Még mondja azt valaki, hogy a néző előélményei és konkrét élethelyzete nem szól abba bele, hogy egy előadás miként hat rá. Minden apróság nagyon számít, még az is, hogy ezt a (számomra 72.) Kékszakállú-t már egy hete fűtetlen otthonomból érkezve néztem. Egy villanyradiátor egy egész lakást nem képes kifűteni – egyetlen kicsi szobát igen, ez tény. Judit jelentősen kisebbnek láthatta a várat, amikor a sötét előcsarnokban a nedves falainak megmelegítésére vállalkozott, őszintén bízva a sikerben. Gyorsan kiderült számára is, hogy alábecsülte a feladatot, de nagyon. Ahogy én is tévesen gondolom, hogy már nem juthat semmi új eszembe erről a történetről – mégis itt a 69. bejegyzés. (Kommentben örömmel veszem mások meglátásait – fel sem tételezem, hogy mindenki pont így fogta fel a szereplők viszonyát ahogy én.)
Röviden: ezt az operát ritkán láttam ennyire vonzónak, mint éppen tegnap – a Kékszakállú vára nem csak felderült, de igazán tündökölt, ahogy a Judit szerepében debütáló Schöck Atala is. Köszönet ezért a gyönyörű koncertért minden közreműködőnek!
Hosszabban kifejtve:
Bartók 144. születésnapját egy valóban revelatív, szívet melengető Kékszakállú-val sikerült megünnepelnie a Zeneakadémiának, olyan zsúfolt házzal, amilyet itt még sosem láttam, pláne nem Kékszakállú-n.
Erről az előadásról nem jöhettünk ki depresszív hangulatban, hiszen már ránézni is jó volt a csupa akadémiai növendékből álló zenekarra is. Ezt az üdeséget és a kirobbanó energiák felvillanyozó hatását pontosan két héttel korábban Orosz Balázs frenetikus Tenor-Passió diplomakoncertjén is megtapasztalhattuk, és amíg ilyen élményeink vannak, nekünk is hinnünk kell abban, hogy minden észérv ellenére a Kékszakállú vára bemelegíthető. Bartók vagy száz zenészt képzelt hozzá, nemcsak a két énekest –a praktikus szempontokra (ld. az előadás rentabilitása, a zenekar áténekelhetősége) kevéssé gondolva.
Még sosem éreztem egyetlen korábbi koncerten sem, hogy ennyire számított volna a hangszeres művészek életkora. A fiatal és lelkes zenészekkel, akik láthatóan izgatott megilletődöttséggel foglalták el helyeiket, Kesselyák Gergely karmester jól bánt, rájuk tudott hangolódni. Benne is megvolt a lehetetlenre vállalkozó lendületet, kifejezetten jó volt a létrejött hangzás – nemcsak „ahhoz képest.”
Óriási támaszt nyújtottak nekünk nézőknek a darab mégis lehangoló üzenetéhez, amely nem sikkadt el így sem: rosszul kommunikálunk és így törvényszerűen képtelenek vagyunk egymáshoz kapcsolódni, pedig ez egészen lehetetlen mégsem lenne.
Az előadás két szólistája véletlenül került össze, de nagyon jól hatottak együtt. Hálás voltam nekik is, hogy másként tudtam általuk átélni ezt a történetet, mint a korábbi 71 alkalom bármelyikén, és félre tudtam tenni a saját elképzeléseimet a mű kapcsán, amelyeket a korábbi Kékszakállúk és Juditok alakítottak ki bennem, akikre én is hálával gondolok vissza, ahogy a Herceg a régi asszonyokra, és nyilván ők is mind benne vannak abban, ahogy beülök egy újabb előadásra.
Sokan azt hihetik, hogy a koncertszerű előadás unalmasabb, nincs játék, de épp ellenkezőleg: az énekes rendező (és néha pótcselekvések) nélkül szabadabb, jobban érvényesítheti a saját elképzeléseit a figuráról, és partnerétől függően nagyon más és más tud lenni. (Ez teljesen érthető – a hétköznapi életben is másként viselkedünk más és más emberek társaságában, sokan talán az élettársukat is azért cserélgetik, mert saját magukat unják meg valaki mellett és szeretnének újnak és érdekesnek mutatkozni.)
Schöck Atalát már régen szerettem volna Judit szerepében hallani, 2009 áprilisában csodálkoztam rá először – lassan 16 éve. (Sanyi és Aranka Színház – Faragó Béla Átváltozás c. operáját énekelte – másnap azonnal visszamentem újra megnézni. Azóta is várom, hogy mikor veszi végre elő ezt a zseniális darabot valaki megint.) Legutóbb a Haydneum Júdás Makkabeus előadásán nézhettem, ugyancsak a Zeneakadémián – két héttel korábban.
