Önmagában oldalakat tenne ki, hogyan NEM néztem meg az előadást eddig, amelyiknek az elmaradt bemutatójára azért odamentem (lett belőle Varsói melódia), és azóta minden egyes alkalmat szeptember vége óta kitűztem, de aztán nem lett belőle semmi. Ma igen, és így már egy kéthónapos, bejáratódott előadáshoz volt szerencsém a Centrálban.
Rövid ajánló következik,amilyen maga a darab is - de ennél rövidebben összefoglalva is lehet a sietősöknek: színészi bravúrt látunk valóban, ahogy ígéri a színlap is, egy közkedvelt regény csontra húzott változatát sok humorral és némi romantikával, amelyet azok, akik olvasva vagy filmen szerették meg, nyilván nem fognak kihagyni, amennyiben kedvelik Balsai Móni és Schmied Zoltán színészetét. Felpörgették a történetet, ahogy az élet is erősen meggyorsult az elmúlt kétszáz év alatt - ennek a nyomát érezhetjük az előadáson. Másfél óra garantált kikapcsolódás, nem több, de nem is kevesebb.
Jane (Schmied Zoltán) és Elizabeth (Balsai Móni)
Ennél bővebben:
Nagyon hálás feladatot ad Joannah Tincey átirata két nagyon szerethető színésznek, Balsai Móninak és Schmied Zoltánnak, akik nőt-férfit, időset-fiatalt, összesen tizenhatféle embert játszhatnak el, és még azt a bizonyos oroszlánt is ők személyesítenék meg, ha az nem a Szentivánéji álomban lenne. Színészi bravúr ez kétségtelenül, mindössze egy-egy apró kellékkel, testtartásuk, gesztusaik, hanghordozásuk megváltoztatásával képesek mindenkit jól elválasztanak egymástól, nem keletkezik bennünk nézőkben zavar, követhetőek az események. A váltások pillanatok alatt bekövetkeznek, és rövid idő alatt megtanuljuk ezt a színházi nyelvet, egy-egy mozdulatból azonnal ki tudjuk deríteni, hogy éppen kit látunk. Mindkét színésznek egy-egy ruhát tervezett Kárpáti Enikő - nemigen lenne idő sem az öltözéshez.
Nem egyszer a szereplők magukkal is párbeszédeznek, és a közönség különösen szereti ezeket a részeket, akárcsak azt, amikor a színészek ellenkező nemű szerepet kapnak. Nincs díszletváltás, Fekete Anna egyetlen szalonba tette a történetet, és ez elég jó nekünk, hiszen Varga Vince vetített hátterei jelzik, hogy éppen melyik házban van ez a szalon. Finom jelzés a háttér összehúzódása vagy megnövekedése, amely azt is jelzi, hogy mennyire előkelő házban vagyunk éppen.
Jó élmény ennyire sokoldalú színészeket nézni, mint amilyen ez a kettő, látni egymásra hangoltságukat, azt, ahogy értelmezik minden egyes mondatukat. Mindegyik mögött van szándék, gondolat, nincs az egész előadásban olyan rész, amelyiket felületesen dolgoztak volna ki. Ebben nyilván oroszlánszerepe lehetett a rendezőnek, Ujj Mészáros Károlynak, aki jó helyzetbe hozta a színészeit.
Az előadásban a regény megszokott magyar fordítását (Szenczi Miklósét) használja alapként a színpadi változat fordító-dramaturgja, Baráthy György, akinek nagy szerepe lehet abban, hogy szinte minden igazán lényeges rész megmaradt, de azokon túl semmi felesleges. Ez tényleg egy csontra húzott változat. (Hát igen, a zongorás jelenet Pemberleyből kimarad, de be kell látnunk, hogy az aránytalan időhúzás is lehetne, és azt is, hogy a hatrészes BBC sorozattal ez a másfél óra nem tud konkurálni semmiképp, viszont lesznek sokan, akik majd az előadás hatására azt is újra fogják nézni.)
A történet apró változtatásokat eszközöl, amelyek praktikusak, kimaradnak egyes szereplők, illetve komikus hatást kelt, hogy a középső lány, Mary itt megszállott fuvolista, Darcy húga pedig hárfázik (úgy tűnik, hogy a zongorát túl unalmasnak, illetve nem elég karakterisztikus hangszernek tartották). A két színész rövid narrátori szövegeinek köszönhetően az egész cselekmény azoknak is követhető, akik az alapművet filmről sem ismerik.
Az persze kérdéses, hogy akinek ez az első találkozása a művel, arra miként hat - csak valószínűsíteni tudom, hogy annyi humor van az előadásban, hogy az rájuk sem maradhat hatástalan. Nekem önmagában az is élvezet volt, hogy rendre jöttek az ismerős mondatok, a legfontosabbak hiánytalanul. Az előadást így ebben a formájában könnyen el lehetett fogadni a filmsorozat után is, mert a játékosságnak nagy szerepe volt, és nem is próbáltak úgy tenni, mintha a teljesség megragadható lenne ennyi idő alatt.
Visszaemlékeztem a legutóbbi színpadi változatra, amelyiket a Karinthy Színházban láttam még 2013-ban (de 2009-es bemutató volt), és arra is, hogy mennyi bajom volt a megvalósítással, a lányok életkorán kezdve...Három óra sem volt elég ehhez a történethez, igazából számomra eddig egyedül a már említett BBC sorozatra mondható el, hogy a könyv hangulatát teljes mértékben képes volt visszaidézni.
Az, hogy most a Centrál egy radikálisan tömörített változatot mutat be, pedig megvannak a szükséges színészei akár egy "klasszikus" Büszkeség és balítéletet is képes lenne kiállítani, jelzés értékű. A világ tényleg felgyorsult, mindent gyorsan akarunk, a színházi előadások közül is egyre több, amelyik csak másfél órás - a közönség nagyobb része nem vágyik kétszünetes, három és fél órás kalandokra most már. Ilyen a világ is, ha a facebookon keringő bejegyzéseket nézzük, az is világos, hogy mennyire megváltoztak a párválasztási és udvarlási szokások, nincs idő ismerkedésre, hosszú beszélgetésekre, udvarlásra sem.
A színház igazodik az elvárásokhoz, de mégis megmutatja nekünk ezt a régi történetet is, úgy ahogy elvileg mi szeretnénk, pörgetve, rövidítve, színészi virtuozitásra építve. Közben persze elképzelhetjük, hogy milyen lenne ráérősen, ha lenne idő bármire is. Jó ez a gyorsított színház? És legfőképpen: jó ez a felpörgetett életmód?
Ezen mindenki elgondolkodhat hazafelé, miután volt egy jó estéje.
ps.1. Az előadás után közvetlenül megírtam ezt a bejegyzést, majd elővettem a Centrál évadkönyvét, amelyet a tizedik évforduló alkalmából igényesen készítettek el. Jó áttekintést ad a repertoárról, a készülő bemutatókról és tartalmaz interjúkat is. Érdekes egybeesés, hogy Kovács Patrícia éppen a megváltozott nézői igényekről beszélt, a pörgésről, Magyar Attila pedig az "ide nekem az oroszlánt!" - színészi hozzáállásról.
ps. 2. A fotó a szinhaz.hu-ról származik.