Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az Eiffel Műhelyházat hivatalosan még nem sikerült megnyitni, de a próbaüzem a vírus ellenére is intenzíven folyik. A két hete bemutatott Úrhatnám polgár után most szinte azonnal jött egy másik kísérleti előadás, ezúttal Dömötör András rendezésében.
A Figaro3 mindössze egy hónapot csúszott, ez fel sem tűnhet sokaknak, viszont telt házzal „igazi nézők” előtt mehetett le két részben. Békebeli nagy ünneplés után ért véget este 11-kor, és (!) mindeközben még élőben is közvetítették. Ez a megoldás egészen új fejlemény, remek hír mindazoknak, akik lakhelyük (vagy akár védőkártya-hiány) miatt nem jöhettek el a helyszínre. Utóbbit ezúttal is lelkiismeretesen ellenőrizték. A nézőtériek végig maszkban voltak (és nagyon sajnáltam őket ezért), míg a nézők közül, sőt a statiszta szereplők közül is néhányan szintén viselték (utóbbiak nagyon be voltak öltöztetve védőruhába is)  - mindössze ez emlékeztetett minket arra, hogy a veszélyhelyzet egészen még nem múlt el.

Ez a nyomhagyó bejegyzés most azonnal az előadás után kifejezetten AJÁNLÓnak készül a következő sorozatra. Igyekszem ezt az ÚJ darabot nem szpoilerezni, de annyi információt feltétlenül leírni róla, hogy bárki eldönthesse, hogy az előadás célközönségébe tartozik-e vagy sem. Aki eleve idegenkedik a kortárs operáktól, illetve a "rendezői színház"-tól az mindössze azt fontolja meg, hogy a szereplő remek énekesek látása ér-e annyit, hogy miattuk mégis a megtekintés mellett döntsön. (IGEN!!!)

Aki nem szeretne hosszú bejegyzést elolvasni, az pörgesse át a 18 képet, amelyeket a "Hoppá, Színház" készített. Közben egy jelentősen tömörebb másik ajánlót is kitettem, új szöveggel és más képekkel. Szeretném ezt a fontos előadást igazán ajánlani. (Augusztus 1-én Balatonfüreden ingyenesen megnézhető az "Operamozi" programban.)

Hoppá3Majdnem a történet eleje még...- Cser Krisztián, Kálnay Zsófia, Fodor Gabriella, Szegedi Csaba, Szemere Zita, Süle Dalma, Cseh Antal

Egyértelmű, hogy az ötlet megosztó, és az opera törzsnézői közül sokan látatlanban kárhoztathatják már azt is, hogy miért nem tűzték inkább idén is műsorra a két népszerű operát (A sevillai borbélyt és a Figaro házasságát), amelyek biztonságosan megtöltenék az Erkelt is akármikor. Minek egy pasticcio-szerű új darabot összehozni, ráadásul úgy, hogy abban benne van Beaumarchais harmadik, (talán nem véletlenül) olyan keveset játszott darabja, a Figaro-trilógia harmadik része (A bűnös anya)? Milhaud zenéje, amelyet erre írt nem kifejezetten fülbemászó, sőt akár nevezhetné egy mezei operalátogató itt-ott kellemetlennek is (kívánt szinonimák behelyettesíthetőek). (Nem zárom ki, hogy valakinek megtetszett, de én ide még nem jutottam el, bár hallgatgattam előre a szerzőt az előadásra való készülés közben.)

Az ötlet, hogy ebből a három műből legyen egy, nem az első, van egy 2012-es francia előadás, amely (nem túl lelkesítő elővezetésben) ezt megvalósítja, de akár máskor és máshol is történhettek további kísérletek. Ezt a youtube-on megnézve egy dologban voltam biztos: Dömötör András ezt más koncepcióval és jelentősen jobban fogja megoldani, különösen ezzel a remek szereposztással. Ezzel a felállással egy hagyományos Figaro is jól eljátszható lenne, és az sem kizárt, hogy az átirat készítői esetleg előre figyelembe vették a már kiválasztott énekesek alkatát is. Nekem úgy tűnik, hogy igen.

