Mintha a dolgok kezdenének visszatérni a rendes kerékvágásba…- egészen úgy nézett ki minden a Müpában mindhárom estén, amikor ott jártam szeptember folyamán.
Sok hónap csúszással, de megvolt a BDZ szokásos évi egy opera-bemutatója (Hábetler András nagyon átgondolt és szórakoztató Don Giovannija, szerethető és ezer fokon izzó magyar énekesekkel, helyzetük magaslatán, melynek felvétele a youtube-on teljes egészében is elérhető), és most a BFZ, a másik zenekarom, is előállt a sajátjával, amelyet szintén nagy lelkesedéssel vártam hónapok óta.
A csembalónál: Fischer Iván - az ágyban: Valer Sabadus (Néró) és Jeanine De Bique (Poppea)
Fischer Iván és csapata maradt a barokknál, a 2019-es Orfeót most a Poppea megkoronázása követte. Erről lesz most szó, szigorúan szubjektíven elsősorban azt keresem, hogy miért volt érdemes megnézni ezt, és mit adott ez hozzá ahhoz a Poppea, illetve a Néró képhez, amit az elmúlt évadban Székely Kriszta és Almási-Tóth András rendezéseiből kaphattunk (a Katonában, illetve az Eiffelben). (Közben azért gondolok még az ifjabb Vidnyánszky Attila által főszerepelt Néróra is a Stúdió K-ból, amelyik teljesen prózai, de ide kapcsolható egyértelműen.)
Mindegyik Poppeáról részletesen írtam, Almási-Tóth Andráséról kettőt is (van egy hosszú és egy negyedére húzott változat is ), ezeket novemberben nézhetitek meg legközelebb, és össze lehet őket egymással is vetni aztán.
Ahogy látszik a fentiekből, mostanában sokakat megszólít a Néró/Poppea-téma, a zsarnok képe, aki szerelmi vágytól fűtve hajlandó korábbi feleségét és mesterét is feláldozni. Már a darab címe is spoiler – „Poppea megkoronázása” – benne van a boldog vég garanciája (a hatalom birtokosa számára ez mindenképp az, a többieknek kevésbé). A mi korunkat jellemzi, hogy ezt a témát sokan ennyire aktuálisnak érzik, érdemes lehet ezen is gondolkodni, hogy miért, bár ez a Fischer Iván-féle Poppea egyáltalán nem törekedett a direkt aktualizálásra, semmilyen politikai felhangot nem érzékeltem benne.
Idill a végén
Jó, hogy egy témára több előadás is készül, így megbizonyosodhatunk arról, hogy maga a történet önmagában nem határoz meg mindent. Hatalmas különbség van e változatok között, mind színházilag, mind zeneileg.
Az előadás előtt Fischer Iván, sőt a női főszereplő nyilatkozataiból is az derült ki, hogy számukra ebben a történetben „a szerelem mindent legyőz” gondolat a leglényegesebb.
Amikor ezeket láttam, eszembe jutott, hogy ugyan hány néző lehet, aki a hatalmas Néró szerelmében ösztönös vágyódásnál többet lát, ún. „igazi” szerelmet, és még inkább: hányan lehetnek olyanok, akik Poppea szenvedélyére képesek lennének azt mondani, hogy ez tisztán Néró személyének szól, és nem a pozíciójának. Bizonyos kor- és vagyoni különbség fölött már szinte mindenki érdekkapcsolatot tételez fel. Sokkal kézenfekvőbb azt gondolnunk, hogy Poppea a császárnévá válás víziójába szeret bele, mint azt elhinni, hogy az általunk látott Néró férfiúi bájai varázsolják el. (A librettó egyes részei egyértelműen számító és karrierista nőszemélynek mutatják, aki manipulálja Nérót. Ezektől a részektől nehéz eltekinteni.) Az, hogy az általunk látott Poppea képes egy házas embert elcsábítani, legyen az éppen egy állam feje – ez teljesen hihető Jeanine De Bique-t látva.
