A Katlan számunkra a karszalagok kiváltása után nem sokkal, a nagyharsányi iskola tornatermében kezdődött, mégpedig a Tasnádi István által írt és rendezett Kartonpapával. Most már több mint egy hét távlatából visszanézve: Jánosnak túl erős kezdés volt, de ezt előre nem sejtettem. A remek szereplők miatt kihagyhatatlannak éreztem, és érzem még most is. (Egyértelműbben: a gyerek kiakadt az előadáson, és ez soha nem történhetett volna meg, ha nem ennyire hitelesek a színészek. - Aki gondolja, legközelebb szept. 12-én és 13-án a Szkénében tudja megnézni és véleményt alkotni róla.)
Varga Ádám, Scherer Péter, Udvaros Dorottya - a Népszava fotósának képén
Részletesebben:
A Szkénében még június 13-án megtartották a Nézőművészeti Kft eredetileg 2020 decemberére tervezett bemutatóját , de nem kapkodtam el a megtekintését, mivel a karantén alatti színházi közvetítések közül talán legjobban a székesfehérvári színház "ős-Kartonpapája" (Hargitai Iván rendezése) fogott meg. Hosszan hatott rám, közel ugyanúgy, mintha élő lett volna. Kis térben kevés színész mozgott, a közelik sokat hozzáadtak a szöveghez - nem volt hiányérzetem. Annyira teljesnek éreztem Tóth Ildikó-Egyed Attila- Kiss Diána Magdolna - Kovács Tamás és Pálya Pompónia együttesét, hogy alig egy év után még nem vágytam egy újabb produkcióra. Ezt az előzményt gondoltam a befogadás legfőbb akadályának. (Ez tipikus nézői hozzáállás, minél jobb előélményünk van egy színdarab kapcsán, annál nehezebb egy másikat elfogadni. Egy megoldás van: muszáj tudatosítani ezt, és akkor túl lehet lépni rajta.)
Mivel nagyon korán mentünk, előre is tudtunk ülni, jól láttunk, minden körülmény adott volt ahhoz, hogy az előadásba bevonódjunk.
Vasárnapi látogatók Károlyéknál - Torják Orsi fotója (Szkéné galéria)
A kezdéskor egészen meglepő hatást gyakorol ránk a mindent elöntő kékség - a Szkénében nem annyira gyakori az ilyen teljesnek mondható díszlet (Pintér Réka munkája), ezúttal nem a fekete háttér+néhány kellék kombinációt láthattuk. Minden kék volt, ahogy talán a fotókon is látszik, és így talán nagyobb hangsúlyt kaphatott a képkeretbe foglalt lapos tévé, amelyen a közönség leültetése közben éppen az egyik szereplő által készített születésnapi videó látható - a történet szerint nemrég elveszített Miklós főszereplésével, akit Mucsi Zoltán játszik. Ebben a Nézőművészeti Kft további színészei is megjelentek, és ez a film valóban ad némi plusz segítséget a látottak megértéséhez - konkrét képet kapunk arról a családfőről, akit a többiek a kartonfigurában látnak. (El lehetne ezen meditálni, hogy ez a jobb út, vagy az, ha minden nézőnek a fantáziájára bízzák ezt. Most legalább tudhatjuk, hogy maga a szerző milyet képzelt el.)
családi idill - még a történet kezdete előtt - családfő: Mucsi Zoltán
Már az első jelenet lebontotta a nagyon jó előélmény miatti akadályt", és hiába tartottam tőle, nem volt problémám az új szereposztás elfogadásával. A hosszú lezárás után még mindig az volt bennem, hogy mennyire jó is újra látni IGAZI színészeket, élő előadásokat, és remek volt most először a Katlanban megérezni megint a túltelített nézőtér varázsát. (A törzs-katlanosok szerint a korábbi évekhez képest ez most még laza nézőtérnek számított, de így is sokkal több néző ült bent, mint amennyihez az újranyitás óta hozzászoktam. Mivel mindenkin ott volt a karszalag, amely azt is jelentette, hogy az illető védett, nem érzékeltem veszélyesnek a helyzetet - muszáj hinnünk az oltás erejében.)
