Egy hete egy extrém Kékszakállú kapcsán megtapasztaltam, milyen szörnyű rossz egy énekest igazán kiszolgáltatott helyzetben nézni, pénteken viszont épp a fordítottja történt: egy igazán jókedvű, minden szempontból kellemes előadáson voltam, amikor egyaránt hálás helyzetbe kerültek a fellépők és mi nézők is
Jó volt jelen lenni Hábeter András és barátai ( a Faremido társulat) „opera-stand up”-ján, amely szeptemberben egy új helyszínre, az UP Újpesti Rendezvénytérbe költözött át.
Hábetler Andrásnak hosszú évek óta voltak ilyen estjei, leginkább a Spinozában és az Óbudai Társaskörben, valóban kiválóan alkalmasak új közönség „beszoktatására”. El tudom képzelni, hogy még olyanok is jól éreznék rajta magukat, akik a műfajt egyáltalán nem kedvelték soha. (Akit az éneklés önmagában is irritál azoknak persze ez sem való.)
Az Újpesti Rendezvénytér sokkal nagyobb a korábbiaknál, így jelentősebb hatás kifejtésére lettek alkalmasak ezek az operabeavató programok. Nagyon tágas, az előtere is, a büfé is, a mosdó is, nem megy el a teljes szünet arra, hogy valaki sorban álljon. Ráadásul a széksorok elhelyezésénél gondoltak a lábtérre is, tényleg kényelmes. Megrendezett, nagyzenekaros operaelőadáshoz azért több sort is ki kellene szedni, de most nem erről van szó – egyzongorás műsor ez, Köteles Géza karmester, a Faremido egyik oszlopos tagja játssza végig.
Köteles Géza az a háttérember, aki nélkül az egész nem jöhetne létre, aki alázatosan, a háttérbe húzódva közreműködik. Hábetler András felvezető szövegein mintha szórakozna is, bár ő aztán sokszor hallhatta.
Ami azt illeti, miután 27 alkalommal láttam a Figaro 2.0-át, én is nagyon sok Hábetler-poént ismerek már alaposan, de a 90%-ban új közönségnek minden vicc új volt, sokat nevettünk.
Az este sikerének titka legalább olyan könnyen megmagyarázható, mint Don Giovanni hódításaié (erről szó is volt): kell hozzá egy rendkívül lelkes, az operát jól ismerő és arról szórakoztatóan beszélni tudó ember, akinek vannak mély gondolatai, kreatív ötletei, illetve szerethető barátai, akiket meg tud hívni énekelni. A látvány, a nagyzenekar éppúgy hozzá tartozik a műfajhoz, de ezek hiányáért kárpótol, hogy valóban sokat lehet nevetni.
Hábetler András mesterien bánik velünk, egy nagy nevetés után egy-két mondattal képes teljes csendet csinálni, ez az opera stand up igazán neki való. Nemcsak beszél, de énekel is, az est folyamán átváltozik kétszer Papagénóvá, majd Dulcamarává, sőt Tevjévé is – mind ziccerszerep, és hálásan fogadja a közönség.
Humor és zene – ez a kombináció elég vonzó, pláne akkor, ha az arányok megvannak, és bár nézőfüggő, hogy ki mennyire érezte kiegyensúlyozottnak a szövegek és az áriák arányát (én egy kicsit tolnám az éneklés felé a műsort, ha nem is nagyon), az elmondható, hogy az előadás második felében egyértelműen kevesebb összekötő szöveg volt már, és így feltehetően mindenki el tudta énekelni azokat a számokat, amelyekre felkészült.
A műfajból fakadóan érződött a spontaneitás is az esten, az átkötő szövegek ott születtek meg előttünk, ráadásul minden lehetőséget megragadott a műsorvezető, hogy a közönséggel kapcsolatba lépjen. Kezet fogott az első sorban ülőkkel, reagált a telefoncsörgésekre (kettő is akad, de szerencsére nem a zene alatt), a köhögésekre, elmondta a cukorkapapír bontás alapszabályait, sőt énekeltette a közönséget nem is egyszer. (Ez a közönség szeretett is énekelni, nagyon hajlandónak mutatkoztak a legtöbben.) Van, akitől egy Don Giovanni duetthez kért el egy nyakláncot, kiment a nézőtérre, és onnan szerzett magának kétszer is szólistát.
