Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (54) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (54) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (86) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (26) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (284) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (26) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hajduk Károly (20) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Ilyés Róbert (20) Izsák Lili (26) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (22) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) opera (22) Opera (631) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (97) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (30) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (23) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (26) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (21) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (60) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zöldi Gergely (20) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Megosztó és felkavaró előadás Szabó Máté Kékszakállúja, most tartunk a sorozat félidejénél, így három - eltérő kombinációban történt - megtekintés után elszántam magam, hogy a rendezői koncepcióval kapcsolatos benyomásaimat leírjam, akár ajánlóként is. Még van öt előadás hátra, akit kicsit is érdekel Bartók operája, annak érdemes miatta Miskolcra utaznia. NEM ZENEKRITIKA. 

Ez a bejegyzés nagyon sok szpoilert tartalmaz, sőt a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatot, így lehet, hogy jobban teszi valaki, ha a premierek után kitett "gyors ajánlómat" olvassa inkább, és ezt majd a megtekintés utánra hagyja. A "mindent tudás" sem csökkenti a megrázkódtatást - különösen azok számítsanak erre, akikre a darab jellemzően intenzíven hat, és nem egyszerűen a "szép zenét" vagy a " fantasztikus énekeseket" értékelik.

ksz.jpg

Eddig senki nem bánta meg, aki miatta "leutazott" – ezt szűrtem le a hozzám beérkező számos visszajelzésből már az első négy előadás után. Ismét megtapasztaltam, amit mindig feltételezek: a nézői benyomás és vélemény a legkisebb dolgokkal kapcsolatban sem egységes, így aki vélt vagy valós nézői elvárásokhoz kíván igazodni, amikor színházat csinál, téved. Mindenkinek úgysem lehet megfelelni.

Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki megosztotta velem a benyomásait (jellemzően a január 27-i Cser Krisztián-Herczenik Anna -páros kapcsán - lsd. fenti fotó) – ezeket be is építettem. Ahogy a bejegyzés részletességéből ez látszani fog, fontossá vált számomra ez az előadás, annak ellenére, hogy eredetileg ellenérzéssel fogadtam a koncepciót (már láttam korábban is elmegyógyintézetben játszódó Kékszakállút,  nem hiányzott még egy). Örömmel veszem a további kommenteket is – akár nyilvánosan, akár privátban.

A plakáton elhelyezett ételhordó hosszan nyugtalanított, a saját háztartásomban is nap mint nap emlékeztet az előadásra hetek ótav, végül ebben találtam meg a Kékszakállú legfőbb szimbólumát, ezért adtam eszmefuttatásomnak ezt a címet, bár „A Kékszakállú bűvöletében” kétségtelenül jobban hangzana.

plakatksz.jpg


Hatvanhét, élőben megnézett Kékszakállú után még mindig a koncertszerű előadást tartom ideálisnak; éppen elég a saját elképzeléseinket az énekesekével ütköztetni. A színházi előadásban mindig a rendezői víziót kell értelmezni. Jó esetben új gondolatokat ébreszt, de sokkal gyakrabban kelt zavart bennünk, ha mást látunk a színpadon, mint amiről énekelnek. Mintha a szereplők rejtjeles beszédet használnának, amelynek felfejtése után rájövünk, hogy a koncepció mégsem volt rendesen végiggondolva. 

Szabó Máté elképzelései nem illeszkedhettek pontosan a librettó minden egyes mondatára, így volt min elgondolkodni sokadik nézésre is. Az elvont misztériumjáték helyett egy valós idejű (56 perces) kórházi látogatást mutat meg. Kiderült, hogy beavatásnak nagyon alkalmas volt: a második előadásra két külföldit irányítottam oda, akik soha nem láttak semmilyen operát, és még a cselekmény elolvasására sem volt idejük előtte. Megértették a darab lényegét kizárólag a szereplők mozgása alapján, amiből arra következtettem, hogy a rendező bárki számára érthetően vázolta fel a viszonyokat, miközben a beavatottakat is gondolkodásra késztette a megközelítés újdonsága.

ksz2.jpg

A mába helyezett koncepció majdnem annyira személyes, mint néhány éve a Molnár Levente és Mester Viktória által előadott Kékszakállú esetében. A darab (többek között Székely Mihályhoz, Polgár Lászlóhoz és Kováts Koloshoz kötődő) előadói hagyománya szerint az évtizedeken át titokzatosnak és méltóságteljesnek ábrázolt férfi helyett a címszereplő itt éppúgy magányos, de mentálisan beteg, ami a karaktert lefokozza, de közelítést is jelent.  Látlelet ez az előadás, melynek szereplői sokak problémáit hordozzák, a Kékszakállú herceg (és Judit) nem áll egyedül kötődési zavarával.

