Nagyon régen próbálkozom a diákjaim színházba csábításával, és mostanában már félévenként 10+ előadásnézést szervezek, amelyeken önkéntes alapon lehet részt venni. Hol sikere van a választott daraboknak, hol kevésbé, de ennyire osztatlan lelkesedéssel talán még egyetlen előadásról sem számoltak be nekem, mint Szabó Kimmel Tamás önálló estjéről, amelyre egy osztály mehetett februárban, akik közül azóta többen is újra visszaültek rá. (Nagyon ritkán fordul elő, hogy a szünetben valaki csak azért keressen meg, hogy megköszönje az előző napi előadás megszervezését, de most ezt többen is megtették.) Mivel én akkoriban a Giocondával voltam elfoglalva, csak tegnap láthattam meg, hogy mi az, amiért a gyerekek annyira odáig voltak. Csak azt mondhatom, hogy nagyon érthető, hogy így reagáltak.
Megjegyzem: ez a csapat nem a színész rajongótáborából állt, hanem teljesen átlagos – a színházat különösebben nem is kedvelő – tinédzserekből. Valószínűleg az előadás még inkább tetszhet majd olyanoknak, akik a művészt már sok más előadásban látták, és korábban is kedvelték.
Ezen a hétfő estén a Belvárosi Színház egészen megtelt, minden pótszéken is ültek, ráadásul a szokásosnál jóval több volt a fiatal. Jöttek ugyan "hetvenpluszosak" is, akik nyilván az Orlai Produkció törzsnézőiként minden előadást megnéznek, sőt az sem kizárt, hogy különösen szeretik Szabó Kimmel Tamást, aki nem egy produkció főszereplője itt. A fiatal közönségnek szóló szlenges kifejezések (és "csúnyabeszéd") ellenére környékemen ülő néhány idősebb ember ugyanúgy lelkesedett az elsősorban nem nekik szánt előadásért, mint a célközönség tagjai, akik a húszas éveik elején lehetnek.
Persze nyilván egy nyugdíjasnak is lehetnek olyan függőségei, amelyekről az előadás szól, (nagyon sokféle szer- és viselkedésfüggőség is szóba került), és sosem késő a jó útra térni, de az est nagyrésze mégis a drogfogyasztás problémája körül forgott, talán mert ez tűnik az alkotók számára a legveszélyesebbnek/legmegfoghatóbbnak. Szőrmentén említődik az alkohol, a cigaretta, a közösségi médiák (a facebook), sőt a munkamánia is, de Závada Péter szövege, amely akár támaszkodhatott is interjúkra, drogosok beszámolóira, mégsem ezeket emelte ki.
Ha már a szöveg: jó nagyon ez az összeállítás, mert Szabó Kimmel Tamás gyors váltásokkal valóban könnyedén és sokszor alakot tud váltani, és ehhez túl sok külső segítséget igénybe sem vesz. Talán saját ruhájában játszik, ahogy kényelmesnek érzi, fekete farmerban, fekete pólóban, amelyeket hol kiegészít még egy kapucnis pulóver, hol meg nem. Nagyon lényeges eleme az előadásnak a természetesség, mondatai többségéről elhihető, hogy éppen akkor jutottak eszébe, és ezeket kellemesen töri meg néhány versidézettel, vagy pszichológustól vett megjegyzésekkel, amelyek mind a függőség témakörét érintik. Novák Eszter rendező érdeme, hogy nem tolakodik az előtérbe, és úgy mozgatja a színészt a színpad előterében, hogy valóban úgy érezzük, hogy mindez előkészítés nélkül történik.
SZKT háromszoros energiákkal tolja...
Nagyon szerencsés arányban van jelen a próza és a zene az előadásban, a zenei repertoár igazán széles, hallható Doors és Beatles is, kivetítőkön követhető az angol nyelvű szövegek fordítása is. Négy zenész működik közre, Lázár Zsigmond és zenekara, akiket a színész az előadás végén be is mutat. Ők sincsenek kiöltözve, ahogy manapság már a nézők sem – ez a színház a hétköznapjainkról szól egyébként is. Érezzük jól magunkat, ez lehetne a jelszó. És mi tényleg köszönjük, jól vagyunk a 100 perc folyamán, ennyi ideig én is csak futólag gondoltam az éppen aktuális torokgyulladásomra, és a szombati, illetve a vasárnapi előadások után immár rutinosan négy negróval köhögésmentesítettem magam.
Egyik szomszédom azért így is nehezen küzdötte le Fb-függőségét, negyedóránként csak megnézte, hogy milyen üzenete jött – hiába utalt ironikusan a színész arra, hogy kevésbé kedveli a telefonokat a nézőtéren.
Az előadás igyekszik információkkal is ellátni minket, és a létező legbarátságosabb formában próbál lebeszélni arról, hogy mi is „toljunk valami cuccot”. Szabó Kimmel Tamás úgy szól hozzánk, mintha egy lenne közülünk, és közvetlensége intenzív játékkal párosul. Egészen odateszi magát, persze ezt egyszemélyes előadásnál másként nem is igen lehet. Menet közben a zenészekre is támaszkodik, várja megerősítő pillantásukat, de igyekszik minél több nézővel is direkt szemkontaktust létesíteni. Ehhez nem kis lélekjelenlét kell, és támogatja az, hogy a nézőteret időnként kellően meg is világítják. (Imponáló, ahogy a világítás szinte észrevétlenül változik, az előadó szükségletei szerint.)
A „Széttépve” az Orlai Produkció újabb nagy dobása, sikerült egy igazán szórakoztató és egyben hasznos előadást létrehozni, amely remélhetőleg évekig műsoron lehet, pontosan addig, amíg Szabó Kimmel Tamás nem fárad bele. Persze, határt szabhatna ennek az is, ha már idejét múlttá válhatna a drog-probléma, de attól tartok, hogy ehhez egy színházi előadás önmagában mégis kevés.
PS. A Kanadai Magyar Hírlap, és az est.hu fotóját használtam.
