Nem tudom, hogy Ruben Östlund Lavina c. filmje mennyire van benne a köztudatban, és azt sem, hogy kinek fog jobban tetszeni: azoknak, akik látták, vagy azoknak, akik még nem. Pelsőczy Réka korábbi, filmhez kapcsolódó budaörsi előadásai esetén (Születésnap, Vadászat, Beszélnünk kell Kevinről) tudatlanul mentem, most viszont ahogy kiderült, hogy műsorra tűzik az Orlai Produkció és a Katona József Színház koprodukciójában megvalósuló előadást, még aznap megnéztem a forrást, amelyből Tim Price adaptációja Zöldi Gergely fordításában kiindult.
A színlapon is leírt konfliktus – a hirtelen lezúduló lavina elől a családfő egyedül elmenekült, a gyerekeit és feleségét hátrahagyva – kibontásáról szól a darab, és ennek kapcsán lehetőséget ad a nézőknek is, hogy átgondolják, mit tennének hasonló helyzetben. Miután a Laviná-t közvetlenül Az ügynök halála után láttam, így rögtön eszembe is jutott a párhuzam: mit lépett volna Balsai Móni Lindája, ha netán Willy Lomannal és a gyerekekkel egy hasonló élménye van. Feltehetően semmit, mert jól ismerte a férjét – hagyta volna, hogy a saját verzióját mesélje.
A történet lényege éppen ez: egy rendkívüli helyzet hatására valaki egy csapásra megismeri azt, akivel évek óta együtt él, és persze saját magát is. A világ, a körülöttünk élők és mi magunk sem vagyunk olyanok, mint amilyenre vágynánk – ez az élmény hol erősebb, hol gyengébb – a felszín néha mindent eltakar.
Ezt a néhány nap alatt játszódó történetet 100 percben, szünet nélkül láthatjuk. Filmet sosem könnyű színpadon pótolni -a látvány visszaadása esélytelen, és ne is várjon senki kivetítést, hófödte lankákat a síparadicsomban játszódó előadástól.
Tihanyi Ildikó egy többfunkciós fülkét tervezett, amely hol a család szobája, hol szauna, hol pedig lift, Juristovszky Sosa jelmeztervező pedig trendi fehér síruhákat adott a szereplőkre, akik hol teljes menetfelszerelésben imitálják a síelést, hol pedig csak egy aláöltözetet viselnek.
A felszín (sok-e sícucc vagy éppen ennyi a jó?) alatt az előadás igazi kérdése: kellően drámai-e a felvetés maga, a férj menekülése a lavina elől valóban annyira megrázó-e, mint a tény, hogy évek óta magára hagyta a feleséget a gyerekekkel. Lavina nincs gyakran, viszont igazán tipikus a helyzet, amikor a férj magára elsősorban családfenntartóként tekint, akinek az a dolga, hogy pénzt keressen, és a feleségre hagyja a gyerekek nevelését. Lehet, hogy nem a rendszeresen síelők lesznek többségben a nézőtéren, de várhatóan sokan, akik egy hasonló alapelvek szerint működő családból érkeztek. Nekik óhatatlanul is át kell gondolniuk majd, hogy ez rendben van-e így, és ha nincs, abból következik-e bármi.
A hét színész többsége az Orlai Produkció szabadon működő társulatának tagja, akik most is emlékezetessé teszik magukat. Rohonyi Barnabás ezúttal több kisebb szerepet is kapott, amelyeket sikerrel választ el egymástól, még úgy is, hogy többféle minőségében is Ullmann Mónika partnereként látjuk. (A Mikor hazudtam? és a MILF c. előadásokban feltétlenül érdemes megnézni.) László Lili partnere ezúttal Száraz Dénes, és ugyan csak a történet későbbi pontján tűnnek fel, de elérik, hogy külön foglalkozzunk az ő kapcsolatukkal is, amelyről már a filmben is egészen világos volt, hogy a párhuzamot (illetve a darab tandráma jellegét) erősíti. A didaktikusság érzetét a színészi játék annyira csökkenti, amennyire ez lehetséges.
Tóth Zsófia egy influenszert játszik, akinek a közvetítései nemcsak a jelenetek elválasztására alkalmasak, de más nézőpontból is megmutatják azt a környezetet, amelyben már érthetőnek mondható a férfi főszereplő viselkedése. Előhívja belőlünk is az otthontalanság életérzését, amelyet a sterilitás benyomását keltő fehér síruhák és a sífelszerelés tömege még inkább nyomatékosít. Szereplésének hátha meglesz az a hatása, hogy a Katonába nem járó nézők is kíváncsivá válhatnak más előadásaira, és esetleg megnézik a Magányos emberek-et vagy/és az Extázis-t is. )
A hangsúly mégis (a gyerekszereplők játéka által is támogatott) Járó Zsuzsa és Mészáros Béla házaspárjára esik, akiket és az általuk átélt csalódottságra saját magukkal, partnerükkel és általában a házasság intézményével kapcsolatban. Az, hogy ki mennyire fogja szeretni ezt az előadást, nagymértékben múlik azon, hogy ki hol tart a saját életében; átélt-e vagy éppen átél-e hasonló krízishelyzetet, vagy rendben lévőnek érzi-e a sajátmagához és környezetéhez való viszonyát. Járó Zsuzsa nem kicsit kiábrándult feleségének a lavina az utolsó cseppet jelenthette a pohárban, vele kapcsolatban az egyetlen problémám az volt, hogy nem hittem el neki a megdöbbenést – játéka alapján azt feltételeznénk róla, hogy már egy kapcsolat kezdeti fázisában tisztázza a helyzetet és sosem hagyná, hogy a család összes problémáját rátolják.
Mészáros Béla - úgy tűnik -, nem szándékosan akarja magát olyannak láttatni, mint aki nem hagyja cserben a családját vészhelyzetben; idő kell neki ahhoz, hogy leszűrje a következtetést és nagyjelenetében mindent belásson. Ezt a jelenetet színészileg különösen erősnek éreztem: nem biztos, hogy a látványos és monumentális összeomlással jobban erősítette házasságát, mint a korábbi tagadással, de itt részvét ébredt bennem. A lavina előli menekülő férfi (már a film nézése közben) eszembe juttatta apámat, aki különösen félt az autóbaleset eshetőségétől, és gyalogátkelőhelyen mindig előresietett, engem és az anyámat hátrahagyva. Megszoktuk, nevettünk ezen, nem gondolva túl a dolgot. Évtizedek után csak most jutott ez eszembe, ahogy a darabot néztem.
Ha nem akarjuk az életet egyedül leélni, muszáj elfogadni mind a mások, mind a magunk gyengeségeit, nem támasztva túlzott elvárásokat, előadásokkal kapcsolatban sem. Aminek lehet, annak próbáljunk meg örülni – jelen esetben a színészek kiváló játékának.
PS.A fotókat Szokodi Bea készítette.
