Alig egy hete elképzeltem, hogy milyen lenne a Trisztán és Izolda egy egészen fiatal Trisztánnal. Ezen az előadáson megláthattam. Rövid bejegyzés következik a Zeneakadémia szerdai operavizsgájáról.
Nem gyakran látható színházban Trisztán és Izolda története, de ezen a szerdán a véletlen úgy hozta, hogy a Wagner-napok keretében is ez volt műsoron (a második előadás, szombaton lesz az utolsó), és a Zeneakadémia öt operaszakos hallgatója – négy szoprán és egy tenor – szintén egy olyan művet adott elő, amely Bédier azonos című regénye alapján készült.
Mielőtt még valaki meghökken: nem, nem Wagner darabját akarta Almási-Tóth András megrendezni, bár eddig minden vizsgájával meglepett, nem zárnám ki, ha néhány húzással-módosítással, egyéb művek beillesztésével egy napon előjönne egy sajátos Wagner-adaptációval, kamarazenekarra leszűkítve.
A hallgatók – Estefania Avilés, Farkas Judit, Megyimórecz Ildikó, Molnár Tímea Ninh Duc Hoáng Long - Frank Martin Le Vin herbé („A fűszeres bor”) című német nyelvű, háromrészes oratóriumát adták elő, vendégművészek – Bojta Zsuzsanna, Pál Botond, Tarnai Dávid és Hámori Szabolcs – bevonásával. (A svájci zeneszerző – 1941-ben - eredetileg 12 hangra írta a darabot, de ezt a közönség legtöbb tagja nyilván nem tudta, ahogy én sem – nem volt hiányérzetem attól, hogy csak kilenc énekes állt rendelkezésre.)
Az Ábrahám Ensemble játszott, Vajda Gergely volt a karmester, akit egy hete láttam utoljára saját művét (Barbie Blue) és a Kékszakállút vezényelni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy róla egy másik operája is eszembe jutott – a Georgia Bottoms - , amely az idei öt legjobb operaélményem közé feltétlenül beletartozik, és ugyancsak a Solti teremben volt.
Ahogy az említett előadásra, úgy erre a produkcióra is azt mondhatom, hogy nagyon kerek az élmény, minden a helyén van, jók az előadók, letisztult a rendezés, nincs benne semmi felesleges, és összességében és részleteiben is nagyon élveztem ezt az egy órát. Azt hiszem, hogy éppen azért, mert egészen új volt a mű, ez is újranézős darab lett volna.
És most a lényeg után jöjjön még néhány rövid megjegyzés:
Almási-Tóth András rendezéseit – a vizsgáit pláne – célzottan nézem, így az lett volna a szokatlan, ha nem vagyok ott. A sok nézés során valóban megszoktam az extravagáns színpadi megoldásokat, amelyeket eddig 37 alkalommal dokumentáltam, de most elmaradt mindez, ez volt a csavar.
A tragikus történethez illett az egyszerű fekete háttér, és csak a kivetített magyar felirat világított.
A szereplők egy vonalba rendezve ültek kottaállványok mögött, a bevezető feliratot ők is hátrafordulva nézték mindhárom rész előtt, és ez a megoldás igazán hatásosan vesz rá minket is arra, hogy elolvassuk mi is a szöveget, de az előadók kívülállását is jelzi. Megfigyeltem magamon más elidegenítő effektusokat alkalmazó előadásoknál (Brechteknél) is, hogy annak ellenére, hogy nagyon igyekeznek bennem tudatosítani, hogy csak színházat nézek, egyes jelenetek mégis bevonnak, és most is éppen úgy Trisztánnak és Izoldának néztem a játszókat, annak ellenére is, hogy Izoldából három is volt, és minden nő hajviselete, ruhája is megegyezett (a fekete-ezüstös estélyi ruhákat Márton Richárd tervezte), díszlet és kellékek sem voltak, viszont karnyújtásnyira ott álltak-ültek az éppen játszók mellett a többiek is.