Felmerülhet a kérdés, hogy Miskolcon miért pont a Kékszakállút vették elő újra, hiszen a korábbi operafesztiválok mindegyikén elhangzott már, más-más verzióban. A színház vezetése talán jól érezte, hogy az átlagos bérletes néző ezekre talán nem ment el, így sokan nem ismerhették a művet. (A jegyszedőkhöz érkező kérdések – pl. a felvonások számát illetően – ezt támasztották alá.)

ksz1.jpg

Vidéken nincs elég forrás, hogy hosszú műhelymunkában jöjjön létre egy opera, nehéz a Pesten is fellépő énekeseket hosszan „lent” tartani. A nagyon kevés idő mindent meghatároz - nem jut semmire elég. (Ugyanígy  elhisszük azt, hogy emberi kapcsolatokat minimalista módon is életben lehet tartani.) Jelen esetben a karmester alapos darabismeretére, Szabó Máté rendezői profizmusára (ld. már a Faustot is különösen rövid idő alatt rakta össze) és mindkét férfiénekes előzetes színpadi tapasztalatára lehetett építeni (Cser Krisztián korábban legalább ötvenszer énekelte a címszerepet, Bakonyi Marcell is már három korábbi rendezésben) - így hathetes intenzív próbaidőszak nélkül is meglehetősen jól működő előadást hoztak létre. Kellett ehhez mindkét Judit - Herczenik Anna és Kálnay Zsófia - hatalmas lelkesedése, láthatóan nagy energiákat bevetve zárkóztak fel a férfiak mellé, ahogy az a darabhoz is illett: a Kékszakállú a történet kezdetére szinte mindent tud az életről, Judit pedig a szemünk láttára "gyorstalpalón" veszti el az illúzióit. Mindketten nagyon szerethetőek, bár ha elemezzük a darabot, ők sem jobbak a Kékszakállúnál: az előadás egyetlen szereplője sem tud úgy szeretni, ahogy a másiknak ténylegesen jó lenne. 

ksz4.jpg

A helyszín egy magánkórház (nem egy lerobbant állami pszichiátria), nincsenek rácsok. Van viszont gyógyszeres szekrény (ez kórteremben nem szokásos), a fürdőszobában egy beöntő készülék, amelyet egy igazán alaposan figyelő színházi néző, aki történetesen egy hasonló intézményben dolgozik, észre is vett - ezt leszámítva valószerűnek érezte a díszletet. (Számít, hogy ki milyen előismeretekkel ült be az előadásra, a többség ilyen részletesen nem is figyelte meg a szoba berendezését.)

A Kékszakállú csuklóján lévő kötésen többen is fennakadtak: van, aki azt a következtetést vonta le, hogy a férfi feltehetően egy öngyilkossági kísérlet után került be a kórházba, ugyanakkor ezt a benyomást erősen rontotta a kötés lazasága... (Tényleg figyelnek a nézők az apró részletekre is.) A harmadik előadáson ezt igyekeztem az emeletről külön megfigyelni - kevésbé tűnt lazának, és pont ezen én biztosan nem akadtam volna meg.

Nem mindenki érzékelte a helyszínt pszichiátriának, és volt, aki a karrier hajszolásába fiatalon belerokkant üzletembert látott a szereplőben, aki valamilyen halálos betegségben szenved. 

ksz10.jpg

A tér központi eleme a Kékszakállú ágya volt (ide menekült vissza nem egyszer a kérdezősködés elől), amelyet a földszint bal oldalán hátul ülők nem láttak jól, viszont a szereplők arcának kivetítése ezt a problémát megoldotta.

Sokan nagyon szerették a kivetítést, míg mások szerint ez nem volt jól megtervezett, illetve nem szerencsés az énekes olyan apró gesztusait is láttatni, amelyek egy része a hangadáshoz kell, nem a karakter ábrázolásához. Ha van kivetítés, a többség a felnagyított arcokat nézi, így valóban nagyon számít, hogy éppen mi látszik - ez előadásról előadásra változik, hiszen élő közvetítést látunk.

