Tegnap kaptam egy egyszerű kérdést: biztosan jót tesz-e a blogomnak az, amit az utóbbi időben csinálok? – Ezt pont ilyen egyszerűen meg tudtam válaszolni: nem.
NEM volt izgalmas téma sokak számára sem a vidéki 10+ előadás, sem a külföldön megnézett magyar vendégjátékok. Előre borítékolható volt, nem meglepő. A nézők arról szeretnek olvasni, amit nézni is szeretnének (és amelyre ESÉLYÜK IS van), vagy amit már meg is néztek. Tiszta sor.
A különleges kalandok persze így is kellettek nekem, és biztosan érzem, hogy nemigen fogja ezt a Kékszakállú-projektemet semmi felülmúlni idén, és még akkor is megérte, ha a vele kapcsolatos 16 cikk közül van olyan is, amelyikre csak 22 ember kattintott rá. :-) De pont azért, mert ez megadatott, terveztem, hogy áprilisban összekapom magam, és pótolok, sokféle előadást nézek majd meg...
Elfog/Adsz - Eke Angéla és Bán Bálint
A hónap közepén úgy tűnik, hogy az eddigi próbálkozások nehezített pályán folytak, mert a múlt heti előadások élvezetébe (Hovanscsina, Tótferi és Amphitryon) némileg belezavart egy kettérepedt fog, amelytől csak csütörtökre sikerült megszabadulnom, így nyugodt állapotban az elmúlt két hétben mindössze EGY előadást láthattam (Elfog/Adsz), majd szinte azonnal elkaptam egy torokgyulladást, emiatt Ascher Tamás új rendezését („A mélyben”-t) ki is kellett hagynom. (Erről annyian fognak írni úgyis, hogy ezzel a halasztással nem veszített senki.)
Ezt csak azért közlöm előre, mert NAGYON számít a néző állapota, előzetes várakozásai – ahogy megy az idő, egyre nagyobb szerepet tulajdonítok neki. (Eleve unfair egy előadással szemben, ha méltatlanul rossz állapotban ülünk be, majd azt mondjuk, hogy nem volt elég jó, bár jelen esetben erről nem lesz szó, ezek az előadások, amelyeket kiválasztottam, mind voltak olyan jók, hogy egy torokgyulladás meg se kottyant nekik.)
De nézzük magukat az eseményeket, bár nem sorrendben:
I.Szombat este : BFZ – Közösségi hét, templom koncert Óbudán
Erre a hétvégére már szeptember óta csak annyi volt beírva, hogy „BFZ – Közösségi hét”. A tavaly júniusi turnén különösen a szívemhez nőtt a BFZ Barokk együttese, amelyet Lesták Bedő Eszter irányít. Láthattam közelről, hogy próbálnak, és minden koncertjükön érezhető, hogy mennyire szeretik azt, amit csinálnak, és különösen jól játszanak Bachot. (Azt hiszem, hogy épp ennek az élménynek köszönhető az is, hogy végül rászántam magam a Kékszakállú turnéra, a BFZ követésére.)
Hiába szerettem volna idén is mindhárom Bach-koncertjüket megnézni, végül már annak is örültem, hogy legalább a szombat esti alkalomra el tudtam menni, egy zacskó negróval felszerelkezve. (A cukor ELŐRE is kicsomagolható, ezzel a módszerrel köhögés+csörgésmentesen nézhettem végig a két műsorszámot.)
Ennek ellenére, hogy a „nem köhögni!” gondolat végig bennem volt, most is nagyon jól esett nézni az együttes játékát, benne hét már ismerős zenésszel, ahogy tőlem karnyújtásnyira muzsikáltak. A helyszín ezúttal a BFZ saját próbatermétől néhány lépésre található evangélikus templom volt, Pannonhalma és Szob között célszerű választás nem sokkal a hosszú külföldi turné után.
Ahogy mindig, most is Dinyés Soma bevezetőjét hallgathattuk mindkét műsorszám előtt, és a kiosztott műsorfüzetekben most is az ő fordításában olvashattuk a német eredeti magyar fordítását. (A fenti képen ő ül a háttérben.)
Elsőként ezúttal nem egy szokásos kantáta hangzott fel, hanem Pergolesi Stabat Materének Bach által felújított változata (BWV 1083), amelynek mind a 14 tételét megszólaltatta Szemere Zita (szoprán), és Gavodi Zoltán (alt). A program hosszabb részét ez a mű tette ki, és a két énekes bravúrosan végig énekelt megközelítőleg negyven percet. Ezek után a másik mű, amelyiket Bach Weimarban írt, majd Lipcsében dolgozott át (a BWV 155-ös) csak laza levezetésnek tűnt. Ebben ismét Szemere Zitának jutott a legtöbb énekelnivaló, aki most is, mint mindig teljes önátadással, igazán átszellemülten énekelt, de fellépett még Hámori Szabolcs basszista is egy hosszabb recitatívóval, illetve Szigetvári Dávid, akinek egy kettős jutott Gavodi Zoltánnal. Engem épp ez az utóbbi részlet emelt meg legjobban, ez volt számomra a koncert csúcspontja, és őket hallgatva még inkább azt éreztem, hogy érdemes volt ezúttal is a BFZ-hallgatás mellett dönteni.
Sokkal jobb lett volna ezek után a mai napon egészségesen egy nagyot kirándulni, és utána Szobon újra megnézni ezt a koncertet, de erről nem lehetett szó. Nemsokára ehelyett az Eiffel Központ első operabemutatójára megyek a családommal együtt, A kairói lúdra, amelyről később külön bejegyzés fog következni. Még van a negróból, remélem, hogy ez is lesz olyan jó, hogy elfeledteti velem a torokgyulladást.
II.Péntek délután: Nézőművészeti Főiskola – Centrál Kisszínpad
Már évek óta tervezem, hogy Tasnádi István darabját (Mucsi Zoltánnal, Scherer Péterrel és Katona Lászlóval) a diákjaimmal is megnézetem, de tavaly májusban élénkebben kezdtem szervezkedni ez ügyben. Nem volt egyszerű megoldani, de Puskás Tamás, a Centrál igazgatója támogatta a projektet, kedvezményesen adta el a Kisszínpad nézőterét egy délutáni zártkörű előadásra, és már csak 180 nézőt kellett hozzá találni.
Sikerült, a résztvevők 90%-a a József Attila Gimnázium diákja volt, akik a fent említett színészeket idén is többször látták. Katona László két teremszínházi előadásra is eljött (A kézmosás fontosságáról, Ady-Petőfi), Mucsi Zoltán volt nálunk közönségtalálkozón szeptemberben, és a gyerekek is több előadást néztek a Szkénében miatta (Nehéz, EztRád, Kutyaharapás). Hozzájuk csak néhány szülő és más hozzátartozó csatlakozott, illetve tíz apáczais diák is, akik viszont éppen úgy ültek le az első sorban, hogy a leginkább kiélvezhették az előadás interaktivitását. (Ők mehettek fel a színpadra, és a legtöbb „zaklató” megjegyzés őket érte.)
A színészek számára nyilván jelentős terhelés volt az előadást kétszer egymás után játszani, szinte végig mindhárman a színen vannak, menet közben nincs mód lazításra, de ha a Nézőművészeti KFT műsorára pillant valaki, akkor láthatja, hogy ez a megszokott, nincs benne rendkívüli, ha egy nap kettőt is játszanak.
Látva a tele nézőteret, a diákok élénk reakcióit, kicsit reménykedni kezdtem, hogy csak nincs elveszve a színház, hiába üvölt a darabból a pesszimizmus a viccek ellenére is.
Az előadást tavaly a fiammal is megnéztem, aki azóta heti rendszerességgel követelte az újranézést, és legszívesebben ott maradt volna a második előadásra is. A diákok is jó hangulatban távoztak, jó visszajelzéseket kaptam eddig, és az csak később derül majd ki, hogy a poénok mögött rejtőző lényegből mi az, ami megmaradt számukra. A magam részéről csak azt mondhatom, hogy sokadszorra is nagyon szerettem az előadást, továbbra is jó karban van. Közben egyáltalán nem éreztem betegnek sem magam, elsodortak a látottak.
Este ezután a Szkénében egy olyan előadást láttam még, amelyiket szintén régen terveztem – egy évvel korábban Salgótarjánban mutatták be az Eltört korsót, Tarnóczi Jakab rendezésében. Erről nemsokára külön bejegyzés következik, szinte készen van már.
III. Csütörtök délután – JAG – teremszínház – „Elfog/Adsz”
2017 szeptemberében az előadás produkciós vezetője, Megyeri Léna keresett meg, hogy jöhetne-e hozzánk az iskolába az előadás, amely éppen a Jurányiban szerepel a teremszínházi fesztiválon. Eke Angéla rendezése ez, amelyben ő és Bán Bálint játszik, és a címéből is sejthetően a másik ember elfogadásáról és a csoporton belüli kirekesztésről szól.
Ebből a felvetésből éppen most csütörtökre lett megvalósult előadás, ez a terv is éppen most ért be, és egy tizenegyedikes osztály kapta a lehetőséget, hogy megnézze ezt a 25 perces zenés, mozgásszínházi előadást.
Egy tanterem alkalmas volt hozzá, de valószínűleg működött volna a dolog valamivel nagyobb térben is, két osztálynak. A diákok drámaóra keretében vettek részt, nem önkéntes alapon, és érezni lehetett, ahogy a látottak mégis gyorsan elkapják őket (legyőzik azt, hogy mégis kötelezően vannak jelen), hiszen erősen úgy tűnik, hogy ilyen - beszédmentes - színházat korábban még nemigen láttak. Meglepő volt számukra, ahogy Bán Bálint érintésnyi közelségbe kerül, helyenként szinte provokálta őket, és úgy tűnt, hogy végig tudták követni a két szereplő játékát a menet közben felfúvódó bábuval, amely a cselekményben fő szerepet kap. Nekem nagyon imponált Bán Bálint mozgáskultúrája, hasonló játékot leginkább fizikai színházi előadásokban láttam. Nagyon jó kettőst alkottak Eke Angélával, akinek az arcáról nagyon sokféle érzelem volt leolvasható.
Az előadás valóban a kirekesztett személy viselkedéséről szól, hogyan képes másokkal kommunikálni, illetve arról, ahogy egy bántalmazott kiépít maga köré egy burkot, amely ugyan védelmet is nyújt, de egyben meg is akadályozza abban, hogy a külvilággal igazán kapcsolatot teremtsen, így előbb-utóbb kénytelen lesz ezt elhagyni.
Az előadás után közel egy órán át beszélgettek a színészek az előadásról a diákokkal, akik közül többen is részt vettek a részletes elemzésben, foglalkoztatta őket a téma.
Aki tanít, annak érdemes ezt az előadást meghívni-megrendelni, sőt ezt általában is mondom a tantermi előadásokra. Január óta ez volt nálunk az ötödik (jött még a két említett nézőművészetis produkción kívül a K2 Antigonéja és a Hűség is), és mindegyik erősebben hatott, mint az átlagos kőszínházi produkciók, részben a színészek közelsége, részben a helyzet kényelmessége miatt. Mégis számít, hogy nem kell este külön sehova elmenni…
Ps. A képek a szinhazineveles.hu-ról, a bfz.hu-ról és a Nézőművészeti Kft-től származnak.