-hal. Ennyit arról, hogy a szerelem örök és nem múlik el soha. Shakespeare beleírta ezt a váltást, az előadásban hangsúlyt is kap – még Lőrinc barát is azt hiszi, hogy Rómeó megint Róza miatt fog panaszkodni. Szerzőnk, akit most ünnepelgetünk messze nem volt olyan optimista és romantikus, mint ahogy ennek a műnek a kapcsán is szeretik beállítani. A szerelem érzése, a vágyakozás fontosabbnak tűnik, mint maga a tárgy, ezt kell látnunk. És azt is, hogy fokozódik fel az érzés, amikor kölcsönös viszonzásra talál. A műben talán ennek a kivételességét lehet ünnepelni, hogy néha két ember egymásba szerelmes, bár ugyanígy szól a darab a véletlenről is, amelynek ki vagyunk szolgáltatva.
Sajnos az előadásban ezt a dinamizmust, a másik – ismeretlen, de vonzó – ember iránti fellángolás intenzitását csak Júliában érezzük meg.
Ez a Júlia valóban nem ismer akadályt, vállalja akár a halált is, nem takaréklángon ég. Ez a Júlia alakítás az, amely átütötte a koncertszerűséget. Eleinte teljesen eredménytelenül nézegetett az énekesnő partnere, Jean-Francois Borras felé, de végül nagy nehezen eléri, hogy viszonozzák pillantásait. Szép hangja van a vendégnek, de az előadásban a lényeg nem születik meg, nem érezzük a kapcsolatot, nemhogy a végzetes szerelmet, de azt sem, hogy ez a két ember, ha egy liftben két emeletet utazna együtt, akkor szólna egymáshoz egyáltalán.
Ez baj, és mivel láttam néhány koncertszerű Kékszakállút, simán el tudom képzelni, hogy ilyen körülmények között is lehet kapcsolatot érzékeltetni. Egy Rómeó és Júliához legalább az kellene, hogy a két ember viszonya hitelesen működjön. Nem Szemere Zitán múlt.
A Rómeót éneklő fehér ingében kiválik a többiek közül, illetve azzal is, hogy neki legalább elég énekelni valója van és nem unatkozik a koncerten, a többiek viszont kontrasztként mind fekete ingben sorakoznak a pár két oldalán. Több-kevesebb megszólalásukat korrekt módon teljesíti Szvétek László, Bakó Antal, Geiger Lajos és Csiki Gábor, nemigen van többre esélyük, nem lehet nekik mit a szemükre vetni.
Feszültség van a párbaj jelenetben, Boncsér Gergely Tybaltként és Szegedi Csaba Mercutióként az átlagnál többet nyújt, ahogy Bretz Gábor is, Júlia atyjaként. Jó őket hallgatni. Nem tűnnek ezek a kisebb szerepek sem könnyűnek, különösen nem ebben az operai nagyüzemben, amikor sejthetjük, hogy a túlterhelt zenekarnak mennyi próbaideje lehetett az énekesekkel együtt gyakorolni.
Sajnos talán az unatkozás néhány közreműködőről rám is átragadt időről időre, illetve módom volt közben arra is, hogy végiggondoljam, hogy mennyire esetlegesnek tűnik számomra ez a szerelem, és csak véletlen szerencsétlenségnek a szerelmesek halála. Pontosabban: itt van a példa, hogyan tegyük tönkre az életünket hazugsággal, elhallgatással, gyávasággal. Hát nem jobb lett volna nyíltan bevállalni a házasságot, vagy ha nem, legalább azonnal elszökni? – Ez az, ami fel szokott bosszantani a történetben, mert szó nincs róla, hogy ennek a két embernek jelleméből adódóan kellett volna pusztulnia. Ha Lőrinc barát nem ad ennyi rossz tanácsot, akkor valószínűleg rájuk is az várt volna, mint sokakra, akik úgy házasodnak meg, hogy nem ismerik a másikat: menet közben jöhettek volna rá arra, hogy nem illenek össze. Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor ez egy boldog történet, két ember sose jutott el addig, hogy az örök szerelembe vetett hite meginogjon.
Összességében: elsősorban Szemere Zita Júliáját visszük haza, ha tetszik, ha nem, ő az, aki nyomot fog hagyni. Ha realista lett volna ez a történet, mint ahogy nem az, e körül a leányzó körül tolongott volna a bál összes hímnemű egyede és Rómeó oda sem férhetett volna hozzá. Ezzel a hozzáállásával biztosan nem.