Minden színész nagyon meggyőző volt, mind a diktátorra emlékeztető elhunyt családfő meglehetősen szigorú elveket valló özvegye (Éva) - azaz Udvaros Dorottya, akár csak sógornője, Parti Nóra - egyébként a szöges ellentéte. Az, hogy mennyire nagyon jó ez a két színésznő, a fiam reakciójából is látszott, aki annyira elevennek érezte őket, hogy megrémült az eshetőségétől annak, hogy ő maga is hasonló helyzetbe kerülhetne. Látott már néhány karikás előadást, minden esetben sikerült elkülönítenie eddig a fikciót a valóságtól (a Túlélő, a 23 perc, A velencei kalmár esetén nem volt problémája), és ezeket a színészeket más előadásokból már ismerte is, ennek ellenére most ez a Kartonpapa mégis lesokkolta, viszont ennek következtében jó hosszan beszélgettünk a különféle családmodellekről.Az előadás után akár azon is el lehet gondolkodni, hogy az emberek miért érzik magukat nagyobb biztonságban a diktatórikus rendszerekben, miért törvényszerű, hogy ezek időről időre visszatérnek...
A Katlanban tehát mélyre ment rögtön a legelső előadás a betervezett 17-ből, és ráadásul nem ez volt az, amelyikkel kapcsolatban előzetesen kétségeim voltak, hogy alkalmas-e a fiam számára.
Parti Nóra - Mészáros Csaba fotója
Valóban nagyon élő volt ez a két női karakter, ahogy Scherer Péter Károlya is, aki a családi vasárnap folyamán a felesége és a nővére között őrlődött végig, sarokba szorítva. Vele még azok is együttérezhettek, akiknek hasonló karakterű férj jutott, bár a feleség álláspontját nem kevésbé erőteljesen képviselte Parti Nóra, érteni lehetett, hogy mit miért tett. (Miután ez még mindig frissnek számító mű, marad a homályos megfogalmazás - nem szpoilerezném le a mű fordulatait semmiképp. Nem árt neki, ha van benne meglepetés - én is örültem, hogy több, mint egy év után végül friss szemmel tudtam ránézni a történetre.- Ahogy most a képek keresése közben ránéztem néhány kritikára, úgy látom, hogy ezekben már minden főbb fordulatot felfedtek. Erről a fontos előadásról sok írás található, aki előre tudni akarja, hogy mi lesz, annak semmi akadály nem áll az útjába.)
A fiamnak a gyerekek nézőpontja volt a műben a legérdekesebb, az elnyomott fiúé, Zsoltié, akit az általunk különösen szeretett Varga Ádám játszott, akinek a szereplő szélsőséges döntéseit is könnyen el lehetett hinni. Az író-rendező jól kihasználta a színész remek mozgáskultúráját, jó fizikai állapotát - egy-egy megmozdulása, ahogy pl. felugrott az asztalra, feltétlenül kifejezte, hogy jóval több van benne annál, amit kinéznénk.
Míg Zsolti erősen be volt korlátozva ellentmondást nem tűrő szülei által, addig Helga teljes egészében nélkülözte a biztonságot adó szabályokat, és ezek hiányával kellett megküzdenie. Láthattuk mindkét végletes családi modell hiányosságait, és persze mindenki a sajátjához viszonyítva értékelheti a látottakat, és szerencsés esetben akár komédiának is nézheti a darabot.
A Kartonpapa cím persze túlmutat annál az életnagyságú, kartonból kivágott figuránál, amelyet a veszteségével szembenézni képtelen özvegy hurcol magával. Érdemes jól körülnézni, viszonylag sok olyan helyzetet láthatunk, amikor hallgatólagosan a látszat fenntartását támogatjuk, pedig mindenki számára világos, hogy hazugság. Ezen a nyomvonalon is el lehet indítani egy vagy akár több gondolatmenetet.
