Itt vagyunk ebben a végletekig felpörgetett világban, beletemetkezünk a munkába, halmozzuk a tennivalókat, és eközben valami egészen mást szeretnénk: paradox módon nem nyugalmat, békét, bár lehet, hogy ezt hajtogatjuk közben, hanem igazán felvillanyozó élményeket, amelyek kibillentenek minket a hétköznapok egyhangú rohanásából, valami nagyszabásút és rendkívülit, de mégis úgy, hogy a megszokott és biztonságosan kiépített életünk mégse boruljon meg közben. Szenvedélyes szerelmet, extrém kalandokat akár utazások, akár valamiféle sporttevékenység által, különleges kulturális élményeket, önmegvalósítást túlhajtott munkával vagy hobbitevékenységgel, de ezek mellett/helyett kellenek a „káros szenvedélyek” is, hogy bírjuk a terhelést, az idegfeszültséget. Kell a túl sok ennivaló, sorozatnézés, dohányzás, alkohol és a drog különféle formái. Előbb-utóbb ilyen vagy olyan módszerekkel, gyorsabb vagy lassabb tempóban csak sikerül tönkretenni magunkat.
De ha valaki különlegesen szerencsés alkat, és abba a néhány ezerbe tartozik, akinek jutna üdv a Földön, mert rá a fentiek nem vonatkoznak, és képes az arany középúton megmaradni, sőt a plusz energiáit szeretteivel való figyelmes törődésre fordítani nap mint nap, az még mindig vágyhat egy-egy olyan szenvedélyes előadásra, amilyen ez a Pintér Béla opera, amelyik a fenti sorokra inspirált.
Sajnos, nem fog a macska egeret egyszerre kint és bent, ebbe kell beletörődnünk.
Idill : anya és a csíkosfülű nyuszi - Jordán Adél és Stefanovics Angéla
Attól tartok, hogy az évi 250 előadással és blogírással magam is szépen beleférek az emberiség többségébe, az én életmódomnak is megvannak az egészségkárosító hatásai, így a megcélzott közönségbe tartozónak éreztem magam még úgy is, hogy az előadásban megjelenő tudatmódosító szerek egyikével sem éltem soha. Igaza van „a Béláéknak”, nem így kellene működnünk, ahogy működünk.
Igazán nagy minta alapján közönségvizsgálatok nemigen készülnek, bár lenne rájuk szükség, mert érdekes lenne tudni, hogy ugyan hány ember érezhette magát a cselekmény bármely mozzanata által szintén eltalálva, és ugyan lenne-e bárki, aki akár csak magának is hajlandó lenne ezt a tényt beismerni, és esetleg a változtatás érdekében meg is mozdulna.
Tényleg nem tudunk nyugton lenni, vágyunk a drámai hatásokra, amilyenekről az operák egyébként is szólni szoktak, amely ehhez a mai történethez nagyon alkalmas formának tűnik.
Jól áll az opera Pintér Bélának, és Pintér Béla is használ a műfajnak, mert ez után az előadás után nehéz azt állítani, hogy az opera nem korszerű.
Ez most alapvetően nem a közéletről szóló PB-opuszok egyike, a magánéletünket piszkálgatja, de azt viszont kellő lendülettel.
Roszik Hella és Jordán Adél
Az előadás távolabbi, de mégis közvetlen előzménye „A bajnok” (2016), amelyik az első Pintér Béla-mű volt, amelyiket a Katona József Színház felkérésére írt a szerző, és talán az első olyan saját előadása, amelyikben ő maga nem szerepelt. (Ha ez tévedés, várnám a korrekciót akár kommentben is.) Szintén opera, és a szereplők közül ketten – Nagy Ervin és Jordán Adél – is azonosak. Egy évvel később egy újabb Pintér Bélát mutatott be a Katona (Ascher Tamás Háromszéken), amelyben viszont megint láthattuk az író-rendezőt, sőt társulata néhány alapemberét is. (Mindkét előadás műsoron van, és remélhetőleg még marad is sokáig.)
Ez a harmadik közös munka a Katona székhelyén kívüli koprodukcióként készült, és ráadásul egy időben két igazán jól sikerült új bemutatóval, a Bánk bánnal és a Tartuffe-fel. Ezt a hármat együtt szemlélve, talán túlzás nélkül elmondható, hogy megint erős időszakát éli a színház. Ez az újabb zenés kihívás ismét jó feladat a két katonás főszereplőnek, és ezek után még inkább várom a márciusi Poppeát, amelyikben mindketten benne lesznek. (Monteverdi operájára Székely Krisztát eredetileg az Operaház kérte fel, a bemutató többször elmaradt, de ezek szerint a rendező elég nagy kedvet kapott hozzá, és így a Katonában állítja színpadra.)
