Szombat este hivatalosan is elkezdődött a palacsinta korszaka a Vígszínházban, bár a szilvásgombócnak is meg kell maradnia, mert továbbra is nagy szükségünk van rá. Itt a Pinokkió, a Presser Gábor és Sztevanovity Dusán nevével fémjelzett új zenés családi mesejáték, avagy „road movie”, és már csak az a kérdés, hogy függőséget fog-e ez is okozni, ahogy A padlás, majd később a Dzsungel és a PUF.
Ha a 35 éve készült Padlással összevetjük, az is világos, hogy mennyit változott a világ, mennyire más elvárásoknak akar megfelelni egy általános sikerre törekvő, nagy költségvetésű és sokszereplős zenés darab. Minden felgyorsult, a Vígszínház pedig igyekszik pörgős, érdekes előadásokat bemutatni, hogy sikerrel vegye fel a versenyt a filmekkel és a sorozatokkal, és mindig tele is legyen Magyarország egyik legnagyobb (és legszebb) nézőtere.
Az előadás érezhetően hosszú távra és a lehető legigényesebben készült, a Víg csapata nem csak énekli a főcímdalban, hogy „rendesen dolgozunk, keveset táncolunk”. (Igen, szerintem is keveset, még hosszabban elnéztem volna Vati Tamás koreográfiáit.)
Mivel Benedek Albert, Keresztes Tamás és Kovács Krisztina közös szövege Carlo Collodi 1883-ban írt, és általánosan ismert regényére épül, nagy szpoiler-veszély nincs, a mai nyelvezetre átírt szövegpoénokat nyilván nem lövöm le, és a zene is újdonság lesz. Óriási dolog, hogy élő zenével mehet az előadás, amelyet felváltva fog Kovács Adrián és Mester Dávid vezényelni.
Néhány első benyomás következik, az előadás utáni éjszakáról, várva a hozzászólásokat.
A premier végi tapsrendnél minden alkotó és a háttérben dolgozó is felment a színpadra, és így talán a mezei nézőknek is átjöhetett, hogy a hét (?) zenész, és 24 színész mellett még mennyien dolgoztak ezért a rengeteg változással járó, nagyon összetett előadásért.
Mindenkit nem sorolok fel (ld. színlap), a folyamatosan jelen lévő főszereplőt támogatva nagyszerű színészek villantak meg kisebb szerepekben, a "gonoszok" jártak a legjobban – a macska (jelen esetben a rókával) tényleg elvitte a "tejfölt".
Mivel előre hittem abban, hogy ez jó lesz, a színháztól idegenkedő lányomat vittem kísérőként, így lemérhettem, hogy milyen sorsra jutnak majd azok a nézők, akik csak a gyerek kedvéért ülnek majd be. Nekik üzenem: nem járnak rosszul, az előadás kétségbevonhatatlan minősége, egyes dalok és a Róka – Hegyi Barbara – és a Macska – Kern András egy ilyen kedvetlen(ül érkező) nézőt is elkaptak. Ez a kettős tarolt, és a „nyaralós számuk” által az előadás alaphangulata is alaposan megmelegedett. (A YouTube-on minden dal meghallgatható már!! a legjobb reklám) Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy folyton vártam őket vissza, jöjjenek és zaklassák azt a szegény Pinokkiót. (Ezek után nehéz azt mondani, hogy „a jó győz”.)
Méhes László sem panaszkodhat, két különböző fenyegető alakot kapott, de mindkettő jól meg is jegyezhető – a Dzsungel után már megint szerencséje volt.
A tündérek sajnos annyira jó pozícióban nincsenek, mint a „gonoszok”, akik közül a kékhajú Waskovics Andreánál hálásabb a helyzete az őszhajúnak. A kortalan Halász Juditnak jól áll ez a szerep, még felhőcskés csizmáját is sokan fogják emlegetni-elirigyelni. Aki nem sokat jár a Vígbe, az rá fog csodálkozni, hogy élőben nézhető - teljesen megérdemelten szép nagy tapsot kap a dala is.
Bennünk is rokonszenvet ébreszt Varga-Járó Sára (még e.h.) Kanócként, nemcsak Pinokkióban. Átüt a tehetsége, és a „húzódala” miatt biztosan véglegesen meg is jegyezzük. Szántó Balázs egyéb szerepeihez képest most „kicsiket kapott” (hármat), ez most nem a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, és nem a Szélvész után, de aki azokban látta, az így is nagyon figyelni fogja, hogy mit csinál ezekben a jelenetekben.
A Pinokkiót állandóan támogató két szereplőt is megjegyezzük: Majsai-Nyilas Tünde (Tücsök) folyamatosan lohol, hogy megóvja Pinokkiót, míg Borbiczki Ferenc Dzsepettó mesterként megnyugtató jelenség, hiteles apa, akinek a fájdalmát és magányosságát szintén át tudjuk érezni, pláne ha szülőként nézzük az előadást. Az éppen csak megteremtett fabábot, a kisfiát szinte azonnal el kellett engednie. A történet folyamán mindketten próbálnak visszatalálni a másikhoz, miközben csak néhány harmonikus pillanatot sikerült együtt élvezniük, arra gondolnak vissza nosztalgikusan, miközben egymást keresik. Kérdés marad, hogy mennyire sikerülhetne közös életet élniük.
Most vagytok az AJÁNLÓÓÓ felénél! – nálam már másnap van, hajnali egy -, aki már ide eljutott, megérdemli, hogy megtudjon valamit a címszereplőről is.