Hoppá12Almaviva tervezget

Ezekkel az énekesekkel eredményre KELLETT, hogy jusson ez a rendező, akinek korábbi munkáin is látszott, hogy alaposan végig szokta gondolni a szereplők viszonyait. Dömötör András már közzétette, hogy mindig is érdekelte a téma, és a Figarót (prózában) már megrendezte Hannoverben. (Megjegyzés: ez a 2013-ban elkezdett blog éppen Dömötör András 2012. januári Bőrpofa c. bemutatójáig megy vissza, amelynek egyes részletei még mindig megmaradtak nekem, fontos előadás volt. Nem véletlen, hogy magyarországi pályáját a kezdetek óta töretlenül követem.)

Számomra nem kérdéses, hogy ezen a játszóhelyen VAN létjogosultsága egy ilyen pasticcio-nak. Jövőre lesz is hat előadásos sorozat belőle (2022. májusában), amelyet szinte azonnal követni fog egy hagyományos Figaro házassága is. Biztosan lesznek olyan nézők, akik ennek az előadásnak a hatására fognak majd arra beülni, és nemcsak azért, mert látni szeretnék a felújított Operaházat.

Ilyen hosszú színházi leállás után én még mindig ott tartok, hogy már annak is örülni kell, hogy VAN az előadás, és ehhez képest a MILYEN másodlagos szempont. Remélhetőleg ez jövőre már nem lesz így, újra természetesnek fog hatni, hogy együtt lehetünk egy tele nézőtéren.

Hoppá13Rosina is tervezget

A kérdés természetesen az, hogy kinek és miért érdemes ezt az előadást megnézni.

Nagyon számít, hogy kit mennyire érdekel a Figaro-téma. Akinek a két híres operához alapvetően jó a viszonya, azoknak feltétlenül, mert a darab valóban nagyon alaposan körbejárja a szereplők viszonyait. Aki semmit nem tud az egészről, azoknak beavatóként hathat, kedvet csinál az egészhez, bár lehet, hogy nem azonnal fogják pontosan érteni, hogy mi miért történik az első húsz percben. De még ez is lehet, hogy igen. (Ha valaki ezt olvassa, aki úgy ült be, hogy előtte teljesen tudatlan volt, annyira örülnék, ha kommentben vagy akár privát üzenetben leírná, hogy rá miként hatott. 101 megnézett Figaro-témájú előadás után ebből a nézőpontból nem tudok rálátni a bemutatóra, hurcolom az összes előélményemet magammal.)

Számomra A sevillai borbély a nagy felismerést jelentette 1986 július 17-én Miskolcon Szinetár Miklós rendezésében (ma is aktív énekes Szüle Tamás belőle, aki Bartolo volt!): ekkor fogadtam el, hogy a szüleimnek igaza van, amikor annyira rajonganak a műfajért. (Azóta is ezt tekintem a legalkalmasabb operának új nézők bevonzására, és ahogy látom pl. a Coopera is pont így gondolja, mert ez volt az első projektjük.)

Hoppá15

A Figaro házasságával ennél kalandosabban alakult a kapcsolatom. 1985-2006 között a világ legunalmasabb vígoperájaként néztem meg néhányszor (magam sem értem, hogy minek ültem be rá időről időre, ha egyszer igazán nem tetszett belőle szinte semmi), majd 2006 márciusában Kovalik Balázs rendezése katartikus élmény volt, a legfontosabb színházi élményem mindeddig. (Arra az előadásra csak a rendező miatt vonszoltam oda magam, erősen hajszolt állapotban, de a másnapi olasz nyelvészet ZH miatt különösen frusztrálva - ez is mutatja, ha igazán jó valami, akkor gödörből is ki tudja rántani a nézőt.)

A „sárga Figaro” óta viszont NAGYON figyelem azokat, akik abban énekeltek – ebben a produkcióban ráadásul hárman is vannak közülük: a jelenlegi címszereplő Cser Krisztián (akkor még a kórust erősítette zeneakadémistaként), az akkori címszereplő Cseh Antal (most Bartolo) és Fodor Gabriella, aki  Grófné volt már akkor is.

Hoppá14Doktor Bartolo és gyámleánya

Közben 15 év lepergett.

(Ez az előadás - talán mivel annyira átfogóan elemzi a témát - egy korszakot zárt le bennem, ettől az érzéstől, amely egyből a megtekintés közben is eszembe jutott, közel egy hónappal utána sem tudok szabadulni.)