Az előadásban most sem szerepel Pintér Béla, viszont fellép a társulatából Stefanovics Angéla, Roszik Hella és Thuróczy Szabolcs, sőt még szabadúszók is: Jankovics Péter, aki most gitározik is, és Fodor Annamária. Számomra szinte új szereplő: Fáncsik Roland, akit eddig csak egyszer (az Ódry Színpadon) láttam.
Operáról van szó ugyan, de amit látunk az mégis elsősorban „nagyon zenés” SZÍNHÁZ, és a hangsúly a játékon és az általa közvetített mondanivalón van. Ez nem bel canto, az opera műfaja eszköz, nem pedig cél. Miután most már két hete egy Figaro-sorozattal foglalkoztam, annak a három előadásáról szóló bejegyzést szakítottam meg most éppen emiatt, így nagyon sok párhuzam eszembe is jutott a két mű között. Mindkettőnek az egyik fő témája a férfi-nő viszony, a kapcsolatok szövevényessége, a megcsalás-megbocsájtás kezelése.
Férfiak egymás közt - Thuróczy Szabolcs és Nagy Ervin
A Figaro aktualizálás nélkül is megérinthet minket, ha kifogunk egy ideális szereposztást, viszont ez az új darab célzottan nekünk készült, egy újabb szembesítés a saját 2020-as világunkkal. A szerző részben a saját közegét, a művészvilágot, illetve a média szereplőit célozza meg, de a saját polgári törzsközönsége is magára ismerhet a szereplőkben. Azt hiszem, hogy a darab jól megérthető üzenete sokakat eltalálhat, és nagyon könnyen megeshet, hogy valaki épp ezért fogja magát kényelmetlenül érezni, nem pedig amiatt, mert nem minden szereplő rendelkezik operai hanggal. (Jó is volna, ha csak ez lenne, ami nyugtalanít minket. Aki így van ezzel, az hátha felfogja, hogy igazán mázlista.) Az előadás éppen ezért megosztó, nem fog mindenki egyöntetű hozsannázásban kitörni utána. Én szerettem, és ajánlani tudom a megtekintését.
Az előadás finanszírozási okokból nem jöhetne létre zenekarral, de nagyon élvezhető így is, egy zongorával, amelyet felváltva a zenei vezető, Kéménczy Antal és Barta Gábor szólaltat meg. (Néha felvételről is bejátszanak zenét, de ennek aránya nem jelentős). A legismertebb szerzők közismert dallamait építik be az előadás szövetébe, elhangzik többek között Bach, Handel és Vivaldi zenéje is, és a közönség nagy nevetésekkel díjazza a mai párbeszédek elhangzását, amelyek elég jól ráillenek a zenére. (A legtöbb esetben azt hiszem, hogy a mezei nézők majd nyugtázzák, hogy milyen ismerős a dallam, és marad bennük majd némi kis rossz érzés is, amikor pontosan mégsem sikerül beazonosítani. Én is így voltam vele, ki lehet azért bírni. Megnyugtatott, hogy leírni úgysem akartam volna a részleteket, nehogy ez is szpoilerként hasson.) Opera, de van néhány rövid prózai párbeszéd is benne elvétve, de ez sem jellemző. (És milyen jó, hogy ez most nem okozhat senkinek külön gondot, most nem törik meg a varázs.)
Ahogy a Parasztoperánál, vagy Pintér Béla más zenés műveinél, most is fontos eszköze a rendezőnek, hogy közhelyszerű, szlenges, káromkodásokkal is feldúsított hétköznapi dialógusokat hallunk elénekelve, és ez már önmagában is annyira szokatlan, hogy humorforrás. (Ha valaki megnézi az operalibrettókat, azok is meglehetősen sok klisét építenek be, megvan a saját – szinte kötött – szókincsük.) Ezt a hatást tovább erősíti, hogy a helyzetek is hétköznapiak, leszámítva az éneklést persze. A szöveg végső kialakításához köze volt Pintér Béla állandó alkotótársának, Enyedi Éva dramaturgnak is, le ne maradjon a neve.
Ahogy a Jubileumi beszélgetések alapja is egy tévé-műsor, (sőt eszünkbe juthat még a Kaisers TV Ungarn is), ezúttal a szerző szintén a média közegét (is) használja, a szereplői egy bizonyos „StarTV” munkatársai. Mindenki maga megállapíthatja, hogy a bemutatott adásrészletek milyen csatorna melyik beszélgetős műsorára emlékeztetik.
