Ebben az évadban ez volt kereken a 200. előadás, amelyikre eljutottam, miközben a Mammut épületében vagy bármely más plazában ez alatt az idő alatt talán ötször, ha jártam. Nagyon taszít a bevásárlóközpontok hangulata, a „mindenképp venned kell valamit” nyomása, mert gyerekként sem élveztem a vásárlást, csak akkor mentünk, ha már nagyon muszáj volt, és anyám ilyenkor elővigyázatosságból egy nyugtatót is bevett. (Kivéve, ha könyvekről volt szó, de az teljesen más téma). Az előadás egyik legfőbb hatásként ezt a traumámat felszínre hozta - nyomasztott már az alapzaj is. Sejthettem volna, hogy így lesz, de nem utasítottam el a lehetőséget, mert nagyon praktikusnak tűnik a potenciális nézők után menni. Ha ide járnak az emberek, akár itt is lehet nekik színházat játszani.
75 perc szünet nélkül.
A Mammut alapzaja az előadás közben is beszűrődött, mert nincs hangszigetelt függöny a Kollab ajtaján (amely nap közben munkahelyként is működő kávézó), ugyanakkor ehhez a plazában játszódó előadáshoz illett ez a nem szűnő morajlás, amely sok más előadást gyorsan agyonütött volna. (Biztosan másként hatott a Védőháló azokra, akik színházi térben látták, ez is azonnal eszembe jutott. A turnézó előadásoknak mennyit számíthat a helyváltoztatás.) Színházat persze bármilyen helyszínen lehet játszani, akár pincében, vagy irodában – ezt bizonyította pár napja Dohy Balázs Anyegin-verziója, de persze a hely korlátai rányomják a bélyegüket a produkcióra. Így történt ez most is.
Miután a nézőtérnek átalakított kávézó minden felülete üveg, nagyon szépen rá lehetett látni előadás közben a Széna tér környékére is, amely látvány persze a figyelmünket is elvonta, de a zajjal együtt ki is emelte, hogy Albert Zsófi és Khaled Abdo Szaida története a mi saját nyomorúságos életünkről szól. (Alberti Zsófi rendezőként, partnere pedig dramaturgként is jegyzi az előadást, nemcsak íróként.)
Ebbe a közegbe jól beilleszkedett Takács Lilla díszlete és a szereplőket már Remete Kriszta ruhái is jellemezték. Az alkotók közül nem maradhat ki Móser Ádám sem, aki harmonikázott. (Mohácsi-előadásokból lehet ismerős…)
A port.hu ajánlója megfelelően tájékoztat ennek a „társadalmi célú szomorújátéknak” a céljáról, amely az évi 1600 magyarországi öngyilkosság okainak feltérképezése lenne, de figyelmen kívül hagyja a nyomasztó bevezetést, amely félre is viheti a nézőt.
Úgy tűnt, hogy tényleg a nyomasztás a cél, hogy kellően taszítson minket a Gonda Kata által játszott szereplő (Anci), aki smink tippeket ad influenszerként, és elszenvedői leszünk egy online kávézásnak, amelyet anyjával (Anycival) együtt vezet, akit pedig Sajgál Erika személyesít meg. (Őt is, és később a férj testvérét játszó Kocsis Pált is csak felvételről látjuk - videóhívásnak tűnik, nagyon életszerűnek így is. Pontos játékot kíván ez a technikai megoldás, amely működőképesnek is bizonyul.)
Fogalmam sincs, hogy ténylegesen mennyire volt hosszú ez a bevezetés, de mivel a darab célja nem az affektáló plázacicák kifigurázása lenne a leírás szerint, ez a rész aránytalanul és feleslegesen hosszú. Közben kicsit sem szórakoztam, sőt kifejezetten szenvedtem. Mindkét színésznő annyira irritáló volt, amely már talán inkább néző-kínzás számba ment, és itt jött a fájdalmam: az előadásban szereplő vidéki (többnyire Szombathelyhez kötődő) színészeket alig láttam, azaz fogalmam sincs, hogy pl. Gonda Kata más szerepeiben milyen, de irgalmatlanul reméltem, hogy nem kap folyton hasonló feladatokat és nem skatulyázták már be. Sajgál Erikát – az én vele kapcsolatos tapasztalataim szerint – rendre ehhez hasonló szerepek találják meg, és nem nagyon hiszem, hogy bármely színésznek jót tehet, ha csak egy arcát tudja megmutatni. Eddig csak ilyennek láttam. (És most remélem, hogy kommentek özöne jön egy olyan felsorolással, amely bizonyítja, hogy csak én nem láttam eleget, amely nyilván igaz is. – De annyira szomorú, amikor valaki beválik egy szerepre, semmi mást nem kap.) Az eltelt idő közben azon kezdtem gondolkodni, hogy csak én nem járok nyitott szemmel, vannak ilyen affektáló emberek – nekem nincsenek hasonló tapasztalataim, aki ad a sminkjére azok a nők nem ostobák, pláne nem automatikusan. A darab által sugallott általánosítás nem volt kedvemre, még úgy sem, hogy egy hasonló engem épp nem fenyegetne...
