Fájdalmasan megrendítő Fullajtár Andrea februárban bemutatott előadása, amelyben Anna Politkovszkajaként találkozunk vele,és beavat minket nemcsak az orosz-csecsen konfliktus részleteibe, de személyes küzdelmeibe is, amely a hiteles tájékoztatás ára.
Bárkinek is az ötlete volt a témaválasztás, akár Stefano Massini olasz nyelvű színdarabját lefordító és a produkciót dramaturgként is jegyző Török Tamaráé, akár a rendező Pelsőczy Rékáé, aki nyugodttan találkozhatott Anna Politkovszkaja Orosz naplójával (két kiadása is volt, 2018-ban és 2019-ben), vagy a magyarul 2003-ban kiadott A csecsen háború c. regényével, nagyon eltalálta a szókimondásáról és a közéleti szerepvállalásáról már évek óta közismert színésznőt. (Ez volt előzetes elképzelésem, de időközben egy nagyon informatív riportot elolvasva megtudtam, hogy a színésznő három családtagjától is megkapta az Orosz naplót karácsonyra…- ezek szerint hárman is látták, hogy mennyire neki való a téma.)
Fullajtár Andreához illik a szerep, a Kálmán Eszter által ráadott fekete-fehér ruha pedig talán azt is kifejezi, hogy szerette az egyértelmű dolgokat, és számára az igazság nem volt viszonylagos. Csak rá figyelünk a Sufni dísztelen fekete dobozában, ahol némi szerepe így is lesz egy emelvénynek, egy vízforralónak, egy nyomtatónak és egy ventillátornak és persze a fekete falnak is, amelyre papírlapok kerülhetnek menet közben.
Nem sok a színpadi akció, és nem sok a háttérvetítés sem, de ezek mégis fontosak, mert segítenek eligazodni minket az 1986-2006 közötti időszak Oroszországában, amely korszakra az előadás némi rálátást nyújt azoknak is, akik kevésbé figyelték a külpolitika eseményeit, konkrétabban Putyin ténykedéseit.
Erősen nézőfüggő persze, hogy ki mennyire tájékozott, és csak nyomokban van-e meg neki néhány földrajzi név és kifejezés, úgymind Oszétia, a beszláni túszdráma, a Nordost musicalhez kötődő színházfoglalás, illetve a csecsen háború általában, vagy saját maga is el tudja helyezni ezeket nagyobb összefüggésekben. Az előadás egyértelműen sokat segít abban, hogy felnyissa a szemünket, és a struccok nyakát is kicsit kihúzza a homokból.
Egy színházi előadás mindenképp több, mint egy újságcikk, nagy szerepe lehet abban, hogy mennyire élesen marad bennünk meg egy ilyen esemény. A Mi és ők miatt az iskolai túszdrámának szinte minden mozzanatára még mindig élesen emlékszem, és még a színházfoglalásról is vannak emlékképeim, bár éppen a Nordost című darabot nem láttam, csak olvastam róla (2011-es bemutató volt a Kamrában, a fordító-dramaturg ugyancsak Török Tamara volt, és a három szereplő egyike Fullajtár Andrea). Ebben lehet, hogy a témának is szerepe volt, de így is megjegyeztem, mert 1988 óta valóban annyira kevés előadás készült a Katonában, amelyik kimaradt az életemből, hogy ezeket is számontartom. (Egyszer már össze fogom számolni, hogy egyáltalán van-e tíz ilyen, de szerintem nincs.)
Pontosan azért, mert egy ilyen egyórányi alkalom is mély hatást tehet ránk, nagyon fontos, hogy bevállalt a színház egy ilyen kényes témát, hiszen, ha az orosz politikát nézzük, a helyzet annyira nem változott 2006 óta, hatalomban lehet még mindig, aki annak idején az újságírónő halálát megrendelte. Ugyan ez valóban apró nézőtér, talán hatvan néző férhet be, de mégis jó, hogy műsoron lehet ez a színdarab, és annyira nem csodálható, hogy ez a kritikus hangütés nem rokonszenves a magyar kultúrpolitika irányítóinak, és kísérletet tesznek éppen e színház kulcsembereinek eltávolítására a magyar színészképzésből. Kinek hiányzik ennyi bátorság?
Az előadásban egy oknyomozó riporterrel találkozunk, aki tevékenységével és az igazság felszínre hozásával úgy sem akar leállni, hogy emiatt folyamatosan megfenyegetik, államellenes személynek minősítik, és végül meg is ölik.
Érezzük már az este legelejétől, hogy inkább az a meglepő, hogy ez a fordulat nem előbb következik be, és évekig hagyják működni, és cikkei a nemzetközi sajtóba is eljuthatnak.
Felmerül menet közben a kérdés, hogy az emberek, akik alkalomról alkalomra megválasztják az elnököt, futólag értesülnek a hadsereg túlkapásairól, egyáltalán akarnak-e tudni az előadás közben is említett borzalmakról, és ha nem, muszáj-e erőszakosan rájuk tukmálni mindezt. Mit tehet az újságolvasó tömeg, eljut-e oda, hogyha a hatalom tetteiről elég sok kiábrándító információt kap, előbb-utóbb rákényszeríti a változtatásra? A cél csakis ez lehetne.
A hatalom könyörtelen és nem hajlandó nyomás nélkül változtatni, ugyanakkor vannak olyan emberek, akik pedig meghajolni képtelenek, és nem a kompromisszumot és a hallgatást választják.
"Melyik oldalon állok?"
Az előadás tetőpontja Anna Politkovszkaja beszéde a beszláni iskoladráma kapcsán, amelyben egyszerre ítéli el a terroristákat és a karhatalmat, amelyek együttesen voltak felelősek a halottakért, és megmutatja a független kívülálló számára egyébként is nyilvánvaló tényt: az orosz elnyomó politika súlyosan felelős a terroristák tetteiért, nem lehet sem egyik, sem másik oldalt felmenteni – csak az ártatlan áldozatok mellé lehet állni, még azon az áron is, hogy valaki maga is áldozattá válik.
Fullajtár Andrea szikár előadásában ennek a kérlelhetetlen és „átnevelhetetlen” nőnek a sorsa úgy bontakozik ki, hogy nincs benne semmifajta manír, se önsajnáltatás, se semmifajta patetikus gesztus. Egy olyan Antigoné-karaktert látunk, aki picit se tántorodik meg, nem jutnak eszébe gyermekei, akik miatt esetleg érdemes lehetett volna mégis életben maradnia.
NÉHÁNY EGYMÁSTÓL FÜGGETLEN PÓTLÓLAGOS MEGJEGYZÉS:
1.Ezt az előadást a terveim szerint március 15-én kellett volna megnéznem, de a színházak bezárása miatt ekkor már nem játszott a Katona. Hat hónap eltelt, és most – bár sokszorosára emelkedett a fertőzöttek száma, jelentősen komolyabb a helyzet, mint a leállás idején – tele a Sufni, ott ül mindenki maszkban, és lenyűgözve nézzük Fullajtár Andreát, akit könnyen azonosítunk ezzel a megingathatatlan újságírónővel.
2.A karantén előtti utolsó előtti előadást épp az Ódryn láttam – benne a tanítványaival együtt játszó Fullajtár Andreával, aki épp Oidipusz felesége volt. Kicsit hasonló alkatú Iokasztéja is, ahogy átlátja a helyzetet, képes volt megalkuvás nélkül azonnal dönteni. Ez a határozottság, a mismásolásra való hajlam lesz majd Antigoné sajátja is – jut eszembe utólag, ezt a hasonló matériából készült Politkovszkaját nézve.
3.A hangszórókon piros-fehér kordonszalag, ahogy az én táskámon és több más néző táskáján is. Valaki odaszól nekem: "a másik táskámon nekem is van".
4.Előadás után vagy hat-nyolc rendőrautó kint, a Párisi udvar előtt nem hagy az egyik rendőr elhaladni. Valami delegáció erre jár…Ez a jelenet, a villogó szirénák, a helybiztosítás valahogy rémisztő, nem hiányzik. A túloldalon azért így is el lehet osonni. Lehetetlen nem gondolni arra, hogy mi lenne, ha nálunk is így elmérgesedne a helyzet, és a tüntetések komolyra fordulnának, és netán eljönne még a terrorizmus ideje is. Ez már annyira szörnyű gondolat, hogy inkább mégis bemegyek a Lidlbe és megveszem azt, amit délután elfelejtettem, szándékosan kizökkentem magam az előadásból. De mégsem megy, és zenét sem tudok ezután betenni a fülembe.
És persze elhatározom, hogy nincs választásom, muszáj lesz elolvasni A második csecsen háborút és az Orosz naplót is. (Utóbbit már ki is vettem a könyvtárból és elkezdtem.)
5.A különféle előadások jegytérképeit tanulmányozva, az jutott eszembe, hogy a színházlátogatók közül a félelem és a maszk kellemetlensége miatt azok tűntek el elsősorban, akik felhőtlen szórakozásra vágytak. Nem lehet maszkban igazán szórakozni, és még ha kicsit igen, egyet még kevésbé: elfeledkezni a valóságról, a jelenünkről. A Katona és azok a független és művészszínházak, amelyek a néző bekapcsolására törekedtek, talán egy fokkal kevésbé sérültek, mert a világról való gondolkodás maszkban is működhet. És persze van még egy réteg: aki valamely színészre/társulatra kíváncsi mindenáron, ha egyszer van előadás, azt megnézi. Bizakodjunk, hogy minél többen vannak ilyenek, akik így vagy úgy, de kitartanak, és csakazértis túléli ez a színházi közeg a támadásokat, a forráshiányt, a megosztottságot és még a vírust is.
PS. A bejegyzéshez Szokodi Bea képeit használtam, köszönöm neki, hogy külön elküldte.
