A Kamrában ez volt az első idei bemutató, és mivel nem volt „elmaradásom” tavalyról, sok más helyen viszont igen, csak most jártam ott először, így egészen meglepett az átalakított előtér. Talán kényelmesebb lett így a hozzáférés a büféhez, kivilágosodtak a falak és az egész design sokkal jobban hasonlít a „nagy Katonáéhoz”. Nem lepne meg, ha ez az egységesítés lett volna a cél.
A Bánk bán van most terítéken. (Szó szerint – az előadás a vadászat motívumához köti a legtöbb szereplőjét és látványvilágát.) Tarnóczi Jakab rendezése talán túl merésznek tűnhet egy nemzeti klasszikushoz, de valami azt súgja, hogy a színház törzsnézőinek ez tetszeni fog, és hosszú távú sikerszériát jelenthet.
A címszereplő, Bányai Kelemen Barna agancsok között
A főpróba után szinte azonnal kaptam pozitív visszajelzéseket ismerőseimtől, és ez viszont nem lepett meg. Aki Bach egyáltalán nem színpadra szánt kantátáiból össze tud építeni egy működő történetet, amelyik szól is valamiről (lsd. Örömünnep), az feltehetően bármilyen ténylegesen előadásra szánt színpadi művet be tud szórakoztatóan ÉS gondolatgazdagon mutatni nekünk. Ez a korábbi élmény – amelynek a kivételessége a friss Messiás-bemutató után még jobban kiemelkedik – önmagában is olyan garancia, amely elég ahhoz, hogy a fiatal rendező minden munkája darab-, színház- és szereposztásfüggetlenül érdekeljen. És amit azóta csinált, igazolta is, hogy érdemes rá külön és fokozottan odafigyelni. (11 további bejegyzés eddigi munkáiról.)
Ottó és Melinda - "piéta pozícióban" - Dér Zsolt, Pálos Hanna
Röviden összefoglalva:
Ez a Bánk bán nagyon kidolgozott, részleteiben is átgondolt, intellektuális élményt IS kínáló előadás, amelyik a mának szól, a társulat színészei kihasználják a jó lehetőségeiket, és még humora is van.
Mindez részletesebben:
Nagyon úgy néz ki, hogy az 1982-ben megalapított színház még sosem vette elő a szerző kötelező olvasmány-darabját, amelyik a „topnemzetiháromfőérték” egyike, és ez sem sokkal könnyebben játszható, mint a Csongor vagy a Tragédia. Vannak dramaturgiai hibái, a szövege nehezen adja magát. Nemrég megjelent a modern mai nyelvre történő fordítása is Nádasdy Ádámtól, amelyik talán valódi segítség is a mű megértéséhez. (Nekem tetszett, nem úgy mint a friss Messiás-fordítása, amelyiket még nem hevertem ki.) A diákok sokasága panaszkodik, hogy felfoghatatlan és két oldal után egyébként is elunják. Jelen esetben Varga Zsófia gondozta a szöveget, nehogy elfelejtődjön.
Ha a színház ennek az előadását mégis bevállalta, nem történhetett hiába, és ez a döntés összefüggésben van azzal, hogy a Katona ténylegesen hozzászól közéleti kérdésekhez, és a legtöbb előadás egyáltalán nem próbálkozik alámenni a feltételezett közönségigényeknek, egyértelműen azokat célozza meg, akik el is akarnak gondolkodni, hogy milyen világban élünk, mi miért történik, a múltban vagy a világon máshol milyen párhuzamos jelenségek figyelhetőek meg azokkal, amelyekről a hírekben értesülünk.
V. felvonás - a háttérben a már meghalt Gertrúdis (Szirtes Ági) a királlyal (Elek Ferenc) - előtérben: Izidóra (Rujder Vivien) és a királyi gyermekek
Ez itt egyértelműen szembesítő színház, nem fájdalomcsillapító.
A napokban kaptam egy olyan megjegyzést, hogy én biztosan lenézem azt, aki csak nevetni megy a színházba. NEM, van olyan állapot, amikor annyira rosszul érzi magát valaki vagy az élethelyzete miatt, vagy akár fizikailag is, amikor csak a kikapcsolódást és teljes felejtést nyújtó előadás lehet megfelelő, és van, amikor jó átélni, hogy a teremtésben más vesztesek is vannak, nemcsak éppen mi, sőt: voltak más korszakok is, amikor szintén nem ment jól a közélet (sem).
Ha valaki akár csak felületesen is valaha átfutotta a magyar történelmet, akkor például viszonylag könnyű belátnia, hogy viszályra, a hatalomvágyból adódó konfliktusokra és az ehhez kapcsolódó nyerészkedési „ösztönre” szinte minden időszakban találunk példát. Az ember nem túlságosan javítható lény, erre is vannak színdarabok tucatszám.