Nem mondhatjuk, hogy Fodor Gabriella az  utóbbi években gyakran belekerült volna operaházi előadásokba, de ebből az estéből IS egyértelműen megállapítható, hogy masszívan tartja a formáját, és most is hozza a karaktert, aki ebben a verzióban teljes életutat járhat be, Látjuk a Sevillaiból ismert életvidám Rosinaként, akit a gyámja korlátoz, és akibe a Gróf valóban beleszerethetett, és aki Milhaudnál végül eljut oda is, hogy húsz év magányt élhet meg egykori nagy szerelme oldalán.

Az előadásnak – ahogy ez sejthető volt a Beaumarchais művek alapján – ő a legtöbbet éneklő és legárnyaltabban megjelenő szereplője, ő az, aki folyamatosan konfliktushelyzetbe sodródik, mindhárom darabban egyértelműen főszereplő. Ez az előadás érezhetően csapatmunka, de ha csak egy énekest kellene kiemelnem, akkor azért azt mondanám, hogy ez az ő előadása. (Miután tényleg alig lép fel, aki szereti, ne fontolgasson más szempontokat, mindenképp nézze meg legalább egyszer.)

Hoppá24"nincs bent senki" (a gardróbban)

A jelenlegi karmester, Cser Ádám is részt vett a Kovalik-Figaro létrehozásában, ráadásul zeneszerző is, így a háromféle mű „összedolgozása” és helyenkénti átalakítása számára testhezálló feladat volt. Miskolcon rendezett egy beavató célzatú Figarót, jó választás volt a felkérése. Cser Ádám egyébként remekül zongorázik, ezt már módomban volt látni korábban is, és bár a rendező ezt nemigen engedte, mert nem állt le az előadás, mégis néha elnézegettem zongorázás, illetve vezénylés közben. (Az Eiffel nézőtere még erre is alkalmas, tényleg mindenhonnan jól látni, és még a karmester és a zenészek is megfigyelhetőek.)

Cseh Antal volt az első olyan Figaro (2006-ban), aki igazán tetszett, aki még talán rokonszenvesebb is volt, mint amilyennek összességében gondolom ezt a vonzó, de gyanús ügyleteit ügyesen takargató karaktert. Ezúttal két szerepet is kapott, és egy feledhetetlen jelmezt, amely nyilván piszkosul melegítette, de ki is emelte Bartolóját. Másik énje, a Milhaud darab intrikusa már jóval kevésbé jutott szóhoz, éppen csak a konfliktus kedvéért. (Hogy ki ő és mit akar – majd kiderül azoknak, akik megnézik az előadást…)

Hoppá8Bégearss, az intrikus

Ezt az új darabot Litkai Gergely és Dömötör András állította össze Bíró Bence dramaturg közreműködésével – Máthé Zsolt pedig a dalszövegeket írta meg/át hozzá, nagyon szellemesen. A Mozart-részekből mintha több maradt volna, és ami feltűnőbb: kevesebbszer szakítják meg a második részben, mint az első felvonásban Rossinit - emiatt hat hosszabbnak. Az előadás valóban hatásosabb lehetne, ha valamivel rövidebb. de az már nagy kérdés, hogy mennyivel és milyen áron. (A bemutató óta már olvastam, hogy az Operaház praktikus okokból húzásra készül - nagyon drukkolok, hogy ez úgy sikerüljön, hogy eközben a koncepció semmiképp ne sérüljön. Lehet, hogy a korábbi kezdés mégis az egyszerűbb megoldás - Mozart Figarója is három és fél óra.)

„A bűnös anyá”-t, Beaumarchais trilógiájának harmadik részét még prózai formában is keveset játszották (bár én pont láttam még 1989-ben Miskolcon, és a Figaro-szakdolgozatom miatt 2008-ban még ezzel is foglalkoztam), így valószínűtlen, hogy a nézőknek lesz előképük róla, és azok sem lehetnek sokan, akik az 1974-ben elhunyt, így még talán kortársnak számító francia zeneszerző, Darius Milhaud műveit hébe-hóba, de szokták hallgatni.

Ez a 2:1 arány (két adag NAGYON ismert + egy adag ismeretlen) bármilyen eredményt hozhatna, az összeállítás módján múlik minden.