A Figaro 2.0 eredeti verziójában is ez volt az alaphelyzet, a nézők soraiból választotta ki a szereplőket, ezzel is jelezve, hogy a Figaro karakterei olyanok, mint mi, rólunk szól a történet, másfelől: az operaénekesek is csak hétköznapi emberek, még ha a színpadon néha másfélszer akkorának is tűnnek, mint mi.
(Az „akárki elénekelhet” egy operát, bárkit felengednek a színpadra, ha nincs is a szerepre felkészülve, épp a bejegyzésem elején említett múlt heti Kékszakállú kapcsán jutott eszembe, ilyen nemcsak Hábetler András víziójában létezik, sajnos az életben is.)
Az első énekes, aki a nézők közül spontán lépett elénk, az albán Alisa Katroshi nagyon hitelesen játszotta el Zerlinát, illetve a nézőt, akit Hábetler András harmadjára szúrt ki magának a „La ci darem” elénekléséhez. (Ő is olyan, mint Don Giovanni, ezt sok beavatón megcsinálta már, mindig új partnereket keres hozzá…)
Alisa Katroshi ezek után még hallható volt Toscaként, sőt az est végén még egy albán népdalt is énekelt a honvágyról, és ez nyilván mindenkinek újdonság volt. Üde jelenség és jó ötlet, hogy jönnek új fellépők is a társulat tagjai mellé, sosem árt egy-két újdonság a régi nézők miatt.
A másik szereplő, akit operatőri szerepben láttunk először a nézőtéren, és így fedezték fel, Boncsér Gergely volt, akiről azért kiderült, hogy hiába játszik főszerepeket az Operettszínházban és az Operaházban is évek óta, több beavatóban is láttam már, a közönségből mégis kevesen ismerték fel.
Én előző nap láttam utoljára A hugenottákban a jelenleg talán legfoglalkoztatottabb operaházi tenort, aki decemberben felváltva énekelte A Nyugat lányát és a Bohéméletet, és már attól tartottam, hogy le fogják amortizálni, de bírja a strapát. A „Nessun dormát” a december 21-i Bohémélet után is hallhattuk tőle, ami a közönségből kiváltott egy igazi lelkes állótapsot is, ami az Erkelben annyira nem gyakori. Ezen a pénteken bemutatta az ária elején a „bénázást” is állítólagos civilként, és így a közönség még hálásabb volt, amikor ezzel felhagyott. Nyilván ezt az áriát mindenki ismeri, és igaza lehet Hábetler Andrásnak, amikor érdekesebbé akarta tenni.
Boncsér Gergely énekelt „Hazám, hazámat” is, szintén hatalmas sikerrel, de nekem leginkább Pedrillóként tetszett, amikor a „Mindig az nyer, aki mer” áriában a szereplő tétovaságát (belefogjon a szöktetés-projektbe, vagy sem) nagyon plasztikusan jelenítette meg. Színészként egy ilyen helyzetben sokkal többet tud mutatni, mint a megszokott „hősi szerepekben”, jó, hogy ezt az arcát is megmutatta.
Az énekesek ismertségéről azért annyit mondanék, hogy igaza van a műsorvezetőnek, senkit nem vesznek ma olyan szinten észre, ahogy annak idején Kincses Veronikát vagy Polgár Lászlót, viszont cserébe jóval nagyobb lehetőség adott az internet és a youtube által. Aki kitesz magáról elég felvételt, arra koncert után rá lehet keresni, meg lehet jobban szeretni a hangját, majd – ha az illetőnek van egy rendesen vezetett honlapja, ahol előre és precízen közli a fellépéseit, lehet követni. Aki ismertségre vágyik, de ezeket a lépéseket nem teszi meg, az ne csodálkozzon, ha nem jut túl egy szűk körön.
Visszatérve az énekesekre, fellépett az esten még egy szoprán, mégpedig Fodor Beatrix, aki a társulat alapítói közé számít, akire a Figaro 2.0 koncepciója készült, és akinek a Grófnéja számomra is etalon. (Mintha Mozart is benne gondolkodott volna, nemcsak Hábetler András.) Jelenleg is játssza a szerepet a Coopera verziójában, amely ezúttal a győri helyszínére érkezett, és több előadásban is nézhető lesz, legközelebb szerdán. Ezúttal Lauretta áriája (a Gianni Schicchi-ből), egy Tell Vilmos-részlet, és a Summertime (a Porgy és Bessből) jutott neki.
