Sose hittem volna az Örkény Színház tavaszi bemutatójáról kilépve (Az ügynök halála), hogy a következő alkalomig, azaz máig sem leszek képes azt a bejegyzést befejezni, amelyhez talán mind közül a legtöbbször fogtam hozzá és írtam bele. Néhányszor – bár ötnél még mindig nem többször – előfordult három év alatt az, hogy színházi előadásról megtekintés után mégsem számoltam be, de ez volt az egyetlen eset, amikor azért nem, mert túlságosan méltatlannak találtam azt, amit sikerült összeírni az előadás színvonalához képest.
Most ez még egyszer nem fordulhat elő, már csak azért sem, mert ez a mai annak ellenére is különösen tetszett, hogy nagy reményeket fűztem Bagossy László rendezéséhez, és ilyen esetben sokkal nagyobb esélye van a csalódásnak. (Legjobb lenne minden előadásnak tiszta lapot adni és előzetes elvárásoktól mentesen beülni. De nagyon nehéz nem remélni semmit, ha az embernek sok előtapasztalata van a szereplőkkel kapcsolatban. Valami oka csak van, amikor kiválasztunk egy előadást és ez hat is ránk.)
Örömmel merültem el ebben az előadásban, kicsit sem untam, és ha tehetném, rendszeresen is visszaülnék rá, éppen úgy, ahogy az opera-sorozatokra szoktam. Nemcsak azért, mert szeretem magát a darabot és jól éreztem magam Stuber Andrea fordítását hallgatva is, hanem amiatt, mert azt hiszem, hogy már a főpróbára megvalósult többé-kevésbé az, ami a Csehov előadások esetén alapvetően szükséges: szinte minden szereplővel "együtt lehetett menni", egyformán fontossá vált számunkra a sorsuk, mélységében érzékeltették helyzetük tragikusságát és azt is, hogy ez mennyire banális. Kisemberek nagy boldogtalanságát néztük három órán át.