Hoppá9Tarjányi Tamás - Léon családállítás közben - díszlet: Horváth Jenny

A létrejött szöveg tele van humorral, sokszor szórakoztatóbb, mint a két ismert darab magyar fordítása, amelyet sokan megszokhattunk – az átdolgozók stílusát magán viseli, akiknek a lezárásban személyes állásfoglalása is kifejeződik. (Nézzétek meg, a vég leírása aztán pláne szpoiler lenne. Akinek kétségei akadnak az első rész során, vagy fél, hogy lekési a buszt, az se menjen haza, mert ez az előadás is a végére van kihegyezve.)

Az előadás – különösen az első részben – gyakran megszakít ismert zenei részeket, kiszólások tömege található benne, és az egész fókuszában Léon, a Grófné fia áll, aki egy megrendelt családállítási folyamat keretében próbálja megismerni családját, problémái fő forrásának okait. (Nem lehetetlen, hogy az előadás mellékes hozadékaként néhányan elgondolkodnak azon, hogy saját életükben milyen családi traumák hozták létre a megakadásokat, és talán megfontolják, hogy döntéseikkel hatással lehetnek gyermekeik életére is.)

Erre a szintén kulcsszerepre Tarjányi Tamást találták meg, aki HITELESEN van jelen a szerepben és képes arra, hogy a prózai szövegei ne rombolják le a zene által felépített illúziót. (A szereplők közül egyedül ő részesülhetett alapos színészképzésben, az SzFE-én  Ascher-Novák osztályban végzett, és ez elég jó magyarázat arra, miért van színészként is ennyire a helyzet magaslatán. Lehetne valóban "León, a Profi".) Operaénekeseknek nagy kihívás nemcsak érthetően, de természetesen beszélni színpadon, és csak ünnepelni lehet, hogy ez neki ilyen jól megy. Ráadásul jó párost is alkotott a most feltünedező, de már a Simándy énekversenyen is díjazott Süle Dalmával, akit most hallottam először énekelni - üde jelenség. (A szereposztás többsége szintén nyert ezen a versenyen valamelyik évben, ez akár némi érdekességnek is számíthat.)

Hoppá6

Ha már a próza, Takács Kati említődött még egy hónapja az interjúkban, de helyette mégis Sztankay Orsolya lett az előadásban szereplő terapeuta. Néhány megjegyzésből még mindig érezhető, hogy a szerep eredetileg Takács Katira lett kitalálva, és örülnék, ha a jövő évi sorozatban mégis eljátszhatná. (Reményt ad, hogy egyedül ez a szereplő, Matusek Gyöngyi nincs feltüntetve a szereposztásban.) Ez nem jelenti azt, hogy Sztankay Orsolya szerepformálása nem tetszett. Nekem újdonság volt színészete, eddig úgy alakult, hogy nem azokban az előadásokban lépett fel, amelyekre elvetődtem. Jól kézben tartja a folyamat irányítását, és a szerzők neki is tartogattak a végére egy fordulatot, amely feltétlenül meglep minket még akkor is, ha ismerjük a műveket…

Hoppá29Matusek Gyöngyi, terapeuta - Sztankay Orsolya

Van még egy, csak virtuálisan, mégis erőteljesen jelenlévő prózai színész is az előadásban: Rudolf Péter. Kifejezetten illik a történethez, hogy csak kivetítve látjuk, Kántor Csaba ellentmondásos személyisége nagyon élő lesz így is - véleményt alkothatunk az előadás után, hogy zseni, kontár vagy netán elsősorban zaklató? (A youtube-on elérhető a vele készített szellemes video-interjú, amelyet a szünetben vetítettek le, bármikor megnézhető, kedvet csinál az előadáshoz.)

Hoppá7Kántor Csaba - Rudolf Péter

A történetben szereplő énekesek mind a családállítást megszervező központ munkatársaiként vannak jelen, nem színészek - ez is elhangzik. Az operaénekesek játékát nézve ezúttal erre a mentőövre talán nincs is szükség, elég hitelesen testesítik meg a nekik jutó karaktereket.