Az előadás keretes szerkezetű: az elején a prológot egy aranyos kisfiú olvasta fel azt az illúziót keltve, mintha éppen először találkozna a szöveggel, amely megragadja a képzeletét. A végén ugyanezt a gyereket látjuk, csak némán.

ksz6.jpg

A gyerek szerepeltetése sokféle teóriát gerjesztett. Felmerült, hogy a fiú lehet egy bentfekvő beteg, vagy Judit kisfia, esetleg a Kékszakállúé, vagy mindkettőjüké, vagy  éppen annak gyerekkori megjelenése. Az, hogy fürdőköpenyben volt, sokakat megzavart, de feltehetően annak van igaza, aki meglátta ebben a helyzetben az esti fektetés előtti meseolvasás helyzetét, amikor a gyerek először találkozik a történettel. Lehet, hogy ekkor alakul ki benne a kötődési zavar, amely majd felnőttként eljuttatja oda, hogy a Kékszakállúhoz hasonlóan viselkedjen. 

A gyerek mintegy színpadi hatásként bevált, és sokak civil kíváncsiságát is kielégítette, hogy láthatták a női főszereplő és a karmester fiát, Cser Ármint (váltópartnerei a színlap szerint: Csicsatkó Gergő és Kós Vince). Van, aki erősen aggódott, hogy a gyerek is láthatta a megerőszakolós jelenetet.

ksz5.jpg

Az énekesek színészi játékáról jöttek elismerő szavak (pl. „de milyen jó színész Cser Krisztián” illetve „Herczenik Anna nagyon jól játszott”), míg másokban felébredt a kritikus, zavarónak tartották a túljátszott gesztusokat, és felszínesnek például a színpadias hajborzolást. Nekem így is nagyon élt az énekesek közti kapcsolat; ha egészen természetes lett volna minden gesztus, akkor a megrázó előadás még lehangolóbbá vált volna - személy szerint hálás voltam minden olyan apróságnak, amely kizökkentett, és emlékeztetett arra, hogy ez nem az élet, hanem "csak" egy opera.

Az énekeseknek itt a szokásosnál jobban kellett színészként is működniük, a nézőktől pedig több energiát igényelt, hogy megértsük, mi miért is történt - ebből következtek az egymásnak ellentmondó vélemények. Még a szerintem gyönyörű fürdőköpeny sem tetszett mindenkinek, viszont Cser Krisztián "hangminősége" azoknak is emelte az előadást, akiknek taszító volt a „pizsamás koncepció”. A hang kellemes hatása ellensúlyozza a történet sötétségét.s

ksz13.jpg

Az énekesek nem minden testhelyzetben tudták áténekelni a zenekart, ezért a szöveg nem mindig volt érthető. (A középerkélyen ülők számára pedig olvasható sem, mivel a kijelző közepét jócskán eltakarja az előtte levő doboz. Erre az apróságra a jegyvásárláskor a színház nem hívja fel a figyelmet.)

Engem elsőre kifejezetten zavartak a plusz zajok és zörejek, amelyekkel a zene hatását kívánták fokozni, de szerencsére ilyen effekteket csak elvétve alkalmazott a rendező.

Cser Ádám karmester ezúttal egy kisebb zenekart vezényelt. Sokak számára emlékezetes az Óbudai Társaskörben pár éve (Bartók Béla-évfordulón) tartott koncert, amikor az ő kiváló zongorajátéka kísért két hatalmas hangot (Fodor Bernadett – Cser Krisztián). Soha olyan fenyegetettnek nem éreztem a Kékszakállút, mint akkor. (Ha valaki igazán hat a nézőre, azt nem könnyen felejtik el. Ez jelenthet némi kárpótlást a ki nem játszott előadásokért a jelenleg éppen alulfoglalkoztatott énekeseknek.)

ksz7.jpg

Ezúttal a rendezői koncepció volt az előadás legmegosztóbb eleme, a legtöbben egyértelműen férfiközpontúnak látták. Ez nem újdonság, a darab mindig elsősorban a címszereplőről szól, bár a szöveg kétharmadát Judit énekli, minden esetben Judit szemén keresztül látjuk Kékszakállút. A férfi elsősorban tükörnek használja, arra, hogy Judit személyisége milyen, nem kíváncsi.