Műsor - Thuróczy Szabolcs, Stefanovics Angéla, Jordán Adél és Nagy Ervin
Annyira nem ütne szíven minket az előadás, ha felfoghatnánk műsorparódiának, és annyi lenne az üzenete, hogy a celebek is csak olyan esendő hétköznapi emberek, mint amilyenek mi vagyunk, hiszen eleve láthatjuk, hogy ezek a műsorok már eleve arra törekszenek, hogy hangulatukban is hétköznapi beszélgetéseket idézzenek, már amennyiben manapság tipikus, hogy két ember nyugodtan leül beszélgetni a szokásos tennivalókon kívül arról, hogy mi foglalkoztatja őket igazán.
A felvázolt viszonyok felépíthetőek lennének egy akármilyen cég munkatársai között is, a hangsúly az egyes bemutatott kapcsolatok felszíne és tartalma között feszülő ellentmondáson van, azon a rengeteg hazugságon, amely körülvesz minket, illetve amelyekkel magunkat is próbáljuk vigasztalni. Erről a témáról szól az egész világirodalom, néha ezt érezzük, és még nagyon sok darab alapanyaga lehet – alapkérdés, amit most is boncolgat a szerző.
Miután ez egy új darab, alig néhány előadás volt, jobb, ha meghagyjuk mindenkinek a felfedezés örömét ami a részletes és a végére némileg túlbonyolódó történetet illeti, és azt se írnám le, hogy ki kinek a kicsodája, és mit akar. Ezúttal a társulat sem tett fel semmiféle beharangozó összegzést sem a szórólapra, pedig jellemzően megszoktuk tőlük. (Ezek a rövid szövegek persze eddig is a megtekintés után világosodtak meg, de most csak a cím marad támpontnak.)
Néhány rövid megjegyzést azért még megengednék magamnak a színészek kapcsán, akik Benedek Mari ruhát viselik Tamás Gábor díszletében.
Fodor Annamária Nagy Ervinnel
Fodor Annamária hangja igazán nagyon alkalmas ehhez az operához, arról már nem is beszélve, hogy alkatilag is igazán neki való a szerep. Ez feltehetően nem véletlen, Pintér Béla mindig konkrét színészekre írja műveit, és a korábbi tapasztalatai alapján nem csoda, hogy Fodor Annamáriában gondolkodhatott. Emlékeimben kutatva azt mondanám, hogy a színésznő nem játszott elég zenés előadásban, pedig minden adottsága megvan hozzá, és még komikus vénája is erősebb az átlagosnál. (Kicsit aggódom, hogy a fiam rá ne jöjjön, hogy megnéztem nélküle, már így is hajtogatja egy ideje, hogy élőben akarja látni. Évek óta minden nap nézi a Munkaügyeket, és a benne szereplőket számontartja, még azokat is, akik csak egyetlen epizódban jelentek meg. Mindenkinek megvan a saját függősége, neki ez a sorozat.)
Thuróczy Szabolcs és Roszik Hella
Ahogy már utaltam rá, épp most láttam a Figarót, amelyből keveselltem a szenvedélyt, a kapcsolatok árnyalt megmutatását, és ezek a hiányok visszamenőleg még erősebben érződnek most számomra úgy, hogy e Pintér Béla előadás került melléje. Jelen esetben különösen intenzív színészi játékot láthatunk Thuróczy Szabolcstól, akinek a hangjára azt nem igazán lehetne ráfogni, hogy operaéneklésre a legalkalmasabb, de ez a rekedtes orgánum erőteljes, felhívja magára a figyelmet, és ebben a közegben számomra nem volt zavaró. (Feltehetően nem fogják ezek után az Operaházból szerepajánlatokkal bombázni, bár kiváló Frosch lehetne A Denevérben, és miatta talán egy újabb nézőréteg is elzarándokolna az Erkelbe, nem lenne bolondság meghívni.) Jelenleg Roszik Hellával jó párost alkotnak, tényleg el tudom képzelni a kapcsolatuk hullámvasútját hosszú távon is.
Jankovics Péter egy garázsbanda frontembereként lép elénk. Ez szintén rászabott szerep, hiszen van egy 2017-ben rendezett előadása is, a „Garázsbanda”, amely legközelebb febr. 7-én nézhető a Három holló kávéházban. (Ez itt egy rejtett ajánlás, jó lenne megnézni ezt az előadást, csak lenne rá egy újabb időpont is, amelyik nekem is működhet.)
Jordán Adél Jankovics Péterrel
A két katonás színész, Jordán Adél és Nagy Ervin egyaránt képes arra, hogy érdeklődést keltsen bennünk saját sorsuk iránt, és mindkettőjük nézőpontjával tudunk azonosulni. Boldog családot remélünk nekik, ha egyszer van egy valóban „über-cuki” gyerekük. Az előadás címszereplője, a 11, később 13 éves Mercédesz nem is lehet más, mint Stefanovics Angéla, aki lehet, hogy még húsz év múlva is ugyanilyen illúziót keltően fog gyerekeket megszemélyesíteni. Revelatív alakítás és még szerethető is. Olyan hiteles, hogy szinte kedvem lenne neki azt mondani, hogy jöjjön át társasozni Jánossal, aki szintén 11 éves. Felmerülhet, hogy mekkora kihívás lehet neki az n+1. ilyen szerepet eljátszani, de a tökéletességéből az sem von le, hogy már tíz éve is ugyanilyen profi volt, és alkata is kedvez ehhez a szerepkörhöz.
Rendkívül fontos, hogy mi lesz a gyerek sorsa, és éppen ennek hangsúlyossága miatt van az előadásban még egy másik gyerekszerep is. Sanyikát a már említett Fáncsik Roland játssza.
A tanulság: jobb, ha még időben összekapjuk magunkat, mielőtt így járnánk, ahogy ennek a történetnek a szereplői. (Meg kell nézni az előadást, ez a megoldás.)
Két gyerek egy születésnapi bulin
PRAKTIKUS TUDNIVALÓK végezetül:
Pintér Béla újabb vészjelzése az Újpesti Rendezvénytérben látható, amelynek bemutatója arra a mágikus napra esett, december 21-re, amikor összesen hét színház is előállt – egyébként jobbnál --jobb előadásaival, amelyek közül a lemaradt hármat még igyekszem pótolni.
Fontos praktikus tudnivaló azoknak, akik még sosem jártak a helyszínen, hogy egy nagyon tágas, modern épületről van szó, gyors és ingyenes wifivel, sokkal nagyobb női mosdóval, mint talán bármely másik színházunkban, előadás előtt le lehet ülni kényelmesen (ha nem is minden nézőnek, de annyinak biztos, akik szeretnek jóval korábban megérkezni), és a Szent István tér a hármas metró végállomásától tényleg csak 2 perc gyalog, és a téren rengeteg a parkolóhely. Nem lehet komoly akadálya annak, hogy valaki megnézzen itt egy előadást, a helyszín még akadálymentesített is.
Nekem ez a második alkalom mindössze, közel egy éve már voltam itt Hábetler András egyik operabeavatóján, aki szintén ide helyezte át saját társulatának legtöbb előadását. Akkor talán a negyedik sor táján ültem, egészen közel, most viszont kipróbálhattam, hogy milyen egy előadás a nézőtér második feléből. Mivel az előadás egy jelentős hányadában (a tévé-műsorok közben) alkalmaznak kivetítést is, ez egyébként is tompít a távolságon. Az előadás száz perce alatt fel sem merült bennem, hogy ezt csak közelről lenne jó nézni.
Aki a most már húszéves Pintér Béla társulatot a kezdetektől nézi, azok a Szkéné intim teréhez vannak szokva, és nekik talán már az Átrium is eleinte szokatlan lehetett. Az ÚP tere még nagyobb bővítést jelent, és ez feltehetően azzal is összefügg, hogy muszáj valahonnan összeszedni a társulat fennmaradásához szükséges forrásokat, és a nagyobb nézőszám nagyobb bevételt kell, hogy jelentsen, másfelől azzal is, hogy ennyi idő alatt jelentősen megnövekedett a társulat törzsközönsége. Utóbbi örvendetes tény, és ebből talán az a következtetés is levonható, hogy csak van értelme a kitartó és igényes munkának. Pintér Béla fennmaradása és zavartalan működése rendkívül fontos, talán ő a leghosszabb ideje folyamatosan állandó játszóhely nélkül független társulatot vezető alkotó, létkérdés az egész közeg számára, hogy ne adja fel. Ezért is örültem, hogy az idén felélesztett Baumgarten-díj első jutalmazottjai közé került, amely szintén kifejezi, hogy milyen nagy szükségünk van a folyamatos jelenlétére a magyar színházi életben.
Megjegyzem: a társulat valóban meg van szorulva, és aki teheti, vegyen pártolói jegyet, és akkor az első négy sor közepén fenntartott helyre tud ülni.
A hatalmas érdeklődést jelzi, hogy az előadásokat teljesen el tudták adni jóval korábban, és számos néző megjelent az utolsó perces bejutásban reménykedve, és tegnap a várakozók közel fele, 14 fő be is ülhetett. (A honlapon lehet a napi várólistára jelentkezni, aki több hónappal előre nem tud tervezni, azoknak ez a megoldás.) A várólistások beengedése miatt némi csúszásra kell számítani, de ezt a pár percet megéri annak a boldog tudata, hogy „igen, mi most jó helyen vagyunk, ott, ahol lennünk kell”.
PS. A fotók a Pintér Béla Társulat galériájáról származnak, kivéve a szerzőről készült utolsót, amely a Business Class Magaziné.