Alt hangja melegséget árasztott, egész megjelenése pedig magabiztosságot. Balázs Béla eredeti elképzelésétől eltérően nem egy tapasztalatlan fiatal lány ment el a Kékszakállú várába, hanem egy érett nő, aki tudja a saját értékét, hisz abban, hogy a vár felmelegíthető – méltó társa lehet ennek a titokzatos embernek. Ahogy halad, úgy ébred rá, hogy elszámította magát: az ajtók kinyitásával a tér is tágul, az ötödik ajtónál már egészen biztosan tudja, hogy teljesíthetetlen a feladat – túl nagy a vár (a férfi traumája), neki kellene hozzá igazodni, a saját életét egészen feladnia. Az utolsó két ajtót azért még kinyittatja, mert nem az a típus, aki valamit félbehagyna. Ránézve azt hisszük, hogy képes lesz továbblépni, nem teszi majd tönkre ez a találkozás.
Örültem ennek a konklúziónak, ahogy a szerencsés, jó hangulatú debütálásnak is, és igazán remélem, hogy még számos további Kékszakállú-előadásban láthatom majd a továbbiakban.
Ezen az estén az átlagosnál kicsit jobban sajnáltam, hogy Juditnak mégsem sikerült a Kékszakállút olyannak elfogadnia, amilyen, mert Fried Péter a címszerepben nagyon szerethetőnek bizonyult.
Régóta énekli a szerepet (csak az Operában 17 alkalommal volt Kékszakállú 2001 óta), érezhetően egészen azonosulni tud vele. Lovagias gesztus, hogy egyáltalán kitette a kottaállványt, amely esetében nehezítés – időnként azért tovább lapozta a kottát ő is. „Praxisomban” ez a harmadik eset, amikor egészen professzionális Kékszakállút látok, aki csak a partner miatt teszi ki a kottát. Ez a támogató hozzáállás önmagában is ellensúlyozza a darabból áradó üzenetet – nem, mégsem lehetetlen egy másik emberre tekintettel lenni. (A szerepbe beugró Schöck Atala egy év kihagyás után, sok fellépés között vállalta ezt a feladatot, és talán három napja lehetett a felkészülésre. Szintén csak alkalmanként nézett bele a kottába, kicsit sem volt ez zavaró.)
A Kékszakállú szerepe még mindig jól illik Fried Péterre, akinek ezúttal az is megadatott, hogy nagyon sok tanítványának megmutassa a gyakorlatban, hogy milyen egy érvényes alakítás. Szinte meg se rezdül, árad belőle a méltóság, ezt nem kell játszania. (Lehet, hogy mindez elsősorban a biztos önértékelésen múlik? – Ha valaki a vele készült friss Fidelio-interjút elolvassa, nem lesznek kétségei.)
Arcára nézve viszont mindent átérzünk, átjön a kezdeti bizalmatlanság és a felmelegedés folyamata. Az ötödik ajtónál már komolyan hisz a közös élet lehetőségében, nem veszi észre, hogy Juditban ez a folyamat fordítva játszódik le. Ugyan rá kell ébrednie, hogy indokolt volt kezdeti bizalmatlansága, de közben mégis boldogsággal tölti el a régi asszonyokra való emlékezés. Minden kapcsolatát elrontotta, de mégis ezek maradtak a legértékesebb emlékei. Elhisszük, hogy ebben a helyzetben úgy érzi, hogy még egyszer már nem fog próbálkozni.
Szép este volt, a fiatal növendékek jelenléte bizakodóvá tett minket. Jönni fog az új generáció, legalább egy jövőbeli KSz biztosan jelen volt a nézőtéren, én pedig igazán kíváncsian várom, hogy még milyennek játszható ez a darab…
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Még sosem fókuszáltam ilyen erősen a „de felmelegíthető-e egyáltalán a vár” - kérdésre, és még sosem rajzolódott ki ilyen elevenen előttem egy igazi kriptahideg, lepusztulófélben lévő vár, benne egy füles fotelban ülő, pokrócba burkolózott mogorva úrral, aki ugyan korosodik, ámde még mindig megvan a vonzó kisugárzása. Passzívan várja, hogy jöjjön már valaki és rántsa ki a depressziójából. Most akár jól el tudtam volna fogadni ezt a történetet egy teljesen hagyományos rendezésben is, ahol minden úgy látszik, ahogy azt Balázs Béla leírta, de el is tudtam mindezt úgy is képzelni, hogy a szereplők még csak egymásra sem néztek.
Az ihlet megmaradt, még mindig a kazánszerelő után epekedve írogatom napról napra ezt a laudációnak szánt nyomhagyást, viszont nagyon boldogan, mert megint kiderült, hogy még mindig élő kapcsolatban vagyok ezzel a darabbal, a 40+ év foglalkozás ellenére sem untam meg, és már várom az őszre kitűzött további koncertszerű alkalmakat.
PS: A fotók a Zeneakadémia bejegyzéséből származnak, Felvégi Andrea készítette őket