Az online kávézás közben azért kiderült, hogy az Anci nevű szereplő átélte, hogy a plazában éppen mögé zuhant le egy öngyilkos, bizonyos Kerekes Péter, aki épp a hatodik volt már a sorban és így egy védőháló felszerelését kezdeményezi és meg is valósítja, amely reményei szerint meg fogja előzni a hasonló eseteket.
Ahogy ebből az ajánlóból is simán kimaradhatott volna két bekezdés, az előadás ezt az alaphelyzetet ugyanígy tálalhatta volna tíz perccel rövidebben, mert a lényeg csak ez után következett és ez a kezdés engem egészen elterelt erről, csak nyomatékosította, hogy semmi közöm ahhoz a közeghez, amit elém tártak, így az előadást lehet, hogy sokkal lelkesebben fogadják azok, akik otthonosan érzik magukat ebben a világban (vagy legalább jobban ki vannak békülve vele).
Az előadásnak ugyanakkor azok a jelenetei mégis érdekeltek, amelyekben a kezdés után láttuk – időrendileg fordított sorrendben -, hogy mi előzte meg a védőháló felszerelését, illetve mi vezetett Kerekes Péter öngyilkosságához, hogy most már a darab dramaturgiáját követve, némi késleltetés után csak rátérjek én is a lényegre.
Az előadás nagyot váltott, amikor Radnay Csilla, mint a meghalt férfi özvegye megjelent egy bankban, hogy a férfi számláján lévő összeget átutalja. Ebben a jelenetben a terhes asszony néma kétségbeesettsége és a banki ügyintéző érzéketlensége és alkalmatlansága is egyszerre fejeződik ki és közben itt-ott nevetünk is. Kolnai Kovács Gergely teljesen hiteles a szerepben, és később Péter érzéketlen főnökének a szerepe is jól áll neki. Aki már látott üde fiatalembereket úgy tenni, mintha tudnák, hogy mit csinálnak, pedig mégsem volt közük a saját munkájukhoz, azok szintén szórakozni fognak a jelenetein.
Ahogy visszalépünk az időben, úgy kap hangsúlyt végre a házaspár élete – a vágyak és a tervek összeegyeztethetetlensége. (Nemrég láttam az Életed hétvégéjé-t – ha ez a pár is látta volna, akkor esetleg még időben szétválnak – nem lehet valakire rákényszeríteni, hogy arra vágyjon, amire mi…)
Elhihető a férj depressziója, a munka és a feleség elvárásainak kettős nyomását nem bírta el, nem tudott kétfelé is megfelelni – eljöhet az a pillanat, hogy valakinek elege lesz az egész életéből. Endrődy Krisztiánnak elhittem – el kell ismerni valakinek a jogát arra, hogy ne akarjon gyereket nevelni, különösen akkor, ha egészen alkalmatlannak érzi magát. Természetesen minden nézőnek más háttere van, a saját tapasztalatai szerint fogja azt is megítélni, hogy mennyi nehézséggel járhat egy férfi számára egy gyerek nevelése. Lesznek olyanok is, akik a darabban elhangzó szöveggel érvelnének: ő maga is tehetett volna azért, hogy ne is lehessen gyereke. (Miután láttam néhány kapcsolatot szétmenni azért, mert a férjre ráerőltettek általa nem kívánt gyereket – nagyon úgy néz ki, hogy egy ilyen helyzetnek, ha nem is öngyilkosság, de szakítás a természetes vége.)
Ugyan együtt lehet érezni a férjjel, de a feleséggel talán még nála is jobban.
Radnay Csillát fokozatosan kedveljük meg, ahogy lépkedünk visszafelé az időben, és különösen szerethetővé válik a terhességét bejelentő jelenetben. Látjuk, milyen élete lehetett volna egy olyan férj oldalán, akivel közösek a céljai: kivirágzik az előadás végére és az ő képét visszük haza, jó esetben már teljesen el is felejtve az előadás elejét. (Rémségek kicsiny boltja (!), Pesti Színház – abban is nézzétek meg)
Az idő sajnos nem fordítható vissza, ami megtörtént, nem lehet visszacsinálni, csak ebben a színdarabban. (Ugyanezzel a dramaturgiával csinált happy endet Kerékgyártó István Rükverc c. darabjában, arra is emlékeztetett.)
Az előadásnak lehet ez az egyik tapasztalata – innen kell továbbmenni.
PS.1. Az elődásból nem az öngyilkosság problematikát és nem is a palazacicákat jegyeztem meg. A legfőbb fájdalmam (most már három nap távlatából): mennyire sok vidéki színészt alig ismerünk, velük kapcsolatban nincs is összehasonlítási alapunk, egy-egy független projekt adhat jó vagy kevésbé jó lehetőséget nekik a pesti megmutatkozásra. A szakma szét van darabolva több módon is: áthidalhatatlanok a különbségek a vidéken és Pesten működők között. És ha még csak ennyi lenne…
PS.2. A fotókat Lénárt Bence készítette és a produkció FB-oldalán találhatóak meg.
