A 6Szín júliusban egy, a szokványostól jelentősen eltérő produkciót mutatott be „igaz történetek és a színészek improvizációi alapján”, amelyet a résztvevők írtak, Bíró Bence dramaturg gondozott és Bodó Viktor rendezett.
A színlap a szokásosnál is informatívabb, és valóban azt kapjuk, amit ígérnek: egy terápiás csoport több ülésébe nézhetünk bele és akár közéjük tartozónak is érezhetjük magunkat. Azt, hogy mennyire, már csak rajtunk múlik.
Vigyázat, az előadás akár régen szunnyadó traumákat is a felszínre hozhat – kaptam nézői beszámolókat már a premier másnapján, amelyekben az előadást követő álmatlanul töltött éjszakáról is szó esett.
Legközelebb holnap látható, de már elfogytak a jegyek, ahogy a két októberi alkalomra is. Aki szeretné látni, az valamelyik novemberi estére tervezzen, de gyorsan.
Az alábbi néhány gondolat a harmadik előadás kapcsán merült fel bennem:
A csoport 1+12 fő története, akik próbálnak függőségüktől szabadulni. Róluk azonnal eszünkbe juthat Jézus és tanítványai, illetve „A” szenvedés maga, sőt a „mindenki függő” gondolat is - mi is közéjük tartozunk valamilyen szempontból, már csak rajtunk múlik, hogy ezzel akarunk-e foglalkozni.
A szereplők közül túlnyomó többségben vannak a fiatalok. Kádár Kinga, Szécsi Bence és Ujvári Bors idén végzett a „Zsámbéki – Fullajtár” osztályban (amelyik eredetileg annak indult). Biró Kristóf eh., Gál Réka Ágota eh., Molnár András eh., Pigler Emília Zita eh pedig a „Hegedűs D. Géza - ifj. Vidnyánszky” osztály végzősei. Egyed Bea már komolyabb táncos múltat mondhat magáénak, jelenleg játszik a III. Richárd betiltva c. előadásban is. Ketten igazi húzónévnek számítanak filmjeik miatt, annak ellenére, hogy ők is nagyon fiatalok és még tényleges koruknál is sokkal fiatalabbnak tűnnek: egyikük Stork Natasa, akit igyekszem mindenben nézni, és neki még a két nagy filmjéről is írtam külön ajánlót (Felkészülés…, Veszélyes a fagyi), vagy éppen Kerekes Vica, akit talán a Hab tett igazán ismertté. Az is lehetséges, hogy valakit a függőség témája nem érdekel, csak azért megy el a 6Színbe, hogy színpadon élőben lássa játszani a 13 színész valamelyikét, vagy netán egy újabb Bodó Viktor-rendezést akar látni. (A tavalyi vígszínházi előadása, A kastély nekem is tetszett, két kategóriában a személyes évadértékelésemben is ott volt a topon - a legjobb díszlete miatt is. Ezúttal A csoport-ban csak néhány széket használnak a résztvevők, ez egy igazi low budget független előadás - Remete Kriszta mindenkire egy jellemző ruhát adott rá.)
Az élettapasztalat rendkívül fontos ennél a pályánál, éppen emiatt méltatlan is lenne az, ha a rutinos színészeket – például az eddig még nem említett Terhes Sándort – összevetnénk valakivel, aki most kapta meg a diplomáját. Szerencsés, hogy a már befutott színészek annyira sokféle helyről és háttérrel érkeztek, a fiatalok sokféle játékstílust is tanulhatnak tőlük.
Itt van például Kerekes József is, akinek a karaktere eleinte nagyon lazán fogja fel helyzetét, csak később ébred rá, hogy mit is jelent az alkoholizmusa. Dupla poénként működik, hogy „a feleségem küldött ide”. (Kerekes-Katz Petra a 6Szín egyik vezetője, aki nyilván felismerte azonnal, hogy jót fog tenni az előadásnak egy nagyon szerethető és népszerű komikus színész is.)
Ez az este azonban semmiképp nem a kikapcsolásunkat célozta meg, ahogy az általam szintén a múlt héten látott Pretty Woman, Ketten vagyunk, Múvilav (és még rengeteg más előadás is), ehelyett inkább szembesítenének önmagunkkal és a saját problémáinkkal, ahogy ez egy valódi csoportterápián is történhetne, azzal a különbséggel, hogy ez nem interaktív előadás, nem merült fel az alkotókban, hogy bármely nézőt vallomásra kényszerítsenek.
Az előadás a csoport tagjainak gyülekezésével indul, amely spontán hatást próbál kelteni, de ezen az estén erőltetettnek és hosszúnak éreztem. Akkor kelthetné csak a valódiság benyomását, ha szándékoltan egybe esne a nézők beterelésével, és az alkotók bevállalnák, hogy ezt nem minden néző fogja látni. A későn beülők se veszítenének semmit, ha erről lemaradnának, mivel a lényeg a csoportvezető, azaz Zsótér Sándor köszöntőjével indul, aki minket is direktben megszólít. Ami ez előtt történik, felejthető.
Míg a jelenlévők közül többen is vannak, akinek a figuráját nem éreztem egészen kialakultnak erre a harmadik előadásra, Zsótér Sándor készen lett, minden mozdulata egy igazi terápiás vezetőé, aki kíméletlenül képviseli a csoport szabályait, éppen a szenvedélybetegek érdekében.
