Még lesz egy utolsó előadás Békés András „A sevillai borbély”-rendezéséből augusztus 9-én, vasárnap, amelyre valószínűleg a maesteszinhaz.hu-n lehet is jegyeket kapni este 9-től. Ez a leglényegesebb információ, és remélve, hogy lesz, aki kedvet kap, már itt is a beszámoló.
„Örülni, örülni, örülni!” – egyre mélyebb értelmet nyer E.P. utolsó korszakának egyik alapidézete a posztkarantén-időszakban. VAN előadás, hurrá!
Ez kell, hogy meghatározza a hozzáállásunkat, az előadás mérlege feltétlenül pozitív. Mi szórakozunk, néhány szerencsés szólista munkalehetőséghez jutott, akik nem mellékesen átélhették, hogy énekesek, több hónap kényszerszünet után azt csinálhatták, amit szeretnek.
Sokakat váratlanul érhetett, hogy mégis lett előadás a Margitszigeten, és a júniusra már lemondott produkciót last minute kitűzték, és így szükségszerűen rohammunkában újították fel Békés András 1986 óta legalább kétszázszor eljátszott rendezését, hogy ezen a hétvégén az Operaház vezetőségének szándékai szerint végső búcsút vegyenek tőle.
A szereposztás összetétele kapcsán eszembe jutott néhány messzebbre vezető gondolat is, de mielőtt ezzel, illetve ennek kapcsán a Margitszigeti Szabadtéri Színpad műsorpolitikájával foglalkoznék, nézzük meg először, hogy minek lehetett valóban/leginkább örülni az előadás kapcsán, ha már elsősorban AJÁNLÓ blogot írok, és nem kritikait.
Ezúttal a szabadtéri előadás feltételei optimálisak voltak: nem volt hideg, sem eső, és a szúnyog is kevés. A 2800 férőhelyes nézőtéren megközelítőleg a fele hely üresen maradt, leginkább persze hátul és a széleken. Aki nagyon akart, mert félt, hogy elkaphatja a koronavírust, akár el is tudott különülni teljesen a tömegtől… (Azért volt köhögés a nézőtéren, és jelen helyzetben ez még kevésbé örvendetes, jobban elterelheti a szomszédok gondolatait. Néhányan maszkot is viseltek, de leginkább jelzésszerűen.) Ami igazi újdonság: a női mosdó területe mintha megnőtt volna tavaly óta, élénk narancssárgájánál csak az volt megdöbbentőbb, hogy a szünet közepén nem volt sor előtte. (Lehet, hogy a nagyszabású felújítás már korábbi, de nekem csak most tűnt fel.) Aki meg büfézni akart, nagyon sok esélye volt, és még „nem horror” áron fagyi is kapható volt külön pultnál.
Minden adott volt egy szórakoztató zenés színházi estéhez, beleértve magát a darabot, Rossini legnépszerűbb vígoperáját is.
A Sevillai tűnt nekem eddig a legjobb alapanyagnak operabeavatóhoz, talán azért, mert 1986. júliusában nekem éppen ez volt az első igazán jó élményem, amely túl jónak bizonyult: azóta olyan tökéletesnek egy megtekintést sem éreztem, mint azt a miskolci kerti előadást, amely az operaházi Szinetár-rendezést alkalmazta a helyi adottságokhoz. Azóta is kis színpadon szeretném újra látni, és ez esetben nem várnám, hogy a XXI. század világára alakítsák át ezt a lányszöktetős-átverős történetet, amely feltehetően úgysem hagyná magát átformálni, annyira más lett a világ menet közben.
Jelenleg az általam is sokszor látott rendezés ismételt megtekintése részben a magyar fellépők névsorának volt köszönhető (ahogy korábban is mindig), de ezúttal szerettem volna, hogy a fiam ismét lássa a darabot, amelynek a korábbi „némafilmes stílusban” beállított verziója (a Dohnányi zenekar produkciója volt a Müpában) mindkettőnk emlékképei alapján nagyon megfogta még a második emeleti nem túl jó helyünkről is, és szinte maradéktalanul elégedett volt vele.
János minden előadásban azt keresi, hogy miért jó – ennél jobb beállítottságú nézőtársat keresve se találhatnék, de ezúttal sok ponton hiányérzete volt, és nem meglepő módon sokkal jobbnak érezte az első élményét, amely invenciózusabb és pörgősebb előadás volt, mint ez. (Az első élmények sajnos makacsak, de azért nem mindig legyőzhetetlenek…) Álláspontja olyan nagyon nem tér el az enyémtől, de mindenhogyan hozzáteszem, hogy ez akkor is KÉT néző véleménye, és nem érzem, hogy a további megközelítőleg 1300 néző is mind ezt gondolta a látottakról, amit mi. (Kommentben bárki csatlakozhat, vagy kifejezheti ellenvetéseit, vagy hasonló blog írásába belefoghat, ha van előadásonként erre 6-8 szabad órája.)
