„Ópiumkeringő – jazz-story Karády Katalinról” áll a Pesti Magyar Színház új bemutatójának címlapján, amelynek a harmadik előadásán járhattam szerdán. Tele volt a földszint (az erkélyt nem adják el), többségében idősebb nézőkkel, akiket nyilván Karády legendája vonzott be a színházba.
Nem rossz, ha valaki tájékozódik, és tudja, hogy mire is jön pontosan, ugyanis ez az előadás minden, csak nem néhány jól elénekelt Karády-dal összessége, nem lesz szó laza kikapcsolódásról, helyette egy megrázóan gyönyörű és sok szenvedéssel teli szerelemről hallunk 12 stációban, 13 dalbetéttel.
A majdnem kétórás előadás különösen intenzív, Pataki Szilvia a Modern Art Orcestra zenei aláfestésével elvisz minket Karády Katalin életének legnehezebb időszakába, és a kezdettől fogva rendkívül feszült, sőt nyomasztó hangulatot csak némileg oldják a dalok, amelyek többsége szintén tele van fájdalommal. Erre kell számítania annak, aki eljön.
Ami létrejön, az egészen különleges hatást kelt, és természetesen nézőfüggő, hogy valaki a rá áradó fojtott szenvedélyt teljesen elutasítja-e, vagy éppen ellenkezőleg, talál kapcsolódási pontokat a saját életével. Aki nem, az érezheti túl soknak is a látottakat.
Nem kényelmes előadás, nem mondanám „nézőbarátnak”, mert az alkotók nem fogják rövidre a szenvedés bemutatását, mi is azt érezzük Karádyval együtt, hogy mindez embertelen, kibírhatatlan és véget nem érő.
Lengyel Ferenc rendező eleve Pataki Szilviára írta meg a darabot, fantáziát látott a hangjában és énektudásában. Az előadás első néhány percében már érezzük, hogy itt egy nagy találkozásnak vagyunk tanúi szerep és színész között.
A leeresztett vasfüggöny előtt ül a zenekar 18 tagja (vezényel: Fekete-Kovács Kornél), és közéjük érkezik a színésznő, aki fekete ruhájában megáll középen, és ettől a pillanattól szinte mozdulatlan marad végig, apró gesztusokkal, karjának megemelésével, testtartásának változtatásával kíséri csak az általa elbeszélt történetet. A színésznő arcát nagyban ki is vetítik, választhatunk, hogy a két Karády közül most melyiket nézzük.
A minimalizmus nagyon jót tesz az előadásnak, amely éppen Karády Katalin kiszolgáltatottságáról szól, és a letartóztatásától kíséri végig élete legkeményebb időszakát, amelyben a puszta túlélés a tét. Aki nincs tisztában az életrajzzal, az akár a wikipédián is tájkozódhat előre, de az előadás megértéséhez nincs szükség túl sok háttérismeretre. Nagy sokkhatás fogja persze érni azokat, akik eddig pusztán egy dívát, a végzet asszonyát látták benne, és semmit nem tudtak meghurcoltatásairól, mivel mindezt a szenvedést végignézni, az áldozat szemszögével azonosulni, önmagában is megterhelő.
Pataki Szilvia törékeny, mégis mindent kibír, viszi az előadás terheit, nem törik meg, és mi pedig nem tehetünk mást, azonosulunk vele, egészen bevonódunk a történetbe. Aggódni kezdünk érte, miközben persze tudjuk, hogy túlélte a kínzásokat. A legfőbb szenvedést ráadásul nem a poloskák, a verés, az élelem megvonás jelentette, hanem az, hogy elszakították szerelmétől, és a hiányérzet, amely nem szűnik meg egy pillanatra sem, az előadás feszültségének egyik forrása. Miután Karády dalait is a szerelmi szenvedély fűti, az életrajz és a művészet ezen a ponton egybeforr.
Előadás közben nemigen van módunk-időnk arra, hogy elgondolkodjunk, hogy mi a tragikusabb, valakit elveszíteni, és egy életen át siratni, vagy az, ha kiderül, hogy a veszteség mégsem annyira tragikus, és képesek vagyunk új fejezetet nyitni, de ezt a Karády-estet megnézve még ez is eszünkbe juthat, hogyan élnénk meg egy ilyen intenzív kapcsolat elvesztését. (Persze, önmagában az is hatalmas dolog, ha két ember élete egy rövidebb időszakra ilyen teljességgel össze tud fonódni – menet közben ráérzünk erre is.)
Sokat számít Pataki Szilvia előadásmódján kívül maga a zene is, amely folyamatosan szól. A 13 dalt a zenekar részére Subicz Gábor hangszerelte, aki az összekötő zenét is írta, az egész előadás így leginkább egy oratóriumhoz/passióhoz hasonlított jazzes hangzással.
És most végül két személyes észrevétel:
Engem Karády sosem érdekelt, csak a legendájával és a dalaival találkoztam futólag, és eszembe se jutott volna elmenni erre az estre, HA nem éppen Pataki Szilviát találja meg a feladat. (Igen, még van néhány további színésznő, akik ugyancsak bevonzottak volna rá, de ezek száma azért korlátozott, mert Karády EDDIG valóban nem fogott meg.)
Kifejezetten érdekelt, hogy a színésznő mire jut egy ilyen hatalmas szereppel, akit én a Karinthy Színházból ismerek – míg mások feltehetően még a Barátok közt sorozatból emlékeznek rá, vagy a Játékszínben és a József Attila Színházban láthatták, jellemzően bulvár darabokban. Eddig is tudtam, hogy nagyszerűen át tud alakulni, de ebben az előadásban tudja csak igazán megmutatni, hogy mennyivel többre is képes, mint amennyit jellemzően kérni szoktak tőle.
Ennek a gondolatmenetnek a kapcsán pedig ismét felmerült a színészek kiszolgáltatottsága, amely, ha nem is olyan mértékű, mint annak idején Karády Kataliné volt a negyvenes évek fasiszta, majd szocialista Magyarországán, de mégis csak létezik, a legnagyobbakat is érinti (ahogy ezt ugyanezen a szerdán egy másik (privát) szituációban is észleltem), és a pálya jellegénél fogva nem is kiküszöbölhető. Óriási a szerencsefaktor, ki kivel találkozik, kiben mit lát meg...És lehet valaki tehetséges, ha nem kapja meg a megfelelő feladatokat, nem fog érvényesülni.
Bízom benne, hogy ezt a különleges előadást sokan megnézik majd, felfedezik maguknak Karády Katalin által Pataki Szilviát, vagy éppen megfordítva, és a fiatal színésznőt ezek után sorra meg fogják találni a minőségi szerepek, amelyek pályáját még tovább fogják lendíteni.
Ez most mindenesetre fontos mérföldkő volt, örüljünk neki, hogy ide eljutott. Várjuk a folytatást!
Ps. A fotók a produkció saját FB-oldaláról származnak.