Az előadás egyszerre volt koncertszerű ÉS néhány mozzanatában a fizikai színházra is emlékeztetett, szerencsés ötvözet. Kulcsár Noémi koreográfiáját szerettem, illeszkedett a felvázolt szituációkhoz. (Milyen lesz később ATA tanítványainak ezek után a „képeskönyvszerű” rendezésekbe beilleszkedni? - jutott eszembe...)
Frank Martin oratóriumában a történetnek több kiragadott mozzanatát dolgozza fel, eleve a mű sem annyira állóképszerű, mint az egy héttel korábbi Wagner, ahol csak Trisztán várakozása Izoldára a harmadik felvonásban hosszabb időt vesz igénybe, mint most a teljes cselekmény.
Az események jelenleg pörögnek, és ezt az Izoldák rotációja is segíti. Teljesen egyértelmű, hogy emögött csak az van, hogy lehetőséget kell biztosítani mindenkinek, hogy osztályozható legyen a tárgyból, és a nemek aránya miatt egy Trisztánra több Izolda is jut, mégis további üzenetértéke is van a megoldásnak.
A történet elsősorban a körülményeken, társadalmi elvárásokon, sőt az egyén saját morális gátjainál is erősebb szerelmi szenvedély mindennél erősebb hatalmáról szól – jelen esetben bájital fogyasztással magyarázva a megmagyarázhatatlant, de így kicsit az is benne van, hogy szinte bárkiből csinálunk magunknak IGAZIt, a választás esetlegessége kiemelődik. Akármi megtörténhet, és nem kizárt, hogy az lesz az igazi, akivel elsőként találkozunk és megtaláljuk vele a közös hangot, még akkor is, ha ez a külvilág számára érthetetlen.
A tanulság lehetne az is, hogy ne igyunk bele ismeretlen tartalmú üvegekbe, (pláne ne, ha idegenek is jelen vannak) – vagy egyszerűen annak a felismerése, hogy az ember az ösztöneit mégsem tarthatja kordában egészen, bármennyire is szeretné, így legegyszerűbb, ha ezt tudomásul is veszi.
Örültem volna, ha be tudtam volna a négy szopránt azonosítani, akiket láttam már más szerepekben, így arcról persze ismerősek voltak. A rendező törekvése is az volt, hogy egymás folytatásai legyenek, játékstílusuk is megegyezett és csak azt mondhatom el, hogy bármelyikükkel is el tudtam volna képzelni a teljes előadást.
A vietnami származású tenorral, Ninh Duc Hoáng Longgal más a helyzet, aki egyedül vitte végig a darabot. Annyira népszerű mostanában, korábbi youtube videója, sőt videói, a Virtuózoknak köszönhetően igazán közismert, hogy nagyon meglepett, hogy a facebookon lelkesedők tömege mégsem szagolta ki, hogy élőben (ráadásul ingyen és főszerepben) nézhető, és nem ostromolták meg a Zeneakadémiát.
Tényleg ritka az ilyen szép és erős lírai tenor hang, ráadásul valóban átélhetővé teszi az élete kezdetén álló ifjú hős helyzetét. Egy szavam sem lehet, egy hét után megkaptam egy olyan Trisztánt, akivel "együtt lehet menni".
Jó élmény volt ez a vizsga is, jó döntés volt megnézni, és ebben az esetben azt is elmondhatom, hogy jó állapotú nézőként is vettem részt rajta, ami szintén nem mellékes. (A blogírás ezt a meggyőződésemet is megerősítette, hogy rengeteget számít a néző állapota, szinte már kezdem azt hinni, hogy legalább annyit, mint az előadóké.)
Az előadás előtt két perccel döntöttem el, hogy másnap mégis visszamegyek a Wagner-napokra, megnézem 2012 és 2014 után ismét a Tannhausert, amely egészen papírforma szerinti előadás lett, így arról nem írtam idén is bejegyzést (csak egy lábjegyzetet), a legutóbbit tudom ajánlani támpontnak, ha valaki a vasárnapit fontolgatja.
ps. Az előadásfotó Bojta Zsuzsanna facebook-oldaláról származik, nem találtam többet, pedig még szívesen kitettem volna néhányat, mert a koreográfiáról fotókkal lehetne leghatásosabban beszélni.