De tudunk-e drukkolni egy ilyen kapcsolatnak, amely mindenki mást letapos ráadásképpen? (Akarta-e ezt tényleg a szerző, vagy csak egy fricska ez a darab? Merész társadalomkritikának is olvasható szinte bármikor.)
Fischer Ivánék előadása, amelyet a karmester rendezőként is jegyez (Marco Gandini támogatja utóbbi tevékenységében) elsősorban nagyon magas színvonalú zenés JÁTÉK, amely szórakoztat és elbűvöli a nézőit. A mű első befogadását nagyon megsegíti, mert nem ás túl mélyre a történetben, nem célja a kapcsolatok részletekbe menő realista árnyalása, ahogy az sem, hogy megmutassa, hogy MOST mi közünk van Néróhoz és Poppeához. Nem szólít meg minket, hogy keressük meg a mai kor hasonló szereplőit.
A BFZ törzsközönsége számíthatott erre az évi egy opera-kalandra (némi elhajlásra a szokásos hangversenyek világától), tele volt mindhárom előadás nézőtere, és ha a bemutatón hallott tapsorkánból indulok ki, vagy akár a BFZ Facebook-oldalára írt szuperlatívuszokat halmozó kommentekből, egyáltalán nem kérdéses, hogy Fischer Iván koncepciója, szereposztása és zenészei diadalt arattak. (Ámor segítségével, vagy nélküle, az egyes nézőkben bizonyos részletekkel kapcsolatban kisebb kérdőjeleket hagyva, vagy sem – ez már részletkérdés.)
Ebben a produkcióban a játékosság mellett a kifogástalan zenei minőségen van a hangsúly, és várakozásainknak megfelelően tényleg remek hangokat hallunk, akiknek a tulajdonosai változó mértékben tudnak minket színészi játékukkal is elvarázsolni. Ez nem feltétlenül rajtuk múlt, nincs mindenki azonos helyzetben, és a rendezői ötletek sem azonos mértékben segítik a szereplőket. (A színházra az egyenlősdi nemigen jellemző soha.)
Be kell ismernem, hogy nem minden rendezői megoldás létjogosultságáról vagyok meggyőzve egy megtekintés után (!), de nem mondom azt, hogy az általam kétkedve fogadott ötletek nem helyénvalóak. (Hasonló kinyilatkoztatást nemrég szakkritikustól hallottam másik előadás kapcsán, amikor én pont megértettem azt a rendezői szándékot, amit az illető nem. Egy nézés nem feltétlenül elég egy többhetes műhelymunka részletes értékeléséhez, fel kell ismerni néha a befogadónak is a saját korlátait.) Lehet, hogy más nézők jól értették pont azoknak az ötleteket, amelyeket én nem tudtam szeretni.
Ezen az előadáson a zenekar vendégeként az első három sorban ülve részt vehetett legalább nyolcvan FreeSzFE-s diák, Bagossy László, Novák Eszter és Ascher Tamás kíséretében. Közülük többekkel beszélgettem, és nagyon kíváncsi lennék, hogy a csoportos elemzéseken mire jutottak – feltehetően ezekkel a rendezőkkel jelentősen mélyebben kivesézték a látottakat, mint ahogy azt bármely kritikus meg fogja tenni. Nagyon érdekelt volna, hogy mi volt az összbenyomásuk, és nekik mennyire csinált kedvet ez az előadás a műfajhoz. (És ugyan mennyi operarendezést láttak az elmúlt évek hihetetlenül nagy kínálatából? Ezek után ezt fogják tipikusnak nézni esetleg más élmények hiányában? Én nemsokára eljutok ezen a blogon a 600. operás cikkemhez…Összehasonlítási alapom pont van.)
Drusilla - Núria Rial - elfogatása - Peter Harvey, Francisco Fernandez-Rueda és Thomas Walker
Az előadás elején láthatjuk, hogy a játéktérben együtt helyezkednek el az énekesek és a zenészek, a lehetőségeket maximálisan kihasználva – néhány dobogó és díszletelem felhasználásával Andrea Tocchio nagyon alkalmas teret tervezett a félig-szcenírozott előadásnak.