Ezt erősítette Cser Krisztián szenvedélyes azonosulása a szereppel és ezzel a koncepcióval: ő maga volt a kapcsolatról kapcsolatra lépdelő férfi, "lián szerelmekkel" ("akkor engedi el az egyik szálat, ha van másik lián"). Az előadás elején élete egyik hullámvölgyébe került ("a karma dolgozott?"), majd Juditból erőt merítve mászik ki onnan. Felhasználja, majd egyszerű természetességgel túllép rajta; az előadás záró képében a telefonját nézi, már újabb nőt szemelve ki. Kezdődhet az újabb ciklus. Nem diadalmasan, nem önelégülten távozik, nem úgy, mint aki élvezetét leli a továbblépésben - inkább kiégve, kicsit meggyötörten. (Az általam vele látott két alkalommal, különböző partnerekkel más-más energiaszinten játszott.) Ez a nagyon hihető alakítás is hozzájárult, hogy rokonszenvünket inkább Judit váltotta ki, akinek erőszakos gesztusait jobban elnéztük. Hisztériás rohamaiból arra is következtethettünk, hogy neki is vannak mentális problémái.

ksz11.jpg

Volt olyan néző, aki most először érezte magához igazán közel Juditot, míg korábban mindig „a Kékszakállú pártját fogta” – így voltam ezzel én is mindkét Judit esetén.

A Cser Krisztián – Herczenik Anna páros játékában sokan a kémiát hiányolták, egy kihűlt házasság nyomait vélték felfedezni, de erre magyarázatnak el is fogadták a két énekes rokoni kapcsolatát. A szerdai (febr.14.) előadáson Kálnay Zsófia beugrott, így ezúttal a találkozást egy friss kapcsolat egyik első állomásaként nézhettük. Ez a Judit beveti minden női csáberejét, kacérkodik, hogy a kulcsokat megszerezze, és viselkedésére minden áldozathibáztató azt mondaná, hogy kiprovokálta a megerőszakolást. A Kékszakállú eközben énekli el a Juditra vonatkozó sorokat ("Negyediket éjjel leltem... te voltál a legszebb asszony"). 

Míg a rendező beállítását tökéletesen magára húzta Cser Krisztián, Bakonyi Marcelltől mindez annyira idegen lehetett, hogy érthető módon puhította a rendezés erőszakos mozzanatait. Nem vetkőzött le félmeztelenre (atlétában maradt), a szerelmi aktust elölről bonyolította, nem hátulról, ezzel is tompítva annak megerőszakolás jellegét.

Cser Krisztián szintén tompított a premierhez képest a hetedik ajtó erőszakos szexjelenetén, de még így is majdnem mindenkit sokkolt vagy legalább változó mértékben zavart az előadás vége. A szerdai alkalommal (a beugrásnak köszönhetően) a megerőszakolási jelenet ügyetlenebbre sikerült, az egész a takaró igazgatásáról szólt, ám ezért az "elidegenítő effektusért" - amely kifejezte, hogy ez nem a való élet, hanem színház - hálásak lehettünk. Míg a „sima” gyilkosság operai tartozék, a nemi erőszak nem az, és a nézők többsége a naturális jeleneteket prózai színházban sem szereti. Néhány ismerősöm a nyers erőszak megmutatását a koncepció szükségszerű részének érezte, az éjszakához társította („és mindig is éjjel lesz már”): „Hazugság lett volna ezt kihagyni” - „Hét ajtó után mit vár Judit? romantikus gyertyafényt?” - „A rendező, Szabó Máté az összes Juditja összes kérdéseiért bosszút állt.”

ksz15.jpg

Az ajtók ebben a rendezésben nem jelentek meg direktben, csak a hetedik ajtó. Ez logikus: Judit féltékeny a férfi múltjára, „randikérdései” az elejétől kezdve elsősorban a korábbi kapcsolatok felderítésére irányultak. Nyugtalanító nézni, ahogy két ember folyamatosan árt a másiknak, miközben akár meg is adhatnák azt, ami annak hiányzik. (De biztosíthatjuk-e valakinek azt, ami nekünk sincs a birtokunkban?)

Vitatható, mennyire feleltek meg az „ajtó-pótlékok”, mennyire kifejezőek. Az igazi, egyetlen ajtó átlátszó. (Átlátunk az ajtón - tudjuk, hogy mi lesz a válasz a kérdésre. Judit tudja, hogy mit rejt a hetedik ajtó, de a saját szemével akarja látni.)

