A Rózsavölgyi Szalon színlapja most is nagyon informatív, William Nicholson 1999-es darabját eddig itthon nem láthattuk, de aki a leírás alapján jegyet vált, nagyjából meg is tudja nyolc sorból, hogy mire számíthat.
Valló Péter rendezése a Szalon körülményeit a legmesszebbmenőkig figyelembe veszi, Enyvvári Péter most is úgy rendezi be a teret, hogy jelzésszerűen elkülönüljön a férfi és a nő tere, illetve az étkező, ahol csak nagyon ritkán látjuk őket együtt.
Ignatovity Krisztina ruhái alapján azonnal egyértelmű, hogy a történet most játszódik, egy középosztálybeli család otthonában, amely nem állhat túlságosan távol a nézők köreitől, nem kell hatalmas távolságot megtenniük, hogy beleképzelhessék magukat a szereplők helyzetébe. Rólunk van szó, szinte túlságosan is.
Természetesen, előfordulhat Pesten néhány ember, aki tökéletesen harmonikus családi életet él, ahol a házasfelek nyugodtan kijelenthetnék, hogy az ő kapcsolatuk annyira ideális, hogy nem is lehetne rajta még mit javítani, de kötve hiszem, hogy ezekből akár egy nézőtér is teljesen megtelne. Aki nem él együtt valaki mással párkapcsolatban, az gyermekként szerezhetett elég tapasztalatot arról, hogy milyen is az, amikor két ember megpróbálja az igényeit összehangolni, és hosszú távon szeretetben elviselni egymást. Mert itt valóban hosszú távról van szó, 3 év is sokaknak az, de itt 33-ról van szó.
Az előadás nagy élmény abban a tekintetben, hogy mindig öröm jó színészeket közelről látni, és aki ezt az intim teret korábban nem tapasztalta, csak nagy nézőtereken nézett színházat, annak ez óriási plusz. ÉS tényleg jók is a színészek, és ebben az összeállításban korábban nem játszottak még. Aki nem tudná, Söptei Andrea és Rátóti Zoltán a Nemzetiből jött, Porogi Ádám szabadúszó volt, és itt korábban a Mellékhatásban játszott. Mindhárman kellően azonosulnak a szereppel, én kifejezetten örültem, hogy hosszabb szünet után újra nézhettem őket. Söptei Andrea szintén ismerős lehet a Rózsavölgyi törzsnézőinek (Istenek tanácsa, Elsötétítés).
Mindhárom színész indítékai és érzelmei világosak, el tudunk igazodni közöttük, és azt hiszem, hogy sikerült a rendezőnek azt is elérnie, hogy hasonló mértékben rokonszenvezzünk mindenkivel. Ez egy arányos előadás, amelyben a felvetett központi probléma súlyossága nincs eltúlozva, bár némi rövidítés jól jött volna, mert annyit nem fejlődik a helyzet, a végére már sok az ismétlődés, bár előfordulhat, hogy a mű már alaposan át lett alakítva, esetleg szereplőket is kihúzhattak. Ismerni kellene az eredetit ahhoz, hogy erről állást tudjon bárki foglalni. A szöveg jól mondható - a dramaturg-fordító Kovács Krisztina.
Rátóti Zoltán kellemes embert játszik, akiről elhisszük, hogy az élethez neki elég egy jó könyv, nyugodt keresztrejtvény-fejtés, és talán minden jó lehetett volna, ha nyugodtan hagyják. Söptei Andrea jóval nehezebb helyzetben van, másfelől módja van szélsőségeket mutatni. Látjuk elégedettnek, bizakodónak, aki úgy tudja, hogy a házasságokat véglegesen kötik, így más opció, mint a karbantartás számára nem létezik.
Látjuk, hova vezet a kommunikáció hiány, ha nem világos, hogy ki mit gondol, ki mit szeretne, és az, ha egy kapcsolatban a felek aránytalanul fektetnek be energiákat. Nem lehet a másik fél helyett is dolgozni, ez nem olyan, mintha egy kertet ásna fel két ember, és szinte mindegy, hogy milyen arányban teszik. Erre is rámutat ez a darab.