Miután nekem a BFZ-től a templomi koncert sorozat a kedvenc programom, és egész évben várom, hogy végre jöjjenek már az aktuális Bach-kantáták, nem kicsit örültem meg, hogy ebben a barokk operában sok olyan zenészt láthattam aktívan, nagy kedvvel közreműködni a színpadi játékba beépülve, akiket ezekről a koncertekről valamennyire megismertem. (Nem mellékesen: a Barokk Együttes következő sorozata Lesták Bedő Eszter irányításával szept. 23-25 között várható Budakalászon, Karcagon és az I. kerületben, lehet már regisztrálni a bfz.hu-n.)
Vonósok próbája
Említődjenek is meg név szerint azok, akik zenéltek.
Sovány Rita, Polónyi Ágnes, Pétery Dóra, Kertész György, Davidovics Igor és Fischer Iván, a rendező maga végigcontinuózta az egész előadást, jellemzően fix helyről, bár Fischer Iván hol a bal, hol a jobb szélen tűnt fel, éppen ott, ahova a szólistát rendezte. A vonósok (Lesták Bedő Eszter, Anneke Boeke, Januj Anna, Gulyás Emese, Molnár Noémi, Oláh Gyöngyvér, Szlávik Zsuzsanna, Bodó Antónia, Csoma Ágnes, Reinhardt Nikoletta, Martos Attila) mobilak voltak, kotta nélkül játszottak, és nagyon sokat változtatták a helyüket. Végig érdeklődéssel nézték a történéseket, így feltehetően ők voltak az énekesek leginspirálóbb nézői – nekem pedig az otthonosság érzetét nyújtották.
Aki olvassa az operás bejegyzéseimet, az mostanára már felismerte, hogy engem jobban érdekel a pályakövetés, mint az, hogy minél többféle neves külföldi előadó programjára jussak el. Számomra messze érdekesebb, hogy valaki hogyan változik át (jó esetben fejlődik) az évek során, és emiatt egyértelműen jobban is élvezek egy olyan előadást, amikor vannak előélményeim a fellépőkről. Most hasonló érzeteim csak a zenészekkel kapcsolatban lehettek, akiknek a játékáról valóban a „tökéletes” jut eszembe, mint jelző – semmi más.
Fischer Iván viszont évtizedek óta nincs csak ehhez az egy országhoz kötve, énekeseit minden produkciójához a teljes nemzetközi operaéletben feltűnő személyiségek közül válogathatja, így most sem lepett meg, hogy továbbra sem akart egy tiszta (vagy akár részben) magyar szereposztást kiállítani.
Nem mintha utóbbi lehetetlen lenne, Vashegyi György különösen színvonalas Poppeájában külföldön élő magyarokra támaszkodott és csak egy igazi vendéget hívott. Vizin Viktória, Baráth Emőke és Sebestyén Miklós teljesítménye elérte ennek a produkciónak a színvonalát, évekig gondoltam vissza arra a különösen jó előadásra, amely a covid alatt felvételről is nézhető volt. (A Fesztiválszínház jobb tér is volt ehhez a barokk operához, messzebbről a részletek nem jönnek át igazán, a Hangversenyterem használatát csak a nagyobb érdeklődés indokolta. A vicenzai színház jelentősen kisebb és megfelelőbb lesz majd ugyanehhez a rendezéshez, biztosra vehető, hogy még nagyobb hatás is elérhető lesz.)
Az összehasonlítás – ha egyáltalán felmerülhet - még valóban ezzel az ugyancsak müpás Poppeával állja meg leginkább a helyét, nem a korábban említett hosszabb műhelymunkára alapító produkciókkal. (A külföldi fellépőkkel sokhetes próbákat tartani reménytelen vállalkozás lenne, a Müpa befogadói működésével sem összeegyeztethető ráadásul.)