Az első ajtót pótló kék füzetek tartalma nem vált egyértelművé mindenkinek: a Kékszakállú netán művész, az ő vázlataiban kifejeződő gondolatok jelentenék Judit számára a kínzókamrát? Ezért tép ki belőle két lapot is? Ez inkább Judit agresszivitását mutatja, aki nagyon fenyegetően lép fel már kulcsok nélkül is - összetöri a makett-várat, földre dobja az ágyneműt (nem csoda, hogy a vár felsóhajt ekkor) - fenyegető ostromló, aki hatalmas intenzitással akarja mindenáron kizökkenteni a Kékszakállút depressziójából, és akit a férfi mégsem zavar el: a "mert szeretlek" érzelmi manipulációja elég ahhoz, hogy hagyja magát meggyőzni. Szereti, ha erős hatást vált ki valakiből, ebből tud építkezni.

A második ajtó – a fegyveresház – előrevetíti a hetedik ajtó erőszakos szex-jelenetét. Cser Krisztián meztelen felsőteste is egészen ellentétes előjelű kommenteket váltott ki: volt, akinek túl sovány és elgyötört, nem elég izmos, míg mások szerint „tökéletes test”. A nézők számára hasonlóképpen tárggyá vált a szereplő, ahogy az előadásban Kékszakállú számára is tárggyá váltak a nők. 

A harmadik ajtó (kincseskamra) helyett szemfényvesztést láttunk - Judit hagyja magát elvarázsolni. A férfi színes kendőt borít a fejére, és azon keresztül nézheti egy lámpa fényét. (Erről eszembe jutott, hogy Cser Krisztián első Kékszakállú-előadásában (2010-ben, ugyancsak Miskolcon – KERO egy szemüveget adott Juditra – ez azonos megközelítésre utal.)

ksz17.jpg

 A játékosság már az előző ajtónál is tetten érhető volt, a negyedik ajtónál még fokozottabban érezzük, hogy mindkét szereplő "lelazul", előbújik gyermeki énjük: Judit spontán módon kimászik az ablakba, nincs veszélyérzete, a férfi pedig széles mozdulatokkal rajzolja le, miközben gyönyörködik benne. (Ebből is érzékelhetjük, hogy az előadás elején és végén felbukkanó gyerek sokkal fontosabb jelzés, nem pusztán a cukiságát szeretnék felhasználni.)

A világítás az egész előadásban fontos - a szövegben is rendkívül lényeges a fény és a sötétség; a Kékszakállúra vetülő fények akár megnyugvást, otthonosságot is sugallhatnak. A harmadik újranézés során azt vettem észre, hogy miközben Cser Krisztián játékstílusa az előadás teljes folyamatában a partnereihez igazodott, Judit-lerajzolása hasonló volt. Ez az a pont, amikor leginkább önazonos, amikor magát adja, nem próbál megfelelni - nem is csodálkozhatunk, hogy önként a 3.-4.-5. ajtó kulcsait adja át, és legsebezhetőbb pontjait nem tárja szívesen fel.

A negyedik ajtó lenne az a pont, ahol létrejöhetne a szereplők közötti összhang, amit a zene is sugall. Volt néző, akiben felmerült, hogy a Kékszakállú miért eszik kihűlt levest közben az ételhordóból. Ezt a rendezői döntést úgy értelmeztem, hogy a férfi ezzel a gesztussal elfogadja a támogatást. Volt, aki ennél az ajtónál egy pillanatra az őrületet is felfedezni vélte a Kékszakállú arcán – ezen a ponton már azt is el kell fogadnunk, hogy mentális beteggel van dolgunk, akinek megvan a saját világa, normái. Nem tud ebből kilépni, és nem is várhatunk tőle többet, mint amit nyújtani tud - lehet rá haragudni, lehet sajnálni - a helyzetén nem változtat.  A vérmotívum emlegetése a szövegben utalhat arra, hogy Judit is felismeri a férfi megváltoztathatatlanságát és igazi személyiségét – nem ilyennek gondolta eredetileg. Kékszakállú igazi arca és temperamentuma nem vonzó számára.