Ebben a Bánk bánban a mi korunk részben a XIII., de a XIX. századdal is ütközik, és elsősorban azt láthatjuk meg benne, hogy milyen is (volt) az ország vezető rétegének gondolkodása, morális állapota. Annyira nem vidulunk fel ettől, bár az előadás akár egy Bánk bán paródiának is beillik helyenként. Nagyon sokat lehet nevetni, önmagában azon is, ahogy a szöveg régies stílusban elhangzik.
Dömölky Dániel fotója
Akár felidéződhet a szocializmus időszaka is, amikor az elit státusz-szimbóluma a vadászat volt, és az előadás Kálmán Eszter által tervezett képi világa e köré épül.
(Hobo Vadászat c. albuma is eszünkbe juthat, már akinek vannak erős emlékképei róla. Aki meg nem ismeri, annak feltétlenül ajánlom.)
Ha nem is minden jelenetben, de a legtöbb közben szól a zene (Bencsik Levente és Hunyadi Máté munkája), amire én azt mondanám, hogy techno (ha tévedek, nem sértődöm meg, ha valaki kijavít, sőt, ha valaki minél hamarabb kijavít, hogy senkit ne vezessek félre), mindenesetre modern a hangzás, és a folyamatossága most is előbb-utóbb zavaró lesz, mint a rendező, Tarnóczi Jakab idei salgótarjáni Vízkeresztjében. Ez nagyjából megegyezik azzal, ahogy kénytelenek vagyunk állandó zavaró tényezők közepette élni, beleértve a környezetszennyezést és a nagypolitikai események hatásait.
Ha valaki hallja ezt a zenét, ÉS egyidejűleg Katona szövegét az 1800-as évek elejéről, akkor mindenképpen felmerül az a kérdés, hogy MIT JELENT NEKÜNK 2019-ben ez a nemzeti dráma, mire juthatunk vele?
Nyilván nem mindegy, hogy a néző, aki bemegy, korábban mennyire ismerte magát a szöveget és a történetet, amikor muszáj lett volna, rá tudta-e magát venni, hogy elolvassa, vagy sem, netán azok közé sorolható, akik éppen szeretik.
Bánk és Tiborc: Bezerédi Zoltán - Dömölky Dániel fotója
Az én időmben még Tiborc panaszát kő keményen tudni kellett kívülről mindenkinek (ebben az előadásban Bezerédi Zoltántól hallhattuk, aki kék munkásoveralljában elütött az egész díszes társaságtól), fontos volt ez a darab nagyon, és örültünk volna egy ilyen megközelítésnek..
Gimnazistaként a darab Nemzeti Színházban készült felvételének CSAK az ötödik felvonását szerettem, amelyben Sinkovits Imre volt Bánk bán, de Sinkó László II. Endre. Utóbbi alakítás fogott meg leginkább, a cselekvésképtelen király, aki hazajön és kénytelen a tragédiát valahogy mégis kezelni. Sinkó László nem volt jelentéktelen alak, átjött – csak hangfelvételen is (!) - ,a kényszerhelyzete, mellette pedig Bánk bán szűklátókörűsége.
Jelenleg nagyon szerettem ennek a felfogásnak minden mozzanatát, hiába tanítom - akár csak a Tartuffe-öt is - immár 25 éve. A különbség: míg ebből az új Tartuffe-ből a mű jól megismerhető úgy is, ha nem olvasta el valaki, erre a Bánk bánra ugyanezt viszont nem mondanám.
Az előadás kötelező olvasmány pótléknak NEM alkalmas, előismeretek nélkül nem biztos, hogy valaki megértené, és értékelni tudná a rendezői ötleteket. (Ez vonatkozik a Nemzetiben műsoron lévő szintén nagyon jó Vidnyánszky-féle változatra is. A diákok előkészítés nélkül nem értik, és így nem is élvezhetik igazán, ki lett próbálva.)
Ez a rendezés első sorban a bennünk MÁR élő hagyományos Bánk bán képre reflektál, és ahogy már mondtam: szinte paródiának tűnik – ennyit ezen a darabon soha nem nevettünk, az biztos, de ehhez tényleg ismerni kell a művet előre.