A praktikus tényezők miatt is célszerű választás volt a félig-szcenírozott forma, a zenei minőség biztosítására törekedni rutinos előadókkal és nem túlbonyolítani magát a színpadi játékot.
Az előadás első része után azt éreztem, hogy mindaz, amit látok szinte tökéletes, minden a helyén van. Lettek volna kérdéseim azért Anna Biagiotti jelmeztervezőhöz, mert nekem nem volt evidens, hogy az Erényre és Fortunára is egyforma szobalányi ruhát kellene adni, mindenféle egyénítés nélkül, illetve az sem vált világossá, hogy Seneca és köre miért néz ki úgy, mintha középosztálybeli angol úriemberek lennének valamikor a múlt századból. Nem tudtam ezeket a zakókat, térdnadrágokat hova tenni, miközben Ámor irányított mindent, aki viszont barokk angyalkának lett vetkeztetve.
Nagyon ritka, hogy egy előadásban épp a jelmezeken akadjak fent, de jelen esetben elvonta a figyelmem az, hogy próbáltam megérteni a mögöttes jelentését ezeknek a ruháknak. Poppea esetén erős kétségeim támadtak, hogy tényleg muszáj-e ennyie alulöltöztetni ezt a nagyon gyönyörűen éneklő, nagyon szép, sőt jelentős erotikus kisugárzással bíró nőt, aki feltehetően egy farmerben és fehér pólóban is képes lett volna ellenállhatatlan lenni. Nem a ruhák stílusa zavart a kinézetében, hanem az, hogy helyenként – a színpadhoz közel – már az volt a benyomásom, hogy túl sok is ez az erotika, túl sok a villantás. (Ha valami bulvárcikk író a helyszínen van, ezt emeli ki lényegként, miközben Jeanine De Bique valóban van olyan jó, hogy akár csak az énekével és a játékával hasson, ne azzal, hogy a teljes feneke is a középpontba kerül. El tudná játszani ugyanezt ilyen primér hatások nélkül is.) Borítékolom, hogy a helyszínen lévő férfiak számára ez a többlet (illetve részleges ruha-hiány) nem adhatott okot panaszra.
Mindenesetre ehhez az erotikus „playmate”-Poppeához viszonyítva nagyon erős kontrasztot képezett Núria Rial Drusillájának decens öltözéke, aki ugyanúgy nagyon gyönyörűen énekelt, de neki egy elhihetőbb „igazi szerelem” jutott.
Előadás közben nemcsak Seneca ruháját nézve váltam egészen tanácstalanná, de azért is, mert a darabban egyből a Seneca-jelenet után -talán feszültségoldás céljából – elhelyezett Damigella-Valletto jelenet szereplői nyúlfülekkel jelennek meg. A fiatal szerelmesek évődése és a nyúlfülek nem vittek messzire, mindössze a Playboy emblematikus nyuláig. (Nyitott vagyok a kommentekre, várom a további ötleteket az értelmezésre azoktól, akik látták.) Az logikusnak tűnt, hogy a szerepeket a Vénuszt éneklő Silvia Frigato és az Ámort megszemélyesítő Jakob Geppert kapta.
Ami a „jelmez-ötletek” mellett némileg kizökkentett a produkció zenei minőségének nyugodt élvezetéből az a néhány illusztratív megoldás volt, amely számomra a második rész minőségét erősen csökkentette az elsőhöz képest, és sajnáltam, hogy Fischer Ivánék nem a „kevesebb több” mellett maradtak.
Ha kevés a kellék és bútor, nyilván célszerű azt, ami viszont van, nagyon célszerűen használni.
