Jó újabb történetekkel találkozni, nem mindig az n+1. Hamlettel, így nyilvánvalóan vonzó egy ősbemutató, amelynek a műfaját ráadásul fekete komédiaként jelölik meg. Nagy szükségünk van a nevetésre, és tényleg nem baj az sem, ha néhány órára elterelnek minket a hétköznapoktól, különösen a nagypolitikai hírektől, amelyek néha még abszurdabbnak hatnak, mint például ez a történet. (A Facebookra beírva a címet, dobott ki aktuálpolitikai posztokat is, bár ez az előadás a leghalványabb módon sem tartalmaz politikai utalásokat.)
Aki ezt megnézi és soknak találja benne az erőszakot és a kíméletlenséget, lehet, hogy később ráébred, hogy ugyanez folyik nagyban körülöttünk, és végső soron mennyire szánalmas is a hatalomért folyó harc kicsiben és nagyban egyaránt. Ez a színJÁTÉK megadhatja sokaknak az önfeledt kikapcsolódást is, eközben észrevétlenül, de mégis tükröt tart nekünk – éppúgy, mint a Télikertben játszott „komolyabb” előadások (ld. Ványa bá, Tóték). Nagyon sok függ persze a nézői hozzáállástól, nem mindenkinek való a Bűnözőzsenik, de bízom benne, hogy ez a rövid ajánló segít abban, hogy azok beüljenek a nézőtérre, akik élveznék. Nagyon jó színészek láthatóak Zayzon Zsolt rendezésében, Csarnóy Zsuzsanna és Bede-Fazekas Szabolcs kedvelőinek egyenesen „kötelezően nézendő” előadás. Legközelebb március 4-én és 5-én lesz műsoron, jegyek most még kaphatóak.
(Jelenleg még csak a plakátot tudom a bejegyzésbe illeszteni, de amint lesznek előadásképek, azokkal még kiegészítem.)
Az előadás első perceiben nagyon sok lövés dördül el, így aki a színlapot elolvasta a megtekintés előtt, az rögtön nyugtázhatja: erőteljes hanghatások – pipa. De George F. Walker darabja nem ezért 16 pluszos, nem véletlenül szerepel a plakáton - talán túl kis betűkkel - "Figyelem! Szókimondó durva szövegek". Mocskosul sokat káromkodik minden szereplő – hasonló természetességgel, mint ahogy a Tóték-ban vendégeskedő Mucsi Zoltán szokott némely reklámokban… Ez a k. sok káromkodás nyilván nem öncélúan hangzik el, hanem azért, hogy nevessünk. Sokan nevetnek, sokan nem – ilyen erősen eltúlzott mennyiségben mégis vicces ez a nyelv, és talán kicsit mégis tükröt tart azoknak, akik így beszélnek. (Azok szoktak legjobban kiakadni az ilyen előadásokon, ezt megfigyeltem már.) Ezt muszáj nyomatékosítani, mert akit a színpadi trágárság zavarni szokott, sőt felháborít, annak mást kell választania a Thália gazdag kínálatából - ezen az estén párhuzamosan három előadást játszottak.
Akit az előadásnak ez a nagyon fontos sajátossága nem riaszt el, képes komédiának nézni a történetet és ráhangolódni, annak nyert ügye van.
George F. Walker darabja nekem fekete bohózatnak tűnt, amelynek egyetlen szavát sem érdemes komolyan venni - JÁTÉK. Ezt nyomatékosítja a keret: az elején és végén is van főcím-vetítés, mintha film lenne, sőt még a jeleneteket is megcímezik. A rendező ezzel is távolít minket a történettől, így eléri, hogy ugyanúgy súlytalanná válik egy-egy haláleset, mint a számítógépes lövöldözős játékokban.
A cím, sőt még a színlap ajánlója is ironikusan olvasandó, a beszélgetés-folyamok többsége pedig Ionesco és Beckett abszurd drámáiba illenek. Aki így nézi, és történetesen szereti ezt a színjáték-típust, és nem vár kisrealista stílusú komédiát, annak jó estéje lesz.
Nem vettem észre egyetlen nagystílű bűnözőzsenit sem a szereplők között, csupa pitiáner, sodródó szerencsétlennel találkozunk, akiknek csak a szája jár, de az folyamatosan. A férfiak extra-bénák, vagy finomabban: alkalmatlanok akármilyen értelmes cselekvésre, bár esendőségük annyira túlzott, hogy már szerethetőek is. A nők kevésbé bizonytalanok, így szükségszerűen elnyomják a férfiakat, de ezzel sem jutnak messzire – ez lehetne egyfajta összegzés, amely magát a cselekményt nem szpoilerezi le. Az egész történet négy óra leforgása alatt egy lepukkant hotelszobában történik – legyen ennyi elég. Remélem, lesznek hamarosan fotók, amelyeken valami átjön majd Mátravölgyi Ákos díszletéből, illetve látszanak majd Cselényi Nóra most is nagyon kifejező jelmezei, aki ezúttal is bedobott egy-egy különleges tárgyat, amely magára vonzza a tekintetünket. (Ld. egy héttel korábbi bemutatóját, a Mákfagyi-t.)
Az előadás nyitva hagy néhány kérdést, leginkább azt, hogy most akkor mi is történt meg ténylegesen – kapunk rá néhány verziót. Igazából ez nem is lényeges, sokkal többet számít, hogy az abszurd párbeszédeket folytató szereplők így is életszerűek, lehet élvezni a játékukat. Bede-Fazekas Szabolcs és Katona Péter Dániel apa-fiú kettőse láthatóan nem dolgozta fel még a régről hozott családi traumákat, és a régi sérelmek hánytorgatása jelenleg a legkevésbé sem időszerű, amikor egy étterem felgyújtása lenne a feladat. Nehezítő körülmény egy folyamatosan részeg portás – Domokos László – felbukkanása, aki előre kéri a szoba árát. Egy ideig csak velük találkozunk, de mire a beszélgetés már egészen öncélúnak tűnne, színre lép Csarnóy Zsuzsanna karizmatikus(nak tűnő) figurája (Shirley), és az előadásban minden a helyére kerül – nekem ez volt a fordulópont, ekkor tudtam ráhangolódni az előadásra.
Nem sokkal később az erőviszonyok tovább variálódnak, amint Kövesi Csenge Amandája is megosztja velünk szándékait, és ezek után már egyre nehezebb eldönteni, hogy a szereplők számára mi lehetne a kivezető út a káoszból, egyáltalán létezik-e ilyen.
Nekünk nézőknek mi lehet az előadás hozadéka? Amennyiben sikerült az előadás játékosságát élvezni, már nem mentünk hiába, hiszen egy jó este emléke még napokig erőt adhat a hétköznapok küzdelmeihez, vagy a hozzánk elérő hírek elviseléséhez. Amennyiben esetleg utólag még el is gondolkodunk ennek az abszurd bohózatnak az értelmezésén, az már egyértelműen bónusz…