Előre tudható volt, hogy az átdolgozók a Figaro házasságához igazodtak elsősorban, így Almaviva nem tenor, hanem bariton (Szegedi Csaba), Figaro viszont nem bariton, hanem basszus (Cser Krisztián), Rosina nem mezzo, hanem szoprán (Fodor Gabriella). Kálnay Zsófia viszont maradhatott aki volt, most már n+1. alkalommal lett Cherubino, elénekelhette (más szöveggel) mindkét ziccer-áriáját, keveset veszített ahhoz képest, mintha egy hagyományos Figaróban lett volna jelenése. Miután én is sokat láttam már apródként, engem nem ért váratlanul, hogy mennyire elhihető neki a fiatal srác, szerintem mostanára a vérévé vált, bármikor átlényegül férfivé. Belülről alakul át, elég testtartását megváltoztatnia, most már bajuszt sem kell festenie hozzá. Mindkét nemben igazán vonzó jelenség.

Hoppá18

Susanna énekel a legtöbbet a Mozart operában, de mivel ezúttal nem az ő személyes problémája áll a központban, így ennek az előadásnak nem lehet a motorja Szemere Zita. A karakter remekül illik hozzá, ezt is magára tudta húzni, ahogy lényegében minden más szerepét is, és a meghagyott Rózsa áriát is gyönyörűen énekli – megnézném egy hagyományos előadás Susannájaként is nagyon szívesen (minél előbb!). Most alázatosan vállalja be ezt a mellékszerepet, szeretjük érte.

Szegedi Csabát többször láttam Grófként, elmondhatja magáról, hogy a szereplő már régen megérlelődött benne. Most újra átélhette a féltékeny ÉS nőcsábász férj történetét.De miért ragaszkodik hozzá olyan nagyon Rosina? - ez örökös kérdés minden előadásban, most a szövegben direktben is rákérdeznek. Nagyon szép bariton hangja lehet a legfőbb mellette szóló érv. A darab egyáltalán nem árul el semmit arról, hogy miként válhatott ilyenné, de ennek legfőbb oka, hogy ezt Beaumarchais is csak tényként közli. Az alkotói csapat ezt a hiányosságot nem orvosolja. (Tanulságként persze leszűrhető, hogy néhány órás ismeretség után ne menjünk hozzá senkihez, ahogy Rosina tette, hiába tűnik ez remek ötletnek Rossini műve alapján.)

Hoppá16"Susanna, figyelj rám!"

A látványnak kiemelt szerepe van (lsd. fotók!), Nagy Fruzsina egyszínű ruhákba öltöztette a szereplőket, és ezek a színek sokat is elárulnak (fehérből váltunk feketére egy sárga „dobozszerű” térben), és a végére még ennél is többet mondanak majd…Elgondolkodtató, hogy azok simulnak bele a háttérbe, akik élénk sárga ruhában vannak, amely elvileg a legfeltűnőbb szín.

Hoppá17

Horváth Jenny díszlete, benne a túl nagy bútorokkal, talán túl sokat is eljátszik az előadásból – a kinagyított gyerekszoba, a játszóház mind jelzi, hogy a főszereplő fő problémája a gyerekkorához kapcsolódik. (Mindez emlékeztetett Alföldi 2004-es „Az ügynök halála” c. előadásban mutatott Kentaur-féle díszletre, amely szintén nem lehet az egyetlen ebből a típusból – a célt feltétlenül jól szolgálta ez a megoldás, jól használják az Eiffel forgóját, nincsenek üresjáratok átdíszítés miatt, van elég hely a mozgásra, mégsem bántóan üres a szín, csak akkor, ha ilyen kell, hogy legyen.)

Hoppá25

De mi a helyzet a címmel, Figaróval, a címszereplővel? – felmerülhet valakiben, aki nem hagyta abba az olvasást.

Cser Krisztián nárcisztikus operaénekest játszik, aki nehezen emészti meg, hogy címszereplő, mégis kevés szükség van rá, hiszen "csak" a Figarót képviselő Tibit személyesíti meg a családállításban.

A Figaro3 cím jelzi, hogy Figaro a hívószó, az a karakter, aki a legismertebb és talán az egyik legnépszerűbb is az első két darabban, ugyanakkor a harmadik nem róla szól már (lehet, hogy emiatt merült szinte feledésbe?), az ráadásul inkább melodráma jellegű. Ebben az előadásban ugyan León van a középpontban, az arányok átalakultak szükségszerűen, de így sem gondoltam arra, mint a tavalyi margitszigeti Sevillain, hogy Figaro ebben a történetben teljesen felesleges, és Almaviva ugyanígy elboldogult volna nélküle is. 

Adott a probléma, egy címszereplő, aki „a nagy játékos” két operában, de az új történet logikája alapján csakis mellékszerepet játszhat.