Ottavia: Luciana Mancini
Úgy látszik, hogy Senecát kád nélkül nem tudták elképzelni, bár szerencsére víz, művér és levetkőzés nélkül igen. Ez a kád kevesebbet használt az előadásnak, mint amennyire később zavaróvá vált az elöl ülők számára: takarta a hátul játszódó jeleneteket. Később, mintha gondolaként is hasznosult volna – elméletileg, de mégsem merült fel, hogy Ottaviával együtt (vagy vele párhuzamosan) kivigyék a színről. Ez mindenképp sajnálatos – négy ember ott állt így is, már csak négy fogót kellene a kád szélére szerelni és ennyi... (Az, hogy Ottavia Seneca helyére lép a kádba, belőle is áldozat lesz – rendben van, de ha száműzetésbe megy, adta volna magát, hogy azzal együtt tűnjön is el.) Ugyancsak nem éreztem szerencsésnek, hogy Poppea ágyát alig használják játékra, ott volt középen, és ennek ellenére mégis jobb oldalra rendezték az előadás csúcspontját, a „Pur ti miro”-t, a legszebb szerelmi duettek egyikét. Ha egyszer ott van középen egy alkalmas tér, miért jobb a szélen? – (Nyilván kevésbé zavar, ha pont azon az oldalon ülök és látom, akkor most nem lamentálnék ezen.)
A színpad jobb szélén hátul - a végső csúcspont
Az előadásnak számomra ezek voltak azok a pontjai, ahol spontán megakadtam, és igazán sajnáltam, hogy nem ment minden olyan minimalista tempóban, amilyennek az első felvonás alapján kinézett, mert akkor megint úgy távoztam volna, ahogy a Falstaff után. (Arra nem a darab, hanem csakis a zenekar inspirált, és nekem eddig az volt a legjobb BFZ-opera, tökéletes élmény.)
A felsoroltakkal együtt is egyértelműen pozitív a mérlegem így is, és nemcsak a zenészek szerepeltetése, illetve a felsorolt énekesek jó hangja miatt.
Voltak további énekesek is, akiknek nemcsak a szép hangja dominált. Valer Sabadus nagyon érdekes izgága Néró volt, erős személyiségű. Láthatóan ez a Néró nagyon sok impulzust igényelt, aki hétköznapi módon csak ráunt Ottaviára, aki ettől még szintén nagyon szép és vonzó jelenség Luciana Mancini alakításában. (Ez a kádas vacakolás nekem kicsit megzavarta a szép búcsúáriáját, amit sajnáltam.)
Gyilkossági kísérlet Poppea ellen - Ottone: Reginald Mobley - dajka: Stuart Patterson - Ámor: Jakob Geppert
Az Ottonét éneklő Reginald Mobley nagyon szép hangú kontratenor, akivel együtt lehetett érezni azért, mert Poppea lapátra tette, de ebben a rendezésben (a húzások miatt sem) válhatott kiemelten érdekessé, hogy miként viszonyul szerelméhez, illetve a régen elhagyott és most pótmegoldásként felhasznált Drusillához. Ennek a bonyolult helyzetnek a mélyrétegeit nem piszkálta meg a rendezés, pedig a két nő közötti váltogatás mégsem a legegyszerűbb helyzet. (Almási-Tóth Andrásnál ez a karakter és bonyolult élethelyzete ennél jóval árnyaltabban mutatkozhatott meg.) Jelen esetben ez a szereplő hatott szép hangjával, bár nem éreztem, hogy kapcsolódni tudna akármelyik nőhöz is a kettő közül.
Stuart Patterson
Stuart Patterson viszont mindenki másnál előnyösebb helyzetbe került: néhány gyorsöltözés árán mindkét rivális császárné dajkáját eljátszhatta. Miután rajta eleget lehetett nevetni, hálásak voltunk ezért a két nagyon hasonló karakterű, praktikus életszemléletű dajkáért.
A produkció különleges értéke volt az Ámort játszó kisfiú, Jakob Geppert, aki a Dortmundi Kórusakadémia tagjaként nem kevés énekelnivalót is kapott és a játék során is komoly feladatai voltak. Valóban irányító pozícióba került, nem tört össze a nagy felelősség terhe alatt. A színházi előadásokban egy gyengén szereplő cuki gyerek is jellemzően nagy sikert arat, de egy ennyire tehetséges fiú méltán emelődött ki, az eredmény bizonyítja, hogy Fischer Iván dupla hatost dobott azzal, amikor kiválasztotta a szerepre. (Kár, hogy több kép nem készült róla, csak egy fotót találtam, azt tudtam beilleszteni.)