Az ötödik ajtónál, azaz az előadás közepén derül ki, hogy mi mindenre is képes Antal Csaba díszlete. Szétesik a reális környezet, de nem lesz magasztos a látvány – nincs kivetítve semmi, ami igazolná, hogy tényleg szép és nagy ez az ország, sőt éppen az előzetes sejtésünk igazolódik be. A Kékszakállú itt is kísérletet tesz a harmónia megteremtésére – táncolnak, átveszi az irányítást - ugyanolyan lendületesen mozog, ahogy korábban rajzolt. Érzékeljük, hogy a férfi az őrület szélére sodródott.  A forgószínpad használata is nagyon kifejező: ellentétes irányban haladnak a szereplők, de néha Judit csak áll és figyeli a férfi mozgását. 

ksz2_1.jpg

Az előadás elejétől jelen van egy kis vár-makett amelyet a Kékszakállú gyufaszálakból épített, amelyet majd Judit összetör még a kulcsok megszerzése előtt (ez egyértelműen utal arra, hogy mentálisan ő sem egészséges - más indokot nem találtam erre a gesztusra), az ötödik ajtónál pedig a tér központi eleme lesz ennek felnagyított változata. Ez a makett szintén megosztotta a nézőket, van, akinek ez felesleges volt, míg mások kifejezőnek érezték: belelátták, hogy gyúlékonysága miatt veszélyes. (Nem valószerű eleme az előadásnak, egy mentális beteg nyilván nem tarthatna magánál gyufát.)

Ezen a ponton nem sokat lehet várni a további ajtók kinyitásától, de a szokásos módon a nyomozás folytatódik… A hatodik ajtónál (könnyek tava) Judit kilép a nézőtérre, távolodik, miközben a Kékszakállú narancssárga-sötétkék fürdőköpenyét viseli, a kapcsolódás jeleként. Érdemes megfigyelni, hogy a Kékszakállú mikor van sötétkék pizsamában, majd veszi fel (akár védekezésképpen) ezt a köpenyt, amelynek az egyik színe közel azonos Judit ruhájának színével. Lényeges ebben a rendezésben minden apróság: az sem véletlen, hogy ennél a hatodik ajtónál Judit mindent bevetve sötétkép kombinéra vetkőzik - már a szín is jelzi, hogy most ő közeledne a férfi felé, hogy még az utolsó kulcsot is megkaphassa.  A színpad visszarendeződik kiinduló helyzetébe, de Judit állapota most már érezhetően labilis – ezt jelzi, hogy behúzódik és összekuporodik a zuhanyfülkében (Kálnay Zsófia zuhanyzott is).

ksz16.jpg

A hetedik ajtó kinyitásának kierőszakolásával Juditot eléri a bosszú: a régi asszonyok sokasága az egyetlen valóságos ajtó mögül jön elő. Láthatóan más-más kapcsolatban vannak a Kékszakállúval, sokan nem jutottak el még abba a fázisba, ahol most éppen Judit tart. A többség kifejezetten boldognak is tűnik, hozzátartozóként látogatják meg a férfit a kórteremben. Mozdulataik egészen hasonlóak Judit kezdeti gondoskodó gesztusaihoz. A Kékszakállú a kapcsolat korai fázisában sokak számára boldogságot jelent, a trauma csak később jön - az emlékek pedig megszépülnek. (Van néző, akiben az is felmerült: ha emlékek, miért jönnek kívülről.) Őket látva, Judit saját magát érezheti betolakodónak.

Ez az ajtó alaposan felzaklatja a kedélyeket - nemcsak Juditét. Ezt felfoghatjuk Judit rémálmának, de akár a Kékszakállú által kivetített vágyképnek is: szeretné, ha sok nő kényeztetné egyszerre. Legjobb lenne, ha össze is verekednének érte – teszem hozzá már én, aki először vártam, hogy a nők konfliktusba is kerüljenek, vagy legalább valahogy viszonyuljanak egymáshoz, de ez persze téves elképzelés, a Kékszakállú mindent megtesz, hogy élete női szereplőit hermetikusan elzárja egymástól, bár ennél a létszámnál a logisztika már nehézségekbe ütközik. A királyi koronával, minimális mozgással bemutatott méltóságos régi asszonyok-konvenció helyett a nyolc, illetve kilenc nagyon szép táncoslány és Judit belakja a teljes színpadot ebben a jelenetben. A Kékszakállú "párhuzamos univerzumait" láthatjuk egyszerre.