Hoppá20Figaró a forgón

Az átdolgozók körültekintését és humorérzékét is jelzi, hogy foglalkoztak a problémával, sőt képesek voltak beleírni az előadás kritikáját is a darabjukba. A felvetett gondolatok sok nézőben is felmerülhettek, felszabadító hatása volt annak, hogy mindezt a színpadról is hallhattuk - a közönség reakciói ezt vissza is igazolták. Nemcsak feloldották az ellentmondást, de előnyös helyzetbe is hozták a basszistát, valamennyire kárpótolva azokért az elvesztett áriákért, amelyek egyáltalán nem kerülhettek elő. (Legalább sok Milhaud zenét nem kellett megtanulnia, míg a kollégáinak igen, akik jelentősen többet énekelhetnek.)  Meghagytak neki két bravúr-áriát átírt szöveggel, amelyek által tündökölhet, NAGYON felélénkítve az előadást. A „nagy hang+humor+vonzó külső+dinamikus mozgás” kombináció tapsorkánt eredményezett a papírforma szerint. A néző nem tudja magát kivonni a hatás alól, ha ezt érzi, hogy valaki ennyire beleteszi magát a játékba – ez a csapat többi tagjára is igaz, de Cser Krisztián esetén mégis a leglátványosabb ez a teljes odaadás és dinamizmus. Nem árt, ha egy előadás nyomokban Cser Krisztiánt tartalmaz. (A látottak alapján egyértelmű, hogy buffó-basszusként is lenne keresnivalója, bár messze van a hagyományos buffó-alkattól. Figarója ambiciózus fiatalember, hét évvel a debütálás után még sokkal üdébb, mint valaha.)

(A történetet figyelve, illetve a betétként elhangzó áriákat hallgatva mindenki megfogalmazhatja magában azt, hogy mit is várna az operától elsősorban: zenés színházat, vagy bravúrosan elénekelt áriákat...)

Hoppá10

DE MIRŐL SZÓL LÉNYEGÉBEN az előadás – az újdonság varázsán túl? Miért kellett ezt megcsinálni azon kívül, hogy valóban szellemes ötletet látunk jól megvalósítva? Mit ad ez hozzánk, ha beülünk rá?

Míg a Sevillaiból hatalmas adag életöröm sugárzik, a „mindent lehet!”, minden megoldható (kis szépséghiba, hogy hatalmi pozícióból és pénzzel), addig a darab középpontjába helyezett Figaro házassága a megbocsátást tekinti legfontosabbnak. Reménytelen esetben is lehet szeretni, olyat is, aki méltatlan rá.

Ez az előadás is ezt a gondolatot emeli ki leginkább, a Figaro záró együttese kétszer is megszólal az előadás folyamán, nem véletlenül.

A Bűnös anyáról csak annyit, ennek kapcsán saját anyai bűntudatom is előjött, teljesen grátisz, leginkább azért, mert az elmúlt húsz év színházi szezonjaiban nyilván kevés minőségi időt sikerült a gyerekeimmel tölteni – eleinte a mániákus olasz tanulás, majd e blog miatt…

Mindenki az előadás kapcsán szintén bónuszként végiggondolhatja a saját hibáit, mulasztásait. A Grófnéban a bűntudat hatalmas, a vezeklése hosszú – akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy érdemesebb lett volna időben mindent megbeszélni. A kommunikációs csapdák veszélyesek.

Hoppá28

Legyen ennyi elég első nekifutásra, azóta már kész lett egy rövid ajánló is - más szöveggel és képekkel. Örülnék a kommenteknek (mikor nem?), és feltétlenül javaslom a megtekintést.

Az alkotóknak, közreműködőknek, ha netán eléjük kerül ez a szöveg: KÖSZÖNET!

PS.A felhasznált fotók a Hoppá, Színház oldaláról származnak.

Címkék: Opera Rudolf Péter Nagy Fruzsina Litkai Gergely Figaro házassága Dömötör András Máthé Zsolt Fodor Gabriella Cser Krisztián Cseh Antal Szegedi Csaba Kálnay Zsófia Szemere Zita Tarjányi Tamás Cser Ádám Horváth Jenny Bíró Bence Sztankay Orsolya Eiffel Műhelyház Süle Dalma Figaro3 Hoppá Színház

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4016605722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása