Dehogy van jól, hogy már nyolc nap eltelt az előadás óta, de holnap ismét a Jurányiba megyek, ezúttal a MILF-re, így most már muszáj abbahagynom az előadáson való meditálást, és kiteszem az ajánlóm. A következő kitűzött alkalom február 21-én lesz, nem túl nagy a Jurányi kamaraterme, érdemes előre jegyet venni rá – most is teltház volt. Ez a legfontosabb tudnivaló.
Még egy praktikus információ: a „menetidő” viszonylag rövid (70 perc), így lehetőséget ad a nézőnek arra is, hogy akár Jurányi kávézójában, közvetlenül előadás után leüljenek beszélgetni a látottakról. Érdemes eleve így készülni.
A színlap tartalmaz mindent, ami alapján jól eldönthető, hogy kell-e valakinek ez az előadás, vagy sem, ráadásul az előadás valóban azt is adja, amit ígér.
2023 márciusában volt a bemutató, de még friss előadásnak számít Kovács Dániel Ambrus új darabja, amelyet saját maga írt és rendezett, miután már korábbi két alkalommal együtt dolgozott ugyanezzel a négy színésszel – Chován Gáborral, Ficzere Bélával, Jankovics Péterrel és Messauodi Eminával - , így a Benne vagy és a Kánon után létrejött egy trilógia, amelynek jelenleg az előző két része nincs műsoron. Közös bennük, hogy mindegyik a magyar valósággal foglalkozik, társadalmi problémákat vet fel, miközben persze szórakoztatnak minket, és így segítenek lenyelni a békát/keserű pirulát, ki hogyan érzékeli a látottakat.
A Neptun Brigád név nekem – hat korábbi ajánló megírása után - garancia volt a biztos minőségre. Mivel a Benne vagy az egyik kedvenc előadásom, kíváncsi voltam, hogy ugyanez a gárda most milyen témával jön elő. Ha a cím – Dehogy van jól– nem lenne ilyen beszédes, akkor is biztosak lehettünk volna az előzmények alapján, hogy megint egy szembesítő előadást nézünk.
A rendező most előre kész szöveget írt, nem a színészek improvizációi alapján dolgozott, de végig bennük gondolkodott, így olyan jól illett mindenkire a karaktere, hogyha nem láttam volna őket sok más alkalommal, akár azt is hihettem volna, hogy magukat adják.
A darab nagyon hasonlít egy zeneműre, a négy nagyon magányos szereplő monológjai és a párbeszédei szabályosan váltakoznak, miközben az, aki éppen néma, ugyanúgy egészen végig benne marad a karakterében - élmény lesz, bárkit is figyelünk. Átélhetjük, hogy egymástól független és csak átmenetileg érintkező emberi sorsok mégiscsak összetartoznak.
Őket nézve, beugrottak a "vékony szálak" a Macskajáték-ból, a felületes ismeretségeknek is szerepe van életünkben – a kis beszélgetések is némi fellélegzéshez juttatnak minket, így valamivel jobban bírjuk a saját buborékunkban a szükségszerű magányt.
A rendező egyben látványtervező is; nagyon kevés bútorral és tárggyal hoz létre négy elkülönült teret a színpadon. A színészeken múlik, hogy érzékeltetni tudják a különállásukat, a kapcsolódásra vágyást és annak képtelenségét.
Az előtérben egy pultnál Chován Gábor kifelé néz, bár követi Ficzere Béla – az irodaházban dolgozó topmenedzser - mozdulatait is, aki most meghökkentő módon, életében először leült a mögötte lévő kanapéra. (Ezek a nagy történések a hétköznapjainkban.)
Eddig vitt az előadás lendülete a megtekintés után. Chován Gábor alakításán elméláztam, a korábbi alakításaiban is előjött, hogy ennyire azonosulni tud a szerepével, és tökéletesen tartja az arányokat. éVele kapcsolatban csak egy hiányérzetem van: nincs még odaírva a neve mellé: „Jászai-díjas”.
Az a nagyszerű ebben az előadásban, hogy mind a négy színész remek, nehéz lenne itt fontossági sorrendet felállítani. Messauodi Emina boltja a találkozási pont, amelynek a neve – Reál – is találó (igen, a realitásokról beszélünk, rengeteg nyomasztó apró problémáról), és erről is eszünkbe juthatnak saját emlékek. Van, aki éppen a személyes kapcsolatok miatt csak ilyen helyeken szeret vásárolni, ahol emlékeznek rá, hogy mit szokott kérni, hogy vastagon, vagy vékonyan szeletelve kéri a párizsit, ahol félreteszik nekik a kalácsot, amiből sosem jön elég… A Margit körútnak volt egy időben nagyon jó mikroklímája, a gyeses éveimet rendkívül megkönnyítette az a néhány üzlet, ahova rendszeresen bementem beszélgetni (hátha más is emlékszik Marika nénire Zöld úr antikváriumában – az életem része volt, amíg a bolt meg nem szűnt).
A szereplők beszélgetéseiből kevésbé árad a nosztalgia, mint ebből a nyomhagyásból. Leginkább a problémák kerülnek előtérbe (csak magyarok vagyunk, akik szeretnek panaszkodni), érezzük a különbségeket: mást vesz a boltban egy toronydaru kezelő – Jankovics Péter -, és más problémák akasztják ki, mint a topmenedzsert, aki ezen a napon mintha életében először találkozna a való világgal (lerobbant az autója, megviselte a békávézás, az emberek látványa).
Levezetésként érdemes lehet egy napig nyitott szemmel járni, és számba venni, hány ilyen emberrel vagyunk érintőleges kapcsolatban, és kik azok, akikhez tényleg lehetne közünk is. Hátha még alakul valami a végén…
PS. A fotókat Burszán Sándor készítette és a Neptun brigád Facebook oldaláról használtam fel őket.
