Március 14-én dőlt el, hogy áprilisban nézni fogom ezt az előadást és most már tudom, hogy még aznap jó lett volna látnom, és inkább lemondani az aznapi programomat – ez annyira az én előadásom volt. Bárkinek jól jöhet a megnézése és az előadásban felvetett problémák későbbi megbeszélése. (Az ilyen előadásokat kellene a Lázár Ervin programba bevenni, iskolai osztályoknak is remek választás lenne.)
Legközelebb június 1-én 17h-kor látható a MáSzínházban (Ráday utca 50), legyen tele!
A sors/műsor másként akarta, végül még egy hónap csúszással Dohy Balázs hatverziós Anyeginjében egészen elmerülve ért az élmény, a második és harmadik megtekintés között. Amit viszont lemérhettem: hiába voltam és vagyok még mindig az Anyeginre ráállva, a MáSzínház produkciója képes volt „átállítani”, sőt kapcsolódni ehhez a most már alapélményemnek számító előadáshoz.
Puskin Anyeginje – a belőle készült opera pedig még inkább – hangsúlyosan szól a nők sorsáról. Az opera kezdő kvartettje szembesíti az anyák és a lányok sorsát, mintha evidenciaként ki is jelentené, hogy nincs esély a változtatásra (önálló döntésre, a szerelmi házasságra) – nagyon hamar véget ér a „tavasz napja”.
Feltehetően ez a párhuzam mindenképp eszembe jutott volna erről a háromszólamú monológról, amely Róbert Júlia és Bakonyvári Krisztina darabjának 80 perces (szünet nélküli) előadása Bakonyvári Krisztina rendezésében, Egri Márta, Urbanovits Krisztina és Nagyabonyi Emese előadásában. Az anya-lány-unoka hármas beszélgetésein át elgondolkodhatunk azon, miként adjuk át a hozott sérüléseinket ösztönösen a következő generációnak.
Még soha korábban nem jártam a MáSzínházban, bár egy olyan színházi nevelési előadás is hozzájuk tartozik, amelyiknek a „sima” verzióját (Márfi Márk Telik c. darabjából) láttam.
Ez egy segítő előadás, hasonlóképpen az általam nemrég látott két kultkikötős projekthez (Életed hétvégéje – Thália, Boldogan éltek – Szkéné), és érezni benne azt az ambíciót, hogy a nézőt ráébressze valós problémáira, és változásra késztesse. Ha ki nem is kapcsol, közben azért nevetünk is.
A színházba megközelítőleg 30 néző férhet el, ezúttal talán 4-5 hely maradt üresen. (Hihetetlen pazarlás ez, látva az előadás minőségét és hasznosságát. Heti kettő is kevés lenne belőle.) A büfé támogatás alapú – kapszulás kávé, sajtos pogácsa és többféle üdítő is segíthet a várakozásban. Szünet nincs – a büfé nyitva utána is, akinek nem kell elrohannia, beírhatná a vendégkönyvbe saját visszajelzését az alkotói csapatnak.
Ez egy „körbeülős” előadás, a nézőtér mind a négy oldalról körbeveszi a játszókat, akik már bent várnak érkezésünkre. Monológokat hallunk, a szereplők felváltva beszélnek, amellyel egyben reflektálnak is az előttük szóló gondolataira, közben ugyan változnak a témák, és mintha haladnánk is előre, mégis érezhető az ismétlődés is – a különböző generációk tagjai nem tehetnek mást, viszik magukkal a tanult mintát. A jót, a rosszat is.
Nem pusztán szószínház ez, bár tényleg az a lényeg, amit hallunk – ehhez tudjuk mi is a saját tapasztalatainkat kapcsolni.
Előttünk épül fel egy „ideális” kert, a külvilág elvárásai szerint, de a műfű, művirágok érzékeltetik ennek a hamisságát. Egy ilyen kerttel nem lehet semmit kezdeni, ahogy lebarnulni sem lehet egy reflektor alatt…
Jelképes az, ahogy a beszélgetés közben „ezt a kertet” egészen lebontják, és ezek után jöhet a virágültetés – most már valódi földdel. Ez nem olyan látványos, ráadásul koszol, de igazi.
A három generáció tagjai felváltva szólalnak meg, érződik, hogy az alkotók a lehető legteljesebb mértékben igyekeztek köztük egyensúlyt teremteni.
Ami a leglényegesebb talán: érezzük a feszültséget, amely annak a nyomásnak a hatása, amelyet az idősebb generáció ösztönösen kifejtett a fiatalabbra, sőt azt is, hogy mindegyik nehezen talál utat az életben az újonnan felmerülő problémák kezelésére, de ugyanúgy érezzük a szeretetet is, amely kölcsönös.
Ez a szeretet segíthet abban, hogy a szembenézésben is egyre nehezebb témák felé haladjanak – haladjunk.
Nagyon szerencsés választás a három színész személye, és nemcsak azért, mert a korkülönbség épp ideális: erős karakterek, és aki eleget jár színházba, annak mindegyikükkel kapcsolatban van erős emlékképe.
Egri Márta a kortalan színésznők közé tartozik, aki nemrég nagyszerűen hatott a tatabányai Jógyerekek képeskönyvében is csupa fiatal színész között, most nagymamát játszik, akinek minden mondata hiteles, még az is, hogy fontolgatja a férjhezmenetelt.
Urbanovits Krisztinát az utóbbi években két számomra igazán fontos KV Társulat-előadásban is láttam, amelyeket nyakra-főre emlegetek más bejegyzésekben is – feltehetően ez is épp ilyen lesz. A színpadon nézni valakit azonos évjáratból, látni, hogy a krízishelyzet ellenére is minden körülmények között újabb előadásokat tud létrehozni, példaértékű. Játékához most is társul némi fanyar és önironikus humor, amelyet a nézők most is értékeltek.
Nagyabonyi Emese vajdasági színésznő, 2019 óta viszont szabadúszó és azóta több magyarországi előadása is volt, a Pinceszínházban és az Átriumban is. Meg lehet látni benne a határozott és sikeres szakembert, aki pályáján ugyan halad, de a családi mintázat mégis megakasztja.
Őket nézve és hallgatva mi is feltehetjük a kérdést, hogy így kellett-e élnünk, lehetett volna máshogyan is, vagy mégsem. Ennél is fontosabbat: még hogy lehetne ezen változtatni? A traumák átadása leállítható? Lehet, hogy mi is nyomást gyakorlunk a gyermekeinkre és esetleg észre se vesszük, hogy szenvednek? Jó-e az, ha túl sok mindenbe belenyugszunk, hiszen a meghunyászkodásunk is negatív módon hat.
PS.1. Ugyan a női szempont az elsődleges az előadásban, de a nézők között talán a szokásos színházi aránynál több férfi is volt. Miután körben ültünk, néha aóhatatlanul figyeltem az ő reakciójukat. Lehet, hogy szüleikre, nagyszüleikre gondoltak közben, akiknek viselkedése a sorsukat alapvetően meghatározta. Mert hiába beszélnek ebben az előadásban csak nők, az idő nagy részében a velük élő férfi a beszélgetés tárgya, az életük alappillére, aki mindent meghatároz.
Aki gondolkodna, hogy kivel nézze meg, a legjobb választás a saját lánygyermek elhurcolása mellett a vele élő férfi rábeszélése, majd egy közös sörözős program a Ráday utca számtalan kiülős vagy nem kiülős helyszínének valamelyikén.
PS. A fotók a színház FB-oldaláról származnak. Készítette őket: Dányi Vica
