Mezei néző

Eötvös Péter célzottan Bartók Kékszakállújához írta Alessandro Baricco novellájára alapuló Senza sangue (Vértelenül) című egyfelvonásos operáját, amelyet a szerző vezényelt a Nemzeti Színházban, csakúgy mint magát a Kékszakállút is, amely az este második részében hangzott fel.

Néha sikerülni látszik a lehetetlen, bár ha túl sok mindent akar az ember, akkor csak félig-meddig. A tegnap estémre ez kevésbé volt igaz, mert csak ezt a komédiát akartam látni, viszont arra az egész évados törekvésemre, hogy a prózai színházat és az operai évadot is egyformán tudjam követni, már egyértelműen. Éppen tegnap számoltam össze, hogy csak 94 prózai előadás jutott 140 operára, a 33 operaházi bemutató hatására felborult az egyensúly, amely – a jövő évi műsor ismeretében – kétségtelenül vissza fog állni. De éppen ez az adat serkentett arra, hogy még most igyekezzek szépíteni és legyen szó még az évad legutolsó pillanataiban is néhány nem-operáról.

2013 júniusában nagyon szerettem Michael Schulz Mesterdalnokok-rendezését. Ha végiggondolom az összes produkciót, amely a Müpában a Wagner-napok keretében készült, a tavalyi A bolygó hollandi mellett ez volt az, amelyikkel a legboldogabb voltam, annak ellenére, hogy nem vagyok Mesterdalnok-rajongó, korábban csak egyszer (1990-ben) láttam élőben. Lehet, hogy más sem tudna jobb statisztikát felmutatni, de azoknak valószínűleg nem lenne mellette 21 Rajna kincse megtekintés is.

Az előadást megnézve egészen határozott nemmel tudunk felelni a címben feltett kérdésre, viszont az is biztos, hogy amíg az Operaházban vagyunk "a sötét világ ragyogni kezd", hogy ismét a mű szövegéből idézzek -  feltétlenül jobban érezzük magunkat Almási-Tóth András rendezésének a hatására. A Tündérkirálynő idén mindössze négyszer volt látható, de már most várjuk visszatértét.

Az utóbbi időben azt veszem észre, hogy a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy megfelelő állapotba tudjam magam hozni egy előadásra, bár az idei Ring esetén az idő felszabadításáért is küzdeni kellett. Egyedül Az istenek alkonyát tudtam biztosan betervezni előre, ehhez képest láttam egy Rajna és egy Walkür főpróbát és három teljes előadást (Rajna, Siegfried, Istenek) is. Ez a mérleg kevéssé adhat okot panaszra, még akkor sem, ha nyilván úgy szép a Ring, ha teljes.

Mivel ilyen sikeres fejleményekre valóban nem számítottam, a Rajna főpróbáról már előzetesen írtam, viszont ezekről a terven felüli előadásokról csak néhány benyomást osztok meg. Miután egy 9 éve futó sorozatról van szó, amelyről már kétszer én is beszámoltam, értelme sincs többre törekedni. (Olyan a rendezés, amilyen - megszoktuk.) Aki még nem látta, azoknak jó hír, hogy lesz jövőre is, a főbb szereplők nevei már ott is vannak a Müpa honlapján, jó dolgunk lesz, úgy tűnik. Nemcsak az énekesek, de a nézők nagy része is visszatérő, akik már mostanára megvették a jövő évi előadásokat bérletben, már most legalább hetven százalékos a telítettség. Ez is jelzi, hogy van rá igény.

Június 5-én az utolsó nyílt próbával véget ért Dinyés Dániel és Göttinger Pál Operabeavató programja és ezek után már élesben, az előadások (hat, június 24-ig!) következnek a beavató-jelleg megtartásával. A rendező magyarázatai szakítják meg a történéseket, amelyek alatt a színpad átrendezése is végbemegy.

Régen volt, tán igaz sem volt, amikor 2007. júniusában a Rajna kincse premierje után a teremből kirohanva egy szegény müpás ajtónállónak kezdtem el magyarázni, hogy miért rossz a rendezés. Azóta minden évben minden egyes Rajnára sikerült eljutnom, néha még főpróbákra is, és a többi ringes előadás közül is csak néhányról hiányoztam.

A Salamon király szorong a többféle álnéven is publikáló Émile Ajar (Romain Gary) 1979-ben kiadott regénye. Kicsit másként nézzük a történetet, ha tudjuk, hogy ebben az évben lett öngyilkos az író volt felesége, és egy évre rá a szerző is véget vetett életének. Ebből a nézőpontból a mű még inkább tündérmeseként tűnik fel, amelyben létezik ugyan depresszió, szorongás, sőt (az előadásból kihagyott) öngyilkossági kísérlet is, de kapunk hozzá egymással valóban törődő embereket, akik ráadásul nemcsak a Jó Barát S.O.S. önkéntes segítő szolgálatot működtetik, de egymásra tényleg odafigyelnek és bónuszként egy igazi rózsaszínű dupla happy endet is. Előfordulhat olyan helyzet, amikor leomlanak a falak két idegen ember között. Ezzel az illúzióval ajándékoz meg minket az előadás.

Most már nagyon vége felé közeledik az évad (és a tanév), tart a POSZT Pécsett, Operafesztivál van Miskolcon (ma Bartók-maraton, jövő héten Carmen Mester Viktóriával a címszerepben), a Wagner napok is megkezdődtek a Müpában, a jövő hét második felében jön a Ring, az Operaház megtartja az évi hagyományos barokk premierjét is - ezúttal Almási-Tóth András rendezi a Tündérkirálynőt, sőt a Kamrában is a jövő héten lesz Dinyés Dániel és Göttinger Pál Cosí fan tutte előadásának a premierje, amelynek a próbáit egész éven át nyomon lehetett követni. (És még elindul a Városmajorban a Színházi Szemle is, vidéki vendégjátékokkal.) Ennyi esemény nem kevés, sőt ez a felsorolás az érdeklődő nézőt akár el is szomoríthatja, hiszen csak az juthat eszébe, hogy ennyi mindenen nem tudok úgysem ott lenni. De, hogyha ez valakinek érdektelen, mert sokkal jobban szereti a komolyzenei koncerteket, akkor nekik jelzem, hogy ezeken túl is van alternatíva. Lehet Bachot is hallgatni, mégpedig a kantátáit.

Őrült gyorsan megy az idő, egy hete még javában tombolt az Operaház Shakespeare-fesztiválja, végül tizenöt napon belül tíz ide kapcsolódó előadást tudtam megnézni (és öt másfélét). Soknak éreztem (ráadásul éppen Shakespeare-nél járunk az egyik osztályban, tehát nekik is az angol szerző darabjairól beszéltem, sőt beszélek még mindig), de mit tehet az ember, azt és akkor kell megnézni, amire lehetőséget ad a műsor.