Most már a szereplőkre rátérve…
Mindkettőnknek a Don Bartolót éneklő Kiss András tűnt egyértelműen a legérdekesebb, legszerethetőbb karakternek, ami csak azt jelzi, hogy az énekes buffó basszusként működik. Eleve ez a leghálásabb szereplő, különösen akkor, ha a szerelmespár tagjai között nem érezzük, hogy igazi kapcsolat született volna meg. Ez esetben szinte elkerülhetetlen, hogy annak kezdjünk drukkolni, aki leginkább elszórakoztat minket. A tapsrend alatti bravózást figyelve úgy tűnt, hogy nem mi lehettünk az egyetlenek, akik ezzel a benyomással távoztak a nézőtérről.
Az énekes már korábban is kapott hasonló feladatokat, de jelentősen kisebb közönség előtt. Már az Úrhatnám szolgáló és az Élet a Holdon is megmutatta, hogy itt bizony jön egy újabb buffó basszus, akire akár alapozni is lehetne. Akik ezekben a korábbi szerepeiben is látták, azok most meglehetősen biztosra mehettek, mert tudhatták, hogy mit fognak kapni az énekestől. (Megjegyzem: a Coopera Sevillai előadásában is volt már Bartolo, de akkor magyar nyelven énekelte, így csak erre a két estére tanulta be olaszul. Remélhetőleg nem hiába, és még sokszor elénekelheti majd a későbbiekben. Egy újabb, árnyaltabban kidolgozott rendezést kívánunk neki.)
Az, hogy ennyire a legfontosabb szereplővé válhatott számunkra – az előélmények nem elhanyagolható hatása mellett – lényeges része volt annak, hogy a Figarót éneklő vendég, Giorgio Caoduro nem az a karakter, aki elég érdekes személyiségnek tűnik.
Ebben a darabban eleve rengeteg a szélhámos, vagy ügyeskedő, aki Almaviva szenvedélyét akarja kihasználni – kezdve a szerenádot szervező Fiorellón, akit Geiger Lajos játszik most már talán 10 évnél is régebben, nem érezzük, hogy Figaro segítsége nélkül a gróf ne tudott volna boldogulni. 34 éve foglalkozom a darabbal, de ez a gondolat csak tegnap merült fel bennem az előadás után. A legfőbb bajom tényleg csak ennyi volt a vendéggel kapcsolatban, hogy nem tudott elbűvölni, de voltak kisebb mellékproblémáim is – sokszor nem értettem, hogy mit énekel, bár ez egy mikroportos előadásnál a hangosításon is múlhat. (Mikroportos előadásnál eleve nemigen lehet nyilatkozni valakinek a hangi adottságairól, de ennek nem is érzem a szükségét.) Nem volt rossz, de nem győzött meg arról, hogy egy vonallal is jobb lenne, mint a rendelkezésre álló többi magyar énekes, akik még szóba jöhettek volna.
Horváth István Almavivaként valóban gitározik, nem imitálja, és ez még akkor is plusz, ha a hangosítási problémák minimálisan belezavarnak ebbe. Ebből is látszik, menne neki egyedül is a lányszöktetés, csak hagyni kellene…
Rosina Annalisa Stroppa alakításában szép is, vékony is, de egyre nem volt képes: nem tudott elcsábítani, ahogy korábban Mester Viktória vagy Kálnay Zsófia ezt már első megjelenésével megtette. Nem jött létre „a kémia” a kapcsolatban, pedig nagyon kellene egy Sevillaihoz, hogy elhiggyük, hogy a lány nem menne el ebből a börtönből szinte bárkivel. Sajnos, tényleg nem elég két énekes, akik elég jól énekelnek – ahogy az életben sem lehetne két véletlenszerűen kiválasztott emberből egy párt formálni.
A tegnapi este a rendezés már sokszor észlelt gyenge pontjai nem tűntek el, de ha egyszer leveszik, felesleges lenne ezeket emlegetni. A gyerek reakcióin egyértelműen látszott, hogy hol vannak a megoldatlanságok, és néha az adott énekes sem elég szuggesztív, hogy a mai fülnek már unalmas, túl sok ismétlődést tartalmazó áriákkal mégis lenyűgözzenek. De az, hogy van, akinek sikerül, mégis jelzi, hogy nem olyan rossz ez a rendezés, hogy ne lehetne ebben kiragyogni… Azért az I. felvonás fináléja mégis említendő, és a következetlenség: nehéz megérteni, hogy miért nem Don Bartolo lesz a sóbálvány ezúttal, pedig a jelenet komikuma épp abban áll, hogy a rendbontó katonának álcázott Almavivát a hatóság nem bünteti meg. (Nem, nem aktualizál az előadás, ebben nincs olyan üzenet, hogy mitől lepődnénk meg azon, hogy valamilyen gaztett következmények nélkül marad.) Fülep Máté őrtisztként kiemelt szerepet kap, bár nincs sok énekelni valója.