Mészáros Csaba fotója
János végig meg volt győződve, hogy Helga az egyetlen normális ember a darabban, vele tudott azonosulni. Mosolygó Sára játssza, aki szerepelt az első lezárás előtti Oidipus királyban az Ódry Színpadon, amelyről akkor még nem tudhattuk, hogy ilyen rövid életet fog élni - én mindenesetre egy egész osztályt vittem rá el. (Azt pláne nem tudhattuk, hogy ez volt az utolsó előtti mezei nézők előtt lejátszott előadás.) Általa az elmúlt hónapok bizonytalansága is megint eszembe jutott.
Számomra a darab mondanivalójánál sokkal erősebb hatást jelentett a közösségi színháznézés helyzete, illetve az a tény, hogy látok egy hibátlan szereposztást, amelyben mind az öt színész hiteles. Ezt látva csak elkezd az ember bizakodni, még akkor is, ha tudja, hogy jelenleg a független színházak igazán alulfinanszírozottak. (Öt nap alatt 17-szer azt éltük át, hogy jelentősen több ember kíváncsi egy előadásra, mint amennyi beférhet. Mi lehet ennél jobb érzés - a művészeknek is mi adhat ennél több biztatást?)
Mészáros Csaba fotója
PS. Ezen a délutánon csakis komédiának tudtam nézni a látottakat, mert túl jól éreztem magam. Már ráéreztünk a katlanos hangulatra, sikerült mindent elrendezni, ráadásul előadás előtt a szomszéd kérés nélkül felajánlotta, hogy bevisz minket a központba, minden szükséges információval ellátott... Végig azt éreztem, hogy most biztosan ott vagyok, ahol lennem kell. - A fiam reakciói jelezték viszont, hogy az előadás ennél sokkal mélyebbre is mehet.
Ezek után a "Színész Bátorságpróba" feloldotta Jánosban is a keletkezett feszültséget, szerencsés lezárása volt a napnak. Erről szól a következő bejegyzés.
PS.2. Ez volt egyébként a Katlanban az első alkalom, amikor élőben megismerkedtünk a "bejutási szisztémával", a tornacsarnokhoz vezető keskeny út két oldalán két sor fejlődött ki, a sorszámos és az anélküli, utóbbi volt eleinte a hosszabb. (Itt viszontláttuk "ős-katlanos" szomszédainkat, akik rendszerint 2-3 órás várakozás árán a sorszám nélküli sor legelejére kerültek, és így minden alkalommal be is jutottak, ahogy most is. Mi sorszámmal - hacsak tehettük - 1-1 órával mentünk korábban, mert egyáltalán nem lényegtelen, hogy honnan lát valaki egy előadást. Amikor egy rossz hely jutott csak, befolyásolta a befogadás minőségét is - erre a megfelelő esetekben, amikor a hely komolyabb problémát okozott, kitérek - lsd. Utazás a koponyám körül, Operabeavató ) A szervezők pár perccel a kezdés előtt felengedtek az udvarra minden sorszámost, és ezzel a korábbi - érkezési sorrendre alapuló - szisztéma azonnal felborult, már nem számított, hogy ki mikor állt be a sorba. (Aki előre szeret ülni és ezért sokkal hamarabb képes sorszámmal is sorban állni, szerintem joggal ellenzi ezt a megoldást, de néha így működtek a dolgok. Az számított, ki mennyire gyorsan jut el az ajtóhoz. Ahogy később láttuk, minden helyszínen kicsit másként viszonyultak a kérdéshez, a nézőtéri felügyelő hozzáállása szerint.)
PS. A mellékelt fotók részben a Szkéné honlapjáról, részben Varga Ádám Fb-oldaláról, illetve a kép alatt megjelölt forrásokból származnak, Torják Orsolya, Mészáros Csaba munkái.