Dino Benjámin telitalálat a szerepre, de mivel e.h. kora óta nézem, ezt a kijelentést az előadás megtekintése nélkül is simán megkockáztattam volna, annyira evidens választás. Feltehetően azok, akik A Doktor úr-ban látták, egy szintén szép nagy szerepben, ugyanezt mondanák. A rendezőnek, Keresztes Tamásnak szintén rendkívül jól állt volna a pinokkióság, és senki nem firtatta volna a korát – nem is véletlen, hogy a szerzők között is szerepel, biztosan mélyen érdekelte ez a felkérés.
Dino Benjámin sokkal szerethetőbb Pinokkió, mint amilyennek nekem valaha ez a figura tűnt, akár a regényben, akár más feldolgozásaiban. Végig aggódtam érte, hogy ne csináljon újabb marhaságokat (ne adja el a könyvét, ne menjen el a gyanús alakokkal, ne legyen ennyire hiszékeny…). Hihetetlen lendülettel, pillanatnyi megtorpanás nélkül viszi az előadást, rá épül a produkció. Ha nem keltene bennünk érzelmeket, akkor hiába lenne a kellemes zene, a két-három slágergyanús szám („Az élet szép, ha van palacsinta!”). Ez a Pinokkió rácsodálkozik a világra, és vele kapcsolatban nem beszélhetünk csínytevésekről, mert nincs tisztában tetteinek súlyával. Nem kizárt, hogy előbb-utóbb meg is fog tanulni magára vigyázni. Őt nézve eszembe jutott: mennyi mindenre fel kell a gyerekeinket készíteni, hogy ne darálja be őket azonnal a világ. Lehet, hogy egy Pinokkió segíthet is ebben…
Az előadás alapjául szolgáló regény először egy folyóiratban jelent meg, folytatásokban – emiatt van tele annyi epizóddal és fordulattal, és ennek köszönhető most a „road movie” megnevezés. Nem lett volna könnyű ezt a történetet veszteségek nélkül tömören elmondani. A színészekre vár a feladat, hogy kellő tempóban pörgessék a jeleneteket, kompenzáljanak minket az ismétlődőnek ható fordulatokért. (Az előadás ennyiben is az életre hasonlít, az sem egyenes vonalú és gyakran esünk bele ugyanazokba a csapdákba.)
Ugyancsak a regényből ered a történet komorsága: az 1880-as években Dél-Olaszországban hatalmas volt a szegénység, tömegek vándoroltak ki Amerikába, és ez a rengeteg szenvedés, fájdalom benne van az előadásban. A szöveg markáns utalásai a válsághelyzetre egyértelműen a felnőtt nézőknek szólnak, és éppen nem a legviccesebb részek azok, amelyeken érdemes lesz később kicsit alaposabban is elgondolkodni, hanem például a bábszínházi jelenet, amelyben messzire vihet néhány mondat (nem pontosan idézve: "azt tanítottam nektek, hogy élvezzétek, amikor ütitek egymást"). Ez feltehetően a gyerekeket annyira nem fogja zavarni, de az előadás számos pontján meg is ijedhet egy kisebb gyerek. Érdemes a színház által meghúzott 10 éves korhatárt tiszteletben tartani. Persze, gyerekfüggő az, hogy ki mit bír és ki mit szokott meg, de nem kell sietni – meg fogja várni a jelenlegi csecsemőket is ez az előadás. (A padlásra 1988. szeptember 9-én mentem (először), Pestre költözésem legelső estéjén, és még most is műsoron van...)
Az előadás egyes jeleneteiben azt éreztem, hogy ez mintha még kisebb gyerekre lenne kalibrálva, míg más részekben az utalások befogadhatatlanok lesznek akár egy 15 évesnek is, de annyi benyomás ér minket, hogy nem baj, ha valaki elsőre nem mindent fog majd fel. Majd megnézi újra…
A remek színészek, a Presser-zene, a humoros szövegek mellett az előadás legerősebb tartópillére az egységes látványvilág. Mindennel meg lehetünk elégedve, és az összes szuperlatívuszt megérdemli Giliga Ilka a különleges jelmezekért. Auer Alexandra a rendező partnere díszlettervezőként, nagyon szerencsés, hogy mindent kifejez néhány jól mozgatható díszletelem - köztük elég tér marad a mozgásra mégis. Mindezt kiegészíti a háttérvetítés és a bábok. Csodásak a medúzák, felejthetetlenek. De nem válik öncélúvá a látványvilág, nem vesznek el benne a színészek, hanem még jobban kiemelődnek.
Gordon Eszter fotója a premier tapsrendjéről - (ld. a medúzát is)
Nem minden dal lesz sláger, nem mindenki fog maradéktalanul örülni a mai hangolású – néhol szlenges - szövegnek, de az erősen meglepne, ha ez a látványvilág nem kerülne a jövő évi kritikusi díj szavazáson a top háromba. Remélhetőleg a képekből ez át is jön. Szokodi Bea fényképezett, de csak egy órányi időben, mert ennyi volt a fotóspróba, így minden gyönyörűsége az előadásnak nem is szerepelhet ezeken a képeken. Nézzétek meg!
Hosszú sorozatot, rengeteg Pinokkió-rajongót kívánok a társulatnak, sok türelmet a színház szervezőinek a várólisták kezeléséhez az elkövetkező években!
Dömölky Dániel fotója a teljes csapatról a premier után
PS. Megjegyzendő, hogy a második bemutatón illetve szereposztásban Kern András helyett Seress Zoltán, Halász Judit helyett pedig Igó Éva játszik. Még egy ok az újranézésre...