A résztvevők problémái közül van, amelyik jobban megérinthet minket, részben a felvázolt élethelyzet, részben az illető színészi játéka miatt. A hangulat nagyon hasonlít egy igazi csoportéhoz: abban is mindenki a saját bajára gondolva vesz részt, és változó mértékben érez rá társai problémáira – van, akiére jobban rezonálna, van, akiére kevésbé. Az előadás ennek következtében szükségszerűen hullámzó – az elhangzó monológok nem keltenek bennünk egyforma feszültséget, érzékeltem üresjáratokat is. (Ahogy egyre több előadás lemegy majd, változni fog a csoport és az előadás dinamikája is, és meglehet, hogy ezek egészen eltűnnek majd, vagy a nézők többsége ezeket nem érzékeli. Ennek az előadásnak a hatása még a szokásosnál is jobban függ a néző életszemléletétől, tapasztalataitól.)
Komolyan véve az elhangzott figyelmeztetést – „nevek és történetek nem mehetnek ki a csoportból” – még véletlenül sem kívánom részletezgetni a résztvevők játékát. Legyen elég annyi, hogy a fiatal színészeknek módot fog adni ez az előadás a figurák mélyítésére. Gyorsan elkelnek a jegyek, sokat tudják majd játszani, és ez mind jót fog ezeknek a saját fejlesztésű szereplőknek tenni, nézhetjük ezt (vendégelőadókkal) kibővített nyilvános „Bodó Viktor masterclass”-nak is.
Az, hogy a fiatalok vannak többségben, szokatlannak is tűnhet, de nem is egészen életidegen: lehet, hogy az újabb generációk tagjai egyébként is kevésbé hagyják szétrohadni az életüket, inkább fordulnak szakemberhez segítségért.
Az előadásnak ez is lehet a célja, hogy minket, akik erre az egy estére a csoport tagjává váltunk, ráébresszenek, hogy talán a mi bajainkra is a csoportterápia a megoldás. Vagy mégsem.
Az előadásban van kritikai él is, a tagok nemigen tudnak ténylegesen a mellettük szenvedő bajára figyelni, hiszen nekik is megvan a sajátjuk. Eleget segít-e rajtunk, ha idegeneknek elmondhatjuk azt, ami a szívünket nyomja, miközben tudjuk, hogy a többiek ezt gyorsan el is felejtik? Pótolja-e ez azokat a kis közösségeket, amelyekhez egy ideig hozzá tudtunk tartozni, de menet közben már el is vesztettünk?
Az előadásban mindenféle függőség előfordul, de a legtöbb kialakulásánál ott van a család hatása. Nem egy szereplőnél említődnek a szülők, akik sokszor nem képesek a már felnőtt gyerekről leválni, nem hagyják, hogy egészen egyedül a saját útjára lépjen…
Ezen hosszasan elgondolkodva eszembe jutott, hogy mindezt megelőzi egy olyan folyamat, amely valahogy úgy kezdődik, hogy a két ember a család létrejöttekor hatalmas nyomás alá kerül, hogy rendszerint önerőből megteremtse a működéshez szükséges forrásokat. Már a kezdetektől nehézségbe ütközik még az is, hogy egymásra minőségi időt fordítsanak, és a többségnek a korábban létrejött baráti kapcsolatok ápolására pláne nem marad ideje, így mire (hihetetlenül nagy sebességgel) eltelik a gyerekneveléssel töltött két évtized, a pár már meg is öregedett (a legtöbben eleve csak a harmincas éveikben szállnak be ebbe a mókuskerékbe) és jön az „üres fészek” - hangulat. Jó esetben nem váltak el, de egyéb kapcsolatok nélkül maradva nyilván nem az jutna eszükbe először, hogy most már elvágják a gyermekeikhez fűződő szálakat is, akikhez még maradt valami közük a nagy hajtásban. A legjobb forgatókönyv szerint nagyszülőként még szükség lehet rájuk, ha nem kerül porszem a gépezetbe… De mi van, ha mégis?
(Ez csak egy példa volt, ezen túl a 13 szereplő sorsa rengeteg irányba elvihet minket, aszerint, kit éppen mi foglalkoztat.)
Az előadás megnézése után a néző szükségszerűen elkezd azon gondolkodni, hogy a bemutatott sokféle zsákutca miként lehetne elkerülhető (jó lenne abba a néhány ezerbe tartozni, akinek jutna üdv a Földön... de nagyon nem megy). Még az is lehet, hogy beismeri, hogy ő maga se él az arany középút szellemében, kiegyensúlyozottan, élvezve a pillanatot, de azért kicsit gondolva a jövőre is. Eldöntheti, hogy neki is kellene egy ilyen csoport, vagy valamifajta közösség (kórus?, táncórák?, filmklub?), vagy nem. Át kell gondolnia, hogy vele magával most éppen mi van. Ez már önmagában is eredmény, és a nagy számok törvénye alapján a sok százból néhány néző talán képes lesz változtatni is. Nem hiába csinálták meg az alkotók ezt a produkciót, köszönet érte.
Ps. A fotók a 6Szín Facebook oldaláról származnak.