A még nem említett énekesek közül különösen tetszett Francisco Fernández-Rueda színészként is, és nagyon remélem, hogy nem kevertem össze a nevét Thomas Walkeréval és Peter Harvey nevével, akik szintén kisebb szerepekben, de sok lendületet adtak hozzá a produkcióhoz. (Ha valaki ránéz az említettek pályaképére, láthatja, hogy Fischer Iván a kisebb szerepekre is nemzetközileg jegyzett énekeseket használt.)
Seneca tanítványai között: Gianluca Buratto
Engem minden Poppeában a Senecát éneklő érdekel a legjobban, így nem is véletlen, hogy a végére hagytam Gianluca Burattót, akinek ugyancsak elsősorban a hangjára építettek, nem a színpadi játékára. Az énekes megszólalásának első 30 másodperce elég volt, hogy megértsem, hogy Fischer Iván választása miért esett rá, valóban különlegesen szép ez a hang. Kicsit később észleltem, hogy enyhén rekedtes színezete van, és ezt csak kezdődő betegségnek tudtam tulajdonítani. Látva a csembalónál ülő Fischer Iván némileg gondterhelt arcát is, sok kétségem nem maradt. (Jó hosszan lehetne írni arról is, hogy a continuóban részt vevő karmester milyen élvezettel nézte a művészeit, néha egészen elolvadt maga is attól, amitől egyébként mi is.)
Nem ez az első eset, hogy ha érzem egy hangon, hogy a tulajdonosa nincs egészen jól, akkor kiesem az előadásból, és azonnal elkezdek drukkolni, de ennyire gyorsan nem tudtam ráállni még soha senkinek a hullámhosszára első hallgatásakor. Ez a hang még így is egészen rendkívüli volt, és meglepne, ha valaki, aki először hallotta a darabot picit is gyanította volna, hogy valami nem stimmel vele. (Az előadás heroikus megmentése történhetett minden csinnadratta nélkül, ez a tippem. Nem volt cover. Bízom benne, hogy a két későbbi alkalomra már helyrejött, és nem lett rosszabbul.)
Ez a helyzet viszont paradox módon támogatta az előadást: nézőként eleve is az lett volna a dolgom, hogy reménykedjek Seneca életben maradásában, és ez valamennyire hasonló helyzetet hozott létre: hogyha pont a szereplőért nem is, de az őt éneklőért viszont szorítottam.
Az, hogy kinek melyik Poppea-rendezés optimális, illetve van-e egyáltalán tökéletes – kérdéses és mindenképp nézőfüggő. Egy néző véleménye akkor is csak egy néző véleménye, és NEM érvényes mindenki másra, ha esetleg több mint tíz órát fordított arra, hogy leírja, vagy ha netán zeneesztéta. Ezt az előadást teljesen másként nézhette az, aki először találkozott a darabbal, mint aki esetleg 30-40 alkalomnál is jelentősen többször hallgatta meg mostanáig, ahogy én. Ez persze még nem a szakértői szint, az mondjuk Lax Éváé lehet, aki ezt a produkciót is segítette a megfelelő felirat elkészítésével, és akinek az óráján évekkel ezelőtt hosszan és részletesen elemeztük a szöveget. Nem maradtunk a felületen, először miatta kezdett érdekelni a darab jó 13 éve.
Akárhogy is, ott kellett lenni a Müpában legalább egyszer, bár jobb lett volna többször is nézni – feltehetően túlléptem volna az itt említett kizökkentő tényezőkön. Jó lesz azoknak, akik majd a későbbi előadásokat nézhetik meg Genfben, vagy pláne Vicenzában. Aki arra jár, ki ne hagyja. Én viszont várom a jövő hetet, készülök ezerrel Budakalászra.
Lucano: Thomas Walker
PS.Hirling Bálint (Müpa) és a BFZ próbafotóit használtam fel a bejegyzéshez, köszönettel.
