Mezei néző

Ritka szerencsés csillagzat alatt született a Rózsavölgyi Szalon új produkciója, Fesztbaum Béla önálló estje, amelyet maga állított össze Molnár Ferenc kevésbé ismert újságcikkei alapján, sőt a három zenészből álló együttes számára zenéjét is maga szerezte. Ehhez szinte felesleges hozzátenni azt, hogy ő a felelős a látványért és a rendezésért is. Ez az előadás Fesztbaum Béláé szőröstül-bőröstül, általa született, de nem csak róla és nemcsak Molnár Ferencról szól.

Az utóbbi időben lemaradtam erről-arról, régen jártam a Szkénében is. Ideje volt belehúzni, így most megnéztem Háy János "A halottember" című darabját, amelynek az ősbemutatója október 20-án volt, azaz még viszonylag friss előadásnak számít. (A Szkéné koprodukciós partnerei az Ördögkatlan és a Nézőművészeti Kft. voltak.) Ajánló következik.

Francis Poulenc operájának december eleji bemutatóját a lehető legnagyobb várakozás előzte meg szakmai és operabarát körökben, mindenki az évad egyik csúcseseményeként tekintett rá, bár valószínűleg a mezei nézők többsége nem ismerte korábban. (A bemutató előtt közvetlenül még sokszáz eladatlan jegy volt és ez ezt egyértelműen jelzi.) Én azt sem érzékeltem, hogy túl nagy felhajtás lett volna a bemutató körül, ha igen, a kampány engem nem ért el.

Amit tegnap este láttam, az egy egyértelműen nézőbarát előadás volt Anger Ferenc rendezésében, aki jó énekeseket válogatott össze és engedte érvényesülni magát a zenét, amely annak ellenére, hogy kortárs műről van szó (a bemutató 1957-ben volt) kellően dallamos és egy meghallgatásra is azonnal élvezhető. Jó a zenekar (vezényelt Christian Badea), hatásos a díszlet (Szendrényi Éva) és a jelmez (Zöldy Z Gergely) és jó a világítás!!. Érdemes megnézni. Lesz még dec. 4-én, 6-án, 11-én és 15-én is.

2012. júniusában volt egy bécsi fesztiválon a Szégyen bemutatója. Akkoriban kint élő barátnőm egyedül nézte meg, mivel mégsem sikerült elutaznom. Azóta ezek a "mégsemek" domináltak, az eltelt több mint négy év alatt a pécsi POSZT-on is nézhető volt, a Trafóban is több sorozatot játszottak belőle, én pedig rendre kitűztem a megtekintést, amely aztán egy "pótolhatatlan egyszeri esemény" illetőleg valami hasonlóan halaszthatatlan főpróba miatt rendre tolódott - egészen TEGNAPig. Mivel az előadásról sokan írtak, mindenki megnézte már, aki tudta (a szakmai díjak miatt is), így csak néhány gondolatot írok le abban a reményben, hogy egy az előadás pályája még nem zárult le.

Vasárnap délelőtt ismét Hollerung Gábor és a Budafoki Dohnányi Ernő Zenekar foglalta el a a Zeneakadémia nagytermét, a karmester pedig, ahogy "A megérthető zene" korábbi alkalmain is, részletes magyarázatokat fűzött a darabhoz, majd a szünet után - amire nem számítottam előre - "zavartalanul" is elhangzott a teljes "Kékszakállú herceg vára". Utóbbit Kocsis Zoltán emlékére vezényelte, akinek október 7-én volt a legutolsó nyilvános koncertje a Müpában, szintén egy Kékszakállú.

Ennyire kevés színházi előadást szezonban régen néztem, mint ebben a novemberben. Még nincs vége a hónapnak és összejöhet akár még öt este is így gyorsan, és annak a kettőnek, amelyiket láttam (A walkür, Lammermoori Lucia) valóban tudtam örülni, az utóbbit kétszer is megtekintettem és ez még nov. 27-én és dec. 3-án nézhető, ugyanebben a "Kolonits Klárás" szereposztásban, érdemes az időre, figyelemre. A decembert a szokásos módon én is csak karácsonyig képzelem színházban, de addig sok mindent beterveztem, néhány előadás pótlását is.

Tegnap a Lammermoori Lucia premierjén voltam az Erkelben, ahogy ezt már a márciusi programhirdetés napján előre sejtettem. Néha jó, amikor terv szerint alakulnak a dolgok. Meghatározó élmény volt, hosszú távon is emlékezetessé váló és nemcsak az előadás magas zenei minősége okán. Laudáció és némi fejtegetés következik.

"Az istenek egyetlen halandónak sem engedik az élet zavartalan élvezetét" - ez (apám kedvenc mondása) tegnap este többször is eszembe jutott M. Tóth Géza tavaszi rendezésének második megtekintésekor. Az idei sorozat utolsó előadását néztem november 17-én a Magyar Állami Operaházban.

Ritka eset, amikor egy zenés színházi előadás színlapján a hangszeresek is név szerint vannak emlegetve:Szűcs Péter, Salamon György, Rohmann Ditta, Jámbor Janka, Fejérvári Zsolt, Ittzés Gergely, Bor Péter, Eckhardt Gábor. Remélem, nem maradt ki senki. Ez feltétlenül jelzi és nyomatékosítja, hogy ezúttal a zenén talán még nagyobb hangsúly van. Ugyancsak ritka, amikor egy kortárs mű ősbemutatóját hallhatjuk, bár ha valaki tudja, hogy ez a CAFe Budapest programja, akkor mégsem lepődik meg. Ezen az estén két ilyen új mű is elhangozhatott.

Először nézem végig úgy a novemberi műsort, hogy nyilvánvalóan csak a hónap utolsó harmadára tudok majd a magam részéről koncentrálni, amikor majd nyilván igyekezni fogok mindent bepótolni, amit eddig kihagytam. Holnap még nézek egy előadást, azt kiposztolom, aztán kizökkenek kicsit ebből a közegből, hogy aztán már nagyon hiányozzon és örüljek a visszatérésnek. (Az ajánló írása közben azért itt-ott fáj a szívem, de mindennek ára van…)