A hétvégén Miskolcon jártam, megnéztem péntek este a Bakkhánsnőket és a szombatot ezzel a mesejátékkal kezdtem. Rövid beszámoló következik.
Sok évtized kihagyás után ismét találkoztam Fodor Sándor meseregényével, amely az első önállóan elolvasott könyveim közé tartozott, amelyet ráadásul könyvtárból vettem ki. Másfél éve emlékszem a helyzetre, amikor egy általam szeretett művész tömören összefoglalta, hogy miért tartja ezt a történetet kiemelten fontosnak. Megállapítása egészen váratlanul ért, tekintve, hogy a beszélgetés kiindulópontja a Figaro házassága volt és onnan a Csipikéig eljutni annyira mégsem triviális. De igazat adtam neki, és ezek után már én sem láttam olyan egyszerűen a mesét, ahogy korábban.
Mivel már átértékelődött bennem a történet, kíváncsi voltam, hogy Szabó Máté, akinek szeretni szoktam a rendezéseit mit hoz ki belőle.
Fodor Sándor regénye meglehetősen terjengős, ahogy ezt megállapítottam nemrég, amikor a fiamnak elkezdtem felolvasni és néhány esetben önkéntelenül is kezdtem rövidíteni. Nevelő célzatú, jó, ha szembesülünk vele, de mégis sok a szöveg (mondom én, aki épp így túlírok mindent). Perczel Enikő dramaturg lehetett az, aki színpadi szöveggé formálta, más hasonló munkatárs nincs megjelölve társszerzőként. Az eredményt hallgatva nem bántam volna, ha még jobban alakít rajta, de a hangsúlyok így is megváltoztak, hiszen Nagy Nándor zenét szerzett hozzá. A zenei betétek valóban dominálnak és ez nem is baj miután az előadás gyerekeknek készült, akiket muszáj kétszer egy órán át lekötni. (Lehetett volna mindkét rész rövidebb, talán jobban hat.) Juhász Katalin látványterve praktikus is, jó teret hagy a játékra és ezt Hajdufi Péter által jegyzett vetített képek is kiegészítik. Korszerű az egész.
Amit nem éreztem annak, az a színészek beszélgetései, játékstílusa. Egy idő után nehezemre esett követni a párbeszédeket, amelyeket a gyerekelőadásoknál megszokott negédesség hatott át. Megfigyeltem, hogy minél kevesebben voltak a színen, annál kevésbé volt ez zavaró, sőt azok voltak a legjobb helyzetek, amikor a címszereplőt játszó Fandl Ferenc egyedül játszott és esetenként még a közönséggel is kommunikált. Éreztem, hogy mindenki (Kokics Péter, Jancsó Dóra, Márton B. András, Farkas Sándor, Molnár Róbert, kecskeméti Edina, Lichtenstein Pál) nagyon igyekszik, de a mesejáték a többiek számára mégis kevesebb teret engedett arra, hogy egyéninek tűnjenek, pontosabban, én aki nem az előadás célközönségébe tartozom, nem kerültem a hatásuk alá. Ennek ellenére Fandl Ferenc játékát mégis erőteljesnek véltem, nagyon alkalmasnak a szerepre, rá tudtam figyelni.
Mellesleg vittem egy hatéves kislányt, aki nemigen járt színházban, illetve nem tudott felidézni semmilyen hasonló emléket, aki végig követte az eseményeket, illetve volt miskolci ismerősöm, aki arról számolt be, hogy a gyerekei a péntek délutáni előadásról kifejezetten jó élményekkel tértek haza. Ezek alapján megállapítható, hogy ez egy előírásszerű mesejáték lett, amelyre el lehet a gyerekeket vinni vagy küldeni.
Akit némileg érdekel, hogy voltaképp miről is szól a történet, itt van még néhány megjegyzés.
Csipike, az erdei törpe szeretne megnőni, de nagyon. Apró termetéért kárpótolja pótolhatatlanságának tudata, hiszen ő irányítja barátainak az életét, segíti őket és ezért mindenki nagyon szereti. Mehetne így minden az idők végezetéig, teljes harmóniában, csak ne találkozna a kecskebékával, aki ráébreszti saját jelentéktelenségére. Hirtelen rájön, hogy mégsem igazán fontos, és ezzel az új helyzettel kell valamit kezdenie.
Már a kérdés felvetése is roppant lényeges, érdekes azt végiggondolni, hogy helyezzük el magunkat környezetünkben, a világban. A gyerekek számára létkérdés, hogy az osztályban, közösségben hol helyezkednek el, mennyire van jelentős befolyásuk a többiek életére. Könnyen lehet, hogy sokaknak nehézséget okoz, hogy megfelelően pozicionálják magukat, így hasznos ezzel a történettel szembesülniük.
Csipike attól, hogy ráébred pótolhatóságára, arra, hogy a Nap nélküle is fölkelt, egészen összezavarodik és a jó törpéből "gonosz törpe" üzemmódra vált, mert mindenáron azt akarja érezni, hogy kihat mások életére. Kitalálja a fenyegető szörnyet, a Rettentő Rézurat, akivel igyekszik barátait sakkban tartani. Látjuk magunk előtt, hogy uralkodik el rajta a hatalomvágy, miként válna az erdő diktátorává. (Eszembe jutott az előadást figyelve, hogy az előző napi Bakkhánsnők is foglalkozott a zsarnok lelkiállapotával, most ez nagyon aktuálisnak látszó téma.) Mivel ez mese, és Csipikével a barátai mégis foglalkoznak, nem mondják azt, hogy mindegy, hogy velük van-e vagy sem, így végül az egyensúly csak helyreáll néhány vargabetű után, miközben a törpe azt is átérzi, hogy megnőtt. Talán végül képes lesz megérteni, hogy ha nem is vagyunk pótolhatatlanok, nem mi vagyunk az univerzum mozgatói, de valami keveset csak hozzáadunk mások életéhez és egyáltalán nem érdemes ezt méregetni, ezen görcsölni. Ez megfelelő tanulság lehet a néző gyerekeknek, ráadásul kevés történet hangsúlyozza a barátság fontosságát, mint éppen ez.
Nem tudom, hogy a gyerekek mit vonnak le az előadásból, látnak-e benne többet, mint egy törpét, aki óriás szeretne lenni, akivel így könnyen azonosulni tudnak, amennyiben ők is gyorsan nagyok szeretnének lenni. Ha nem, talán az sem baj, voltak színházban és talán ezek után más előadásokra is vissza fognak ülni.
Jön: az esti Requiemről néhány megjegyzés, még rövidebben