Látszik már ezen a három címen is, hogy a műsor összeállításánál erős szempont volt, hogy a közönség által szeretett számok közé egy-egy ritkábban hallhatót is beiktassanak. Nekem mind tetszett, de a legutolsó a legjobban, szívesen elüldögéltem volna még utána néhány másodpercig csendesen, de persze a közönség azonnal tombolni kezdett, ahogy ez borítékolható is volt.
A kiadott programhoz képest történt változás is: Kovács István helyett a FareMido másik alaptagját, Szvétek Lászlót láthattuk, akinek az est több szempontból is kedvezett. Testhez álló, és karakterében mégis más szerepeket kapott, nagyon alkalmasakat arra, hogy színészi ÉS énekesi kvalitásait megcsillogtathassa. A „buffó” azaz vicces basszus egyébként is talán a leghálásabb szerepkör, és mindenki nagyon örült a Rágalomáriának a Sevillai borbélyból, a bordalnak a Bánk bánból, Zsupánnak a Cigánybáróból, de meg tudta ezúttal komoly oldalát is mutatni egy másik, hasonlóan sokoldalú kollégája, Gábor Géza partnereként az „inkvizitor kettősben”.
2014 szeptemberében mindkét énekest a Főinkvizitor szerepében láttam fellépni. Míg Gábor Géza, aki korábban Fülöp királyt is énekelt, ki volt írva a szerepre, Szvétek Lászlót beugróként találta meg újra a feladat, amelyet a 2009-es felújítás premierjén, illetve később Ferruccio Furlanetto vendégjátékán is énekelt már, és még ezen túl is sok más időpontban. Akkor is, most is azt érzékeltem, hogy egészen övé a szerep, és emiatt képes akármilyen koncepcióba egy villanás alatt beállni.
Az előadásnak ez volt az a pillanata (9 perce), amely egy megrendezett operához leginkább közel volt. Hábetler András két politikus sakkjátszmájának állította be a jelenetet, és nagyon szépen érvényesültek az énekesek gesztusai által az erőviszonyok. Ugyan mindkettőjüket láttam számos szerepben, de nekem most a sakktábla két oldalán valóban Fülöp király és a főpap ült. Utóbbi nem egyszer megszorította az elsőt, akin érzékelhettük, hogy valóban gondban van a felesége, fia, a politikai helyzet miatt, és eszébe sincs Posa márkiról lemondani. Megnézném őket egy teljes előadásban is így együtt.
Gábor Gézának szintén jutott buffó karakter is, mégpedig a hálás, de nagyon nehéz (kétoktávnyi hangterjedelmet is megkívánó) Ozmin a Szöktetésből, továbbá még a végén kapott egy spirituálét. Örültem, hogy meghívást kapott ezúttal ő is ebbe a műsorba, és ezek szerint Hábetler András a barátai közé számítja.
Nagyjából sorra vettem az eltelt három óra főbb eseményeit, és remélem, hogy lesz, aki kedvet kap ahhoz, hogy kipróbálja. A további alkalmakról legegyszerűbben a FareMido facebook oldalán lehet tájékozódni, márc. 23-án Pszichopera lesz, amelyhez hasonlót láttam a csapattal, nagyon érdemes megnézni.
Az újpesti helyszín nincs messze a metrópótlótól, és utólag rájöttem, hogy ezt kellett volna választani, amelyik este tíz után is gyakran jár. Bonyolítottam, de ennek következményeként volt módom szinte egy fél Figarót meghallgatni, amelynek számos fontos előadása Hábetler Andráshoz kötődik énekesként (valószínűleg nincs az a kertész, akinek az alakításait ilyen részletesen megörökítették volna) és rendezőként is, és így a kedvenc felvételemet hallgatva egészen mindegy volt még az is, hogy a szokásos gyalog elérhető komfortzónámból ki kellett lépnem az előadás megnézéséhez.
Ezzel a gesztussal egyben a szombati Figaro előadásra is készültem, akkor még nem tudva, hogy még vasárnap, azaz ma is visszamegyek Győrbe egy másik szereposztás miatt.
A két Figaróról is kész már a bejegyzés, sőt készülök az újabb győri utakra, hogy a kimaradt szólistákat, akik egyben FareMido tagok is, megnézzem biztosan.
A képekért köszönet az Újpesti Rendezvénytérnek.