ksz22.jpg

Már szó nincs arról, hogy minden napszakra (illetve minden életkori fázisra) csak egy jut, ahogy azt Balázs Béla kitalálta. Kilenc nő túl sok, személytelennek érezzük a bemutatott kapcsolatokat, sőt parodisztikusnak is - az egymásra halmozott ételhordók legalább nem dőlnek el, bár labilisnak érezzük őket. (A pisai ferde torony is bevillant róluk - ingatag az egész életstílus, amit a Kékszakállú kialakított, bár mégis működik.)  Jót tehetne a humor a darabnak, de a Bélák gondoskodtak róla, hogy ne férjen bele. Kívülről inkább bohózati alapanyag lehetne, ha egy férfi hirtelen megbetegszik, és az összes szeretője egyszerre érzi szükségesnek, hogy felkeresse a kórházban és támogassa – biztosan történt már a valóságban is hasonló.

A rendező a túl sok nővel egyértelműen lefokozza a négy nagy szenvedélyes szerelmet jellegtelen, futó, felcserélhető viszonyokká, és megjelenik a fájó valóság: a Kékszakállú számára senki nem válhat tartósan fontossá. (Olyan, mintha emberi viszonyait is szerepként élné meg – időlegesen teljesen részt vesz bennük, aztán egy pillanat alatt kilép.) Esetleg rövid időszakokra merülhet fel a kapcsolódás esélye, és akkor sincs garancia, hogy a „mágikus pillanatra” éppen ráérez a nő is, így a Kékszakállú közeledési kísérletei szükségszerűen kudarcot vallanak.

ksz9.jpg

Visszamenőleg érthetővé válik a Kékszakállú lerobbant állapota. Utólag ébredhetünk rá, hogy mégsem a kihasznált nők a legszerencsétlenebbek. Ők még találhatnak "normális" férfit, a Kékszakállú viszont ugyanúgy nem tudna változtatni az életmódján, ahogy egy tigrist sem lehetne vegán étrendre átszoktatni.

A kilenc nő együttes jelenléte azt is sugallja, hogy ezek a kapcsolatok egyszerre vannak jelen, így a Kékszakállú figurája már szinte összemosódik Don Giovanniéval. (Kísért a múlt: Szabó Máté Miskolcon tíz éve rendezett Don Giovannit, Cser Krisztián szakdolgozata pedig egyszerre foglalkozott a Kékszakállúval és Don Giovannival, és meg is találta a kapcsolódási pontokat közöttük. A Kékszakállúval párhuzamosan Leporello szerepére készül az Operaház Don Giovanni-előadásában - a szerdai este egy-egy gesztusában az éppen újra megszülető figurát is látni véltem... ) 

A hetedik ajtónál tényleg elérkeztünk a lényegig.

Judit - és a többi nő is - egy-egy (narancssárga tetejű) ételhordó dobozzal érkezett. Öltözeteiken szintén dominál a narancssárga szín, de eltérő karakterek. Egyéniségük mégsem érvényesülhet, tucatáruvá silányulnak Kékszakállú kollekciójának részeként.

Számomra ezt a jelenséget, amelyet a Kékszakállú folyamatosan megtapasztal (minden nő elértéktelenedik számára, miután megszerezte őket, és újabb energiát csak újabb kapcsolatból meríthet, tehát nem is állhat le) a plakátra is kihelyezett ételhordó doboz fejezi ki. Ez az igénytelen doboz lehangoló, nagyon elüt a kékséges környezettől, amelyet esztétikailag kifinomultnak is nevezhetnénk (beleértve az összes szereplő ruháját is). Ez lett az előadás, illetve a Kékszakállú központi jelképe: ami belekerül ebbe a dobozba, az automatikusan „junkfood”-nak látszik, függetlenül a minőségétől – készíthette azt akár egy Michelin csillagos séf is. A doboz kifejezi az otthon keretein túlnyúló gondoskodást is. Ez Kékszakállú igazi tragédiája: aki valóban törődik vele, az számára már nem érdekes, sőt akár még fel is bosszantja a túlzott figyelem - cinikus megjegyzésekkel honorálja Judit törődését is. („Csak ami nincs, annak van bokra…” – ahogy a József Attila mondja, akinek a nőkhöz való viszonya erősen hasonlít ahhoz, amit ebben az előadásban látunk. Vagy ahogy a Kontroll Csoport: Ilyen vagyok ilyen – nem változtatsz ezen) Mivel nem képes hosszú távú kötődésre, nem lehet megmenteni – a várat nem lehet felmelegíteni. Minden erre irányuló kísérlet szükségszerűen bukásra van ítélve. Az önfeladás bárki részéről („a küszöbödre lefeküdnék” gesztusa) különösen értelmetlen.

