Jó lenne, ha folyamatosan műsoron lenne Fullajtár Andrea Karády-estje, de mivel erre most még nincs garancia, mindenkinek javaslom, hogy március 25-én 18h-kor próbáljon bejutni rá a Budapesti Történeti Múzeumba, mert feltétlenül érdemes.
Ennyi a lényeg tömören, és most jöhet az ennél valamivel részletesebb kifejtés, vagy inkább élménybeszámoló Keppel Ákos/BTM fotóival.
Múzeumokban nem túl gyakori a színházi előadás, korábban nem is hallottam arról, hogy a Budapesti Történeti Múzeumban lett volna hasonló esemény, ott legutóbb a nyár folyamán a felújított Szent István terem meglátogatása céljából jártam.
Aki erre a záróra utánra időzített programra korábban érkezett, most is felhasználhatta az időt, hogy a kiállításon is körülnézzen: az előadás a gyermekvonatokról szóló teremben volt, amelyik meg is telt. Eredetileg azt hihettük sokan, hogy a hatalmas „barokk teremben” lesz, a kikészített széksorok is erre utaltak. A felhalmozott bőröndöket már el is képzeltem valamiféle díszletelemnek, de aztán kiderült, hogy ebből az óriási belmagasságú térből tovább kell mennünk, ez csak ruhatár. (Ahogy megtudtam, eredetileg tényleg ide tervezték a programot, de az akusztika nem kedvező – és valóban, ekkora térben kevésbé jól érvényesült volna Bán Zsófia „El!” című monodrámája, amely egy kivételes sorsú művészről szól, akinek alig 12 évnyi magyarországi művészpályája igazi hullámvasút volt, mélységekkel és magasságokkal. 12 év nem sok – Fullajtár Andrea, aki megszemélyesíti már több, mint kétszer ennyit töltött a pályán, és még érezhetően rengeteg tartalék van benne.
Karády Katalin élete még a wikipédia keretei között is megrázó, nemhogy egy másik, hasonló kaliberű művész előadásában, aki személyes kisugárzásával még tovább erősíti ennek az életútnak a drámaiságát. Rengeteg a tanulság, talán túl sok is, és most kaptunk ettől az estétől egy újabb esélyt a megértésre.
Már három éve, Pataki Szilvia egészen zseniális Karády-estje kapcsán leírtam, hogy már akkor is az előadó érdekelt, nem éppen Karády, vagy a végzet asszonya jelenség. De mivel az az este tényleg hatott rám, és drukkoltam, hogy hosszabban műsoron maradjon, most valóban „beljebb voltam”, a Pataki Szilviától kapott tudás és benyomások nem múltak el, és most így már nem egészen zöldfülüként ültem be erre az estére.
Lényeges, hogy míg Pataki Szilvia estje nagyon sok Karády-számot tartalmazott és jelen idejűnek mutatta a színésznő bántalmazását, most már mindez múlt idő, 1953-ból emlékszik vissza egész korábbi életére és pályájára, a brazíliai bevándorlási hivatalba való belépésre készülve, amikor még bizonytalannak tűnik a révbeérés, és nem tudhatta, hogy élezte 15 évre nyugvó pontra kerül. Ez az időpillanat így különösen jó választás volt a drámaíró részéről a visszatekintésre.
Az est ötletgazdája, illetve a rendezője, Pelsőczy Réka nem számolhatott azzal, hogy a február 19-i premier óta kitör egy háború a szomszédban, azaz más jelentése lesz annak, amikor látunk valakit bebocsáttatásért könyörögni.
Az elhangzottak alapján tetszés szerint ki-ki elgondolkodhat akár a szerencse forgandóságán, mi minden kellett ahhoz, hogy egy kőbányai szegény kislányból országos ismertségű sztár legyen, és mi ahhoz, hogy egy igazi sztárt egyik napról a másikra tönkretegyenek, mit ér meg a művészet, és mi indokolhatja azt, hogy valaki inkább arra vágyjon, hogy megint a névtelenségbe süllyedjen.
A jelenben a mindenféle valóságshowknak köszönhetően hasonló váltás sokakkal ténylegesen is megesik, egyik napról a másikra országos ismertségre lehet szert tenni, míg a covid időszakban nem egy már befutott művész keresett civil foglalkozást, nem éltek meg a megszerzett nevükből. A Karády-életút inkább az ismertség veszélyeit jelzi, és nem azt, hogy vészhelyzetben védettséget adhat, ha valaki felkapott művész.
Az előadásban felvételről néhány Karády-dal is elhangzik, de mégis Fullajtár Andrea által kerül hozzánk közel Karády, az ember. Ugyan ez most felolvasószínház, de ennek ellenére láthatjuk, hogy az átváltozás mégis megtörténik – engem kicsit sem zökkentett ki az, hogy a szöveg jelentős részét olvassa. (És az sem, hogy harmadéves kora óta már rengeteg szerepben láttam, és azokban is elhittem neki mindig az adott figurát – többek között Pelsőczy Rékával készített korábbi monodrámájában Anna Politkovszkaját is.)
Ezen a második Karády-előadáson a megtervezett hangulatos belépője „gallyra ment”, ahogy a nagyanyám mondaná – néhány néző minimális késéssel érkezett, és így az egészet újra kellett kezdeni. Ez nem szokott nagyon kedvezni semmilyen színházi estének, de Fullajtár Andrea ezen a kis gikszeren elegánsan túllépett, és perceken belül már mindez el is felejtődött. (Mi ez a pár perc csúszás ahhoz képest, hogy egy világjárványról és egy szomszédos háborúról kell elfeledkeznünk, miközben egy tragikus életúttal szembesülünk?)
A színésznőnek egyébként remek éve van, idén már volt Jászai Mari is a „Káli holtak”-ban, majd rövidesen kapott még egy nagy kaliberű szerepet az „Isten, haza, család”-ban, és most itt van előttünk, mint a saját dívaságára is csak emlékező Karády… - De mennyire jó lenne, ha ebből az anyagból, akár még a szövegkönyv bővítése árán is, de egy állandó előadás jöhetne létre.
Fullajtár Andrea nagyon jól használja ki ennek a kis teremnek, és a benne elhelyezett vasúti kocsinak az adottságait, egyáltalán nincs szükségünk sem egy másik szereplőre, hogy elképzeljük a bevándorlási hivatal tisztviselőjét, illetve pont elég, ahogy a színésznő felolvassa, hogy milyen a berendezése a szobának. Az, hogy hajóval érkezett, egészen lényegtelen, a tengeri hangulatot a bejátszott sirály hangok is kellően megidézik. Pelsőczy Réka oldalt ülve olyan intenzíven nézi, ahogy annak idején barátnője, Frank Irma figyelhette, akivel együtt vándoroltak ki. (Akár beleírható lenne ez a néma szereplő is…) A rendező és színésze egy színészosztályba jártak, a teljes pályájukat együtt töltötték a Katonában, nem véletlenül sikerülnek jól ezek a közös munkák, egymásra vannak hangolódva. Pelsőczy Réka jó helyzetekbe tudta a színészt beállítani, aki még felolvasva is úgy tudja a mondatokat velünk közölni, mintha a saját, éppen akkor eszébe jutó gondolatai lennének. Nem marad a felületen, tényleg elhisszük neki, hogy ő maga szenvedett és élte át az összes tragédiát, amelyről számot ad.
A színészetnek van az a foka – és ez igazán jól érvényre jut a Katona legújabb, épp ezzel az előadással egyidőben bemutatott produkciójában, a Melancholy Rooms-ban is -, amikor valaki már olyan intenzíven tud jelen lenni, hogy a pillantásán át belelátunk a lelkébe is, és elképzeljük, hogy milyen gondolatok futnak át az agyán. Fullajtár Andrea előttünk gondol vissza gyerekkorára, a legjobb éveire, amelyet vendégként Svájcban és Hollandiában tölthetett, a színésszé válás csodájára, a karrierre, amely azonnal a csúcson indult, csupa főszereppel, és aztán persze a kínzásokra is… Az előadásból kimarad, bár még lenne rá kapacitásunk, az 1945-51 közötti időszak, a mellőzés története, a megalázó vidéki haknik sora, majd a külföldre szökés…
Bán Zsófia minden sérelmet még csak bele sem írt, nem hangzik el, hogy például az amerikaiak csak 15 évvel később fogadják be…
Az előadás rövid, mindössze negyven perc, de még ennyinek sem tűnik, mert annyira nincs benne üresjárat.
Mennie kellene tovább, csak ez a végső konklúzióm is.
PS. A fotókat a BTM fotósa, Keppel Ákos készítette ezen az előadáson.