Jánosnak a fekete-fehér díszletekkel, és azok mozgatásával nem volt baja, nekem ez is mindig túl steril háttérnak tűnt, ezen a sokadik újranézés sem segített.
Az előadásban Berta áriája a szokásosnál messze jobban sikerült és hatott, és az átlagosnál messze nagyobb tapsot is kapott érte Farkasréti Mária. A darabban ez az egyetlen eset, amikor a történések egyetlen megszólaló külső szemlélője, a házvezetőnő rádöbbenthet minket, hogy a házban az egész káosz felesleges, mindenki más tévúton jár, semmi nincs rendben, és mindenért „ez a nagy szerelmi mámor” a felelős. Helyette maradnak a pótszerek (gyógyszerek).
Ez az ária eleve mélyebb, a vígoperába ágyazva egy öregedő nő/ember fájdalma erősen benne van… Miután ez volt a legőszintébb része az egész előadásnak, emiatt is kaphatott kiemelkedően nagy tapsot a nem ünnepelt, nem vendégművész mégis, a közönség titkon mégis megérezve, hogy nem egy akárkit tettek bele ebbe az egyébként kis szerepbe, amelyben azért – nem túl sok énekléssel -, de végig jelen kell lenni, reagálni. (Az én praxisomban másodszor tűnt fel valaki épp ebben a szerepben, a fiam által is látott müpás produkcióban Balga Gabriella volt máig hatóan emlékezetes. Ezúttal érdekesebbnek láttam volna, ha mondjuk ő kapja meg Rosinát, jelentősen lelkesebben mentem volna a helyszínre – ez hozzátartozik az igazsághoz.)
A Sevillai borbély előadások egyik legvonzóbb része a Rágalom-ária, amely különösen hálássá teszi Basilio szerepét. Palerdi Andrásnak ez a vígoperai szerep is jól áll, ahogy Musztafaként is tetszett. Még arra visszaemlékezve róla/neki röviden csak annyit mondanék: „Bravo, bene, cosí si fa”. Azért örültem volna, ha az ária közben a teljes jelenetben a rendező látni engedi Kiss András, azaz a megfélemlített Bartolo arcát, mert az lenne az érdekes, ahogy ő reagál, de az is valami, hogy legalább az ária második félidejében ez megtörténhet.
Ne maradjon említés nélkül az Operaház kórusa (ezúttal csak férfiakra van szükség), és zenekara, amelynek irányítását a főzeneigazgató elfoglaltságai miatt az utolsó percben Cser Ádámra bízták, aki már nem először dolgozott az együttessel. Elegánsan, nyugodtan és nagy élvezettel vezényelt. Mivel nem volt ezúttal igazán lesüllyesztve, jól megfigyelhető volt, ahogy az énekesekkel folyamatosan kapcsolatot akart teremteni, alkalmazkodott, és nem telepedett rájuk. Amikor üresjáratot érzékeltem a rendezésben, önkéntelenül is őt kezdtem nézni, illetve a kontinuót játszó Mikó Szilviát, akit olyan sokszor láttam már a Figaróban, hogy már önmagában is megnyugtatónak érzem, ha meglátom a zenekari árokban.
Az előadás nyújtotta azt, amit egy szabadtéritől várnánk, sőt a végére be is melegedett, összességében is örülni lehetett neki, de mindenképp voltak olyan mozzanatai, amelyek kiemelkedtek. (Lehet, hogy másoknak épp máshol voltak a csúcspontok, ez valószínűsíthető.)
Ezek után még írnék egy gondolatsort a két vendégénekes kapcsán a Szabadtér műsorpolitikájáról.
Alapértelmezésben a Szabadtér abból indulhat ki, hogy mi magyarok vágyunk a külföldi énekesek megismerésére, hiszen szinte csak a mieinket nézzük 10 hónapon át, és vágyunk a vendégekre, a külföldi nevekre fogunk betódulni a 2800 férőhelyes margitszigeti nézőtérre, ráadásul az utóbbi években rendszeresen az Operaházban már megszokott rendezésekre.
Azért nem mindegy, milyen a vendég – mennyire ismert, van-e itthoni rajongótábora (lsd. Beczala, aki nemrég jött, és akinek van, és aki ténylegesen közismert és első vonalbeli énekes). A kiemelt jegyár akkor is erősen szűkít, és egy ilyen nagy nézőtér már nem telik meg, különösen a karantén után nem.
Ráadásul nem elég, ha a sajtóban világhíresnek minősítenek valakit, ha egyszer a néző soha korábban nem hallotta a nevet, nem fog vonzóbbnak tűnni számára a bevált magyaroknál, sőt.
A „hívjunk-e külföldit, ha van magyar énekes is a szerepre” kérdésben én stabilan ugyanazt gondolom évek óta: CSAK olyan külföldi meghívásáról lehetne szó, aki egy nagyságrenddel jobb a mieinkénél, vagy valamiféle adottsága folytán új színt hozhat egy előadásba, az nem elég, hogy ő is megfelelő a szerepre. Különösen most, amikor nagyon sok énekes maradt megélhetés nélkül, nem éreztem jó húzásnak a két ismeretlen külföldi felléptetését, de a karantén nélkül sem éreztem, hogy a teljesítményük alapján TÉNYLEG kellettek. Magyar énekesekkel magyarul jobb a vígopera – ezzel a fb-kommentekben is megjelenő véleménnyel egyet tudok érteni.
Szerencsésebbnek éreztem volna, ha a műsor szervezői a karantén után felismerték volna, hogy miután a MET és a bécsi Staatsoper hónapokon át elérhetővé tett számunkra elérhetetlenül magas színvonalú felvételeket, nagyszerű és valódi világsztárokkal, ezzel nem lehet konkurálni. Ha hozzájuk viszonyítunk, akkor olyan magas a léc, hogy alatta szinte mindenki átfut, ez a két olasz is.
Helyette az egyetlen működő taktika: arra építeni, hogy nemcsak a különlegességeket szereti a néző, hanem a MÁR MEGSZERETETT „saját” énekeseinket akarná rendszeresen újranézni élőben.
Az élő előadás – gyengébb minőségben is – jobban hat, mint egy legjobb felvétel, semmi nem ér fel az itt és most varázsával, és ha abban bíznak, hogy erre a rengeteget játszott darabra 30 évnél régebbi színreállítás mellett is bejön a közönség, nyugodtan válogathattak volna a legnépszerűbb magyarokból, akiket hónapokon át nélkülöznünk kellett…(Esetleg alacsonyabb áron adva a jegyeket, egészen is megtelhetett volna a nézőtér.)
Ha tetszik, ha nem, a nézők többsége inkább az ismertnél maradna mind a darabok, mind az énekesek kapcsán – jól el kell találni, hogy mennyi újítás az, amennyi még pont jó nekünk.
Lehet, hogy kihagyom ezt az eszmefuttatást, ha az előadás végén nem látunk egy sokat eláruló epizódot.
Az érthető, hogy a reklámokban mindössze a két, egyébként ismeretlen külföldi vendég kerül előtérbe, hiszen velük akarják eladni a produkciót, de az, hogy a tapsrendnél is KIZÁRÓLAG ők, illetve még a karmester kapott csak ajándékot, és én ezt megalázónak éreztem a magyar énekesekkel szemben, akiket a vendégek nem játszottak le a színpadról, sőt. Nem tudom, ki hozta meg a döntést, de az, hogy mindössze két énekesnő lépett a színpadra, és csak az egyiknek adnak virágot – TOTÁLIS NONSZENSZ. Még ha plusz negyven nőről lenne szó, de nem. Nyilván megtakarítás, de mekkora? Ezen a fiam is fennakadt, és a jelenlévő kb. 1300 néző közül még lehettek páran. Ugyan mennyi egy ilyen csokor? (Állandó olvasóm szerint ez egy szexista megjegyzés. Amúgy tényleg felesleges a csokor, minden szereplőnek – férfiaknak és nőknek is jobb lenne egy-egy üveg bor, nemre való tekintet nélkül. A hagyományokat meg lehetne haladni…)
Ez a gesztus az előadás legvégén az én elégedettségi mutatómat jelentősen rontotta.
De tényleg próbáljunk meg ettől elvonatkoztatni, emiatt tettem át ezt a gondolatmenetet a bejegyzés végére, bár eredetileg ezzel akartam kezdeni. Mert valóban nincs más választásunk, mint azt értékelni, ami jutott és örülni, örülni, örülni.
ps.1. Halmai Gyöngyi fotóit használtam a Nyári fesztivál fb oldaláról.
ps.2. A bejegyzéssel némileg kapkodtam, hogy ajánlóként is legyen értelme holnapra, illetve azért, mert tegnap felfedeztünk a szigeten egy nagyon jól átalakított játszóteret a "Harmadik büfé" és a Duna part között, még viszonylag a Margithídhoz közel...Most Jánost oda vissza kell vinnem, akinek van 2-10 éves gyereke, azoknak ezt a helyet is tudjuk mellékesen javasolni. - Este még néhány további képet várhatóan beteszek...