ksz3.jpg

Judit a kierőszakolt megismerési folyamattal nem jár jól – hiába hiszi azt, hogy ez neki sikerülni fog, porba sújtja a valóság (ld. Szemelé sorsa, aki Zeuszt igazi alakjában akarta megismerni): ő is csak egy lesz a sok asszonyból, leértékelődik. Ez akkor is hangsúlyos lenne, ha az erőszak elmaradna, és a Kékszakállú csak úgy kisétálna a szobából. (Van, aki úgy érzékelte, hogy Juditot meg is öli Kékszakállú. Ez az eredeti legendához illeszkedne is, de a vég enélkül is elég nyugtalanító.)

Amit látunk, akár happy endként is felfogható: Judit megmenteni jött, a Kékszakállú ettől erőre is kapott - csak "kisebb szépséghiba", hogy ezen közben Judit lelke súlyosan sérül. 

ksz3_1.jpg

Volt néző, aki saját bevallása szerint azonnal átlátta, hogy ez lesz a logikus végkimenetel: a nő váltja a férfit a kórházi ágyon. A bántalmazó és az áldozat szerep többször cserélődött az előadásban, de a mérleg változatlan – az energia megmarad, és persze az élet hullámvasút jellegének ismeretében sejthető, hogy a Kékszakállú is visszakerülhet egy újabb mélypontra, ahonnan majd egy másik Judit fogja kirántani.

A rendezésben Judit erőszakossága is több ponton kifejeződik, nemcsak a válaszok (kulcsok) erőltetésében, de a makett-vár (sokak által vitatott) összetörése is szükségszerű, akár eljuthat ő is addig, hogy pszichiátriai ápolt legyen. (Később beléphet ide az elhagyott vőlegény is egy másik dobozzal, aki számára a hetedik ajtó mögött majd a Kékszakállú lesz - teszem hozzá már én.) 

ksz19.jpg

Az előadás nyomán bennünk is megszülethet a felismerés (nemcsak a megismerést kierőszakoló Juditban), hogy sem a világ, sem mi magunk nem működünk úgy, ahogy képzeltük, vagy ahogy szeretnénk. Kénytelenek vagyunk ennek kapcsán a saját életünket is átgondolni, és a biztosan vesztes-vesztes játszmának ígérkező helyzeteket elkerülni. Az előadást akár „narancssárga riasztásnak” is felfoghatnánk. Hosszabb távon is hasznos lehetne, lehetőleg levezető beszélgetéssel - a rövid menetidő miatt ez nemcsak kívánatos lenne, de lehetséges is. Eszembe jutott pszichológus/pszichiáter – leginkább Csernus Imre - meghívásának lehetősége, aki ehhez az előadáshoz hasonló kíméletlenséggel szembesít minket saját életünkkel, ha hagyjuk. Szabó Máté rendezésének stílusa rá emlékeztetett: aki tisztában van, hogy változtatnia kellene, de nem teszi, az többszörösen is meg fogja szenvedni ezt – éppen úgy, mint Judit, aki pontosan tudja már az ötödik ajtó után, hogy esélytelen a helyzete, de mégsincs ereje kilépni.

 ksz1_1.jpg

PS. A fotókat Éder Vera készítette, a színház Facebook oldaláról származnak.

PS. Aki messziről utazna, azoknak javaslom, hogy kössék össze az előadás megnézését (vagy akár egy másik miskolci színházlátogatást) egy kis túrával - nekem nagyon jó felkészülés volt a természetben való kiadós gyaloglás után megérkezni a színházba, majd másnap - ugyancsak kirándulás közben - átgondolni a látottakat. 

bukk_fennsik.jpg

 Nagymező - jan.27. - Adam Hijaz képe, akit ezen a ponton győztem meg, hogy a barátnőjével együtt még odaérnek a Kékszakállúra. Az előadásnak így lett egy palesztin és egy holland nézője is.

Címkék: Miskolc Szabó Máté Herczenik Anna Kékszakállú Cser Krisztián Antal Csaba Kálnay Zsófia Cser Ádám Bakonyi Marcell Cser Ármin Kiss Beatrix

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6818325381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása