Láthatóan nagy sikert arattak Rényi Ádám novellái a 6Színben is, így újabb 14 színpadra kívánkozott közülük. Aki szerette A hosszú élet titká-t, az feltétlenül szavazzon bizalmat az új összeállításnak, a Kapuzárási pánik-nak is – ez lenne az ajánlóm röviden, de ennél kicsit jobban kifejtem a premier megnézése alapján (de ez sem lesz elemző kritika!). (Belinkelem a színház saját ajánlóját, amelyik minden igényt kielégít és ennél tömörebben nem is lehetne az előadást jól reklámozni.)
Azonos az író, a dramaturg-szerzőtárs (Enyedi Éva), a rendező (Lengyel Andor), a zeneszerző (Márkos Albert), megegyezik az előadást felépítő novellák szerkesztési módja, világlátása, viszont új a látványtervező (Árva Nóra) és a legfeltűnőbb: másik négy – szintén kitűnő - színészre esett a választás, akiket így együtt biztosan nem láthattunk még. Hibátlan a szereposztás, mindenkinek tudtam őszintén örülni. Mindannyian képesek arra, hogy kellékek, épített realisztikus díszlet nélkül is plasztikusan láttassák a figurákat, a helyszíneket - bármit, amiről az adott történetben szó van - akár egyedül mesélnek, akár partnerekkel elevenítenek meg egy helyzetet. Lehet rájuk építeni.
Ezúttal a legtöbb jelenetben Lengyel Ferenc lép színre (nem csináltam pontos kimutatást, de ez volt a benyomásom), akinek remek partnerei vannak Parti Nóra, Mentes Júlia és Dóra Béla személyében. Jó a színészek életkori megoszlása a kiválasztott novellákhoz – összességében fiatalítás történt, mintha a tévé csatornáknál kialakult marketing elsődleges célcsoportja (18-59 évesek), illetve ennek is a közepe jelenne meg ezekben a történetekben, és ehhez igazodna a színészválasztás. Ez azért sem meglepő, mert a szerző maga is ebbe a kategóriába tartozik, a novellák egy része feltehetően valamiféle általa megtapasztalt valóságmagból indult ki - az érett negyvenesek élethelyzetére utal maga a "Kapuzárási pánik" cím is.
De én, mint befogadó sem maradtam változatlan: míg A hosszú élet titká-ra úgy ültem be, hogy fogalmam sem volt, hogy ki az a Rényi Ádám, korábban nem olvastam tőle semmit, azóta ez a tudatlanságom megszűnt: amint a korábbi előadáshoz írt ajánlómból is kiderült, a színházi előadást követő napokban azonnal ráugrottam mindkét novelláskötetére, és a kimaradt novellákról is írtam külön ajánlót, az új kötetét, az Erika néni-t pedig amint lehetett, azonnal elolvastam még mielőtt felmerült volna egy újabb előadás esélye.
Nem véletlenül – Rényi Ádám kötetei olvastatják magukat, 2024-ről, a mi világunkról szólnak, ráadásul szinte mindben van egy olyan meglepő fordulat, amely miatt még azokat is szórakoztatónak lehet nevezni, amelyek egészen szörnyűséges, vagy éppen nagyon szomorú élethelyzetet mutatnak meg. A leghétköznapibb mozzanatok abszurd módon keverednek, és a harmadik kötet után azt vettem észre magamon, hogy mind a saját életem, mind ismerőseim életének egy-egy fordulatát hajlamos voltam elképzelni egy-egy Rényi Ádám-novella formájában. Aki megnézte már A hosszú élet titká-t, vagy olvasta a három novelláskötet valamelyikét és ismeri a négy szereplő színész pályáját, az feltehetően azonnal tudja, hogy akarna-e még egy novellaszínházat, amelyben két részben összesen 14 történettel és még ennél is több emberi sorssal találkozunk.
Az előadásnak ez a sajátossága az előnye, míg mások számára a hátránya: jön egy történet, amely azonnal bevonz minket, majd néhány perc alatt elérjük a fordulatot és a többnyire nagyon szellemes és szórakoztató véget, majd át kell váltanunk a következőre. A nézők többsége tapsol is a zenei átkötés alatt (nem nagyon vannak kellékek, így pakolás se nagyon lassítja a váltást, csak egy-egy gyorsöltözés) – engem a taps kizökkentett az előadásból a tragikus végkicsengésű jelenetek után (mintha egy dalciklus előadását zavarta volna meg) - Bartek Zsolt basszusklarinét játékát szerettem hallgatni, sokat hozzáadott a produkcióhoz. Persze megértettem, hogy mivel vicces jelenetekkel indult az este, sokan akár megszokásból is tapsolhattak, és úgy gondolták, hogy a színészeknek kell az azonnali elismerés – meglehet, hogy ebben igazuk is volt, még nem találkoztam olyan színésszel, aki panaszkodott volna a túl sok taps miatt.
Az összes novella magán viseli a jelen színházba is járó magyar lakosságának köz- és magánéleti problémáit (nézzétek meg, nem szpoilerezem le az egyes történeteket), ezúttal is átérezhettük, hogy minden itt és most és velünk történik. Egyetlen dolgot hiányoltam csak: jólesett volna, ha kapunk hozzájuk egy keretet, vagy egy központi alakot, és össze tudtam volna magamban kötni őket. A szerző mostanára a két előadásból olyan sok tapasztalatot merített a novellák színpadra írásával, hogy egyáltalán nem lepődnék meg azon sem, ha ez a pillanat is hamarosan bekövetkezne, és legközelebb epizódok láncolatából álló, de mégis egyetlen történetet látnánk tőle.
Nem lennék meglepve, ha hamarosan eljönne ez a szintlépés is, de addig mindenkinek ajánlom ezt a két novellaszínházat, aki még eddig nem próbálta, hogy milyen ez, azoknak pláne.
PS. A fotókat Szkárossy Zsuzsa készítette a 6Szín részére.