Kálmán Eszter sokajtós díszlete, zöldben a békétlenkedők - IV. felvonás vége
Az, hogy az előadás bohózati színezetet is kap néha, köszönhető az aránytalanul sok ajtónak, amely alkalmat adhat a színre lépések és távozások változatos megoldására, miközben a sok rohangálás ellenére mégis rendkívül statikus a darab, és időről időre a szereplők állóképekké is rendeződnek. Szó nincs róla, hogy valamiféle reális szituáció megmutatása lenne a cél, és éppen ezért lesz nagyon szokatlanul elütő az egész előadástól a királyné halála. Ezektől az emberektől még ilyen impulzív, de valódi cselekvést sem várnánk…
A vadászat megjelenik a falakon lévő trófeák és a színészeken lévő szőrméken is, sőt a Bűvös vadászból is elhangzik a vadászok kara, és láthatjuk, hogy milyen az ország vezető rétege, akiknek legalább a hőbörgésre van mozgásterük.
Petur – Dankó István - környezetében zöld esőköpenyben nagy bajuszú bamba magyarokat látunk üveges sört inni (nyilván a típusnak is van jelentősége, hogy milyet - de milyet?), és közben összeesküdni, magyarázni… A szánalmasságuk nevetséges is, már csak amiatt is, mert a mű fontos női szereplői (Rudjer Vivien, Pálos Hanna) is megjelennek növelni a sokaságot, sőt a királyt játszó Elek Ferenc is. Utóbbi a szürke tréningruhára vett szőrmebundában sem győzött meg arról, hogy visszaérkezése meg fogja a válságot oldani. Nem sok energia feszül a Mikhált és Simont játszó Takátsy Péterben és Rajkai Zoltánban sem. (Utóbbiak a külföldiek, akiknek nem jut a szőrméből már…)
A békétlenkedők: Rajkai Zoltán, Dankó István és Takátsy Péter
A jelmez sokat mond: Dér Zsolt az idő nagyrészét egy alsógatyában tölti, amelyre egy rövid bundát vesz csak. Ez a ruházat annyira nem vonzó, és hiába fiatalabb ez az Ottó Bánknál, könnyen hihető, hogy Melinda csak megszánja, de nem szereti meg, még akkor sem, ha nyomokban kellemes fiatalembert látott benne.
Elmondható, de nemcsak a békétlenkedőkről, hanem a legtöbb férfiszereplőről, hogy a rendező lefokozza őket, és meglehetősen nyavalyásnak tűnik előttünk a hatalomért folytatott huzavona. Nem találunk senkit, akinek könnyen az oldalára állhatnánk, és szívesen támogatnánk.
Az, hogy Bánk bán nem válik hőssé Bányai Kelemen Barna által, azt mutatja, hogy Tarnóczi Jakab nem marad a felületen, a címszereplő nagyon gyenge embernek mutatkozik meg sokszor, és még véletlenül sem tűnik alkalmasnak az ország irányítására. Szirtes Ági messze határozottabb és elsősorban az uralkodással foglalkozó királynőt játszik, akinek egy ember nem tényező, pillanatok alatt hajlamos lenne túllépni egy Melindán…
Az is kicsit kényelmetlen, hogy talán a legtöbb tetterő a Kovács Lehel által játszott Biberachban van, aki persze ebben az előadásban is pórul járt, bár nehéz elhinni, hogy ennyire ostoba, miközben ebben a közegben mozgott egész életében.
Biberach és Ottó - Kovács Lehel és Dér Zsolt
A két fiatal nő inkább tűnik áldozatnak, mint bűnösnek, akiknek a saját kis személyes tragédiája túl sok nyomot nem fog hagyni, még Melindáé sem: ez is csak a királynő halálát kiváltó okként lesz érdekes. Pálos Hanna nem tűnt könnyen megvezethetőnek, neki biztosan kellett a hevítőpor. Rujder Viviennek szintén elhisszük, hogy őt meg épp ez a számára elérhetetlen Ottó érdekelte: van, akinek nem az erős, hanem a gyenge férfiak tetszenek. Ebben az előadásban mintha ez mellékszerep a szokásosnál fontosabbá vált volna – a színésznő eléri, hogy ne mellékesen gondoljunk az ő sorsára sem. Megsajnáltam ezt a szegény lányt, hogy pont ide vetette a sorsa...
Izidóra menne haza...
Sem részleteiben megnézve, sem összességében nem vidít fel minket az előadásban az ország vezetőiről felrajzolt kép. Nem látjuk azt a nagyformátumú személyiséget, aki segíthetne bármiféle problémák megoldásában.
Nehéz eldönteni, hogy a Katona két friss bemutatója közül ez, vagy a Tartuffe mutat pesszimistább képet – érdemes mindkettőt megnézni.
PS. A fotókat Mészáros Csaba készítette, kivéve kettőt, amelyiknél külön jeleztem - ezek Dömölky Dániel munkái.