Söptei Andreának egy hirtelen jött fordulat hatására, rövid idő alatt kell ugyanazon a helyszínen, mindössze két partnerrel megmutatnia egy egész ívet, hogyan változik lelkiállapota. Porogi Ádám, a házaspár fiaként narrátor és egyben nagyon szerethető szenvedő alany.
A Rózsavölgyi darabválasztásában most is látszik, hogy az életünkhöz akarnak hozzászólni, mert ez az előadás is megfelelő kiindulópont lehet ahhoz, hogy egy házaspár a felmerülő vitás kérdéseiket végre elkezdje megbeszélni. Hiszek abban, hogy egy könyv, vagy akár egy színházi előadás alapvetően képes lehet arra, hogy egy néző a hatására alapvető változásokat is eszközöljön az életében, megvilágítsa egyes tévedéseit (velem mindkettő megtörtént), de még ha nem térünk haza egészen más emberként, azt a (valljuk be, néha jóleső) felismerést ettől az előadástól is megkapjuk, hogy lám, nem csak nekünk vannak problémáink, a teremtésben vannak más lúzerek is, sőt nagyon úgy néz ki, hogy csak ilyenek vannak, tehát igazi kétségbeesésre nincs is ok. De hát valamit csak kellene csinálni...
A beetetés: az előadás kiinduló állapota meglehetősen normálisnak tűnik, nem érzékelünk semmiféle vészhelyzetet, pusztán egy kicsit elunalmasodó, már 33 évre visszatekintő házasság hétköznapi pillanatát éljük át. Még talán barátságosságot, szeretetet is diagnosztizálnánk a felek között, de aztán kiderül, hogy ez ami van, mégsem elég további 33 évre. Van, aki ezt idillnek élné meg, tudom. (Nekem az volt furcsa, hogy egyikük sem gépezett - de ez 1999-ben talán még reális helyzet volt. 2017-ben én két értelmiségit egy-egy laptoppal képzelnék el...)
Az előadásban a házasfelek küzdelmét nem egyszer háborúhoz hasonlítják, és a szerző látnivalóan nagyon megszerette a párhuzamot Napoleon visszavonulása és a a házasságot pánikszerűen elhagyó személy között, aki ugyan tudja, hogy ő túlélő, míg a társa nem lehet az, de halvány lelkiismeretfurdalásnál nem érez többet, mert biztos benne, hogy mindketten nem maradhattak volna életben úgysem.
A díszlet falán ott is díszeleg egy híres kép, amelyet én is idézek, ha valakinek nem villanna be.
Adolph Northen: Napóleon visszavonulása
Az előadást nézve átérezzük, hogy „a világ az egy félelmetes hely”, átérezzük az elhagyott fél kétségbeesését, belső bizonytalanságát, és a küzdelmét a bomlás törvényszerűsége ellen („ a házasságok általában tönkre mennek és ebbe bele kell nyugodni”), és mi legszívesebben visszaforgatnánk az időt.
A cselekményből legyen elég ennyi foszlány, ami szóba került eddig, fontos, hogy komolyan érintve van a házaspár felnőtt fia, és azt sem részletezem, hogy milyen tippeket kapunk hasonló helyzetek túlélésére. Nagyon közhelyszerű, de attól még igaz, hogy az apróságok élvezete erőt adhat. (Ennek az asszonynak a Dolgok, amikért érdemes élni című Pokorny Lia-előadást kellene megnéznie, azt javasolnám depresszió ellen.)
Nagyon sajnáljuk az elhagyott felet, de óriási érdeme az előadásnak, hogy nem nevezi ki egyik felet sem bűnösnek. Most is ideidézhetem a Válótársakból még bennem ragadt mondatot – „egy házasságot elrontani két ember kell” - aki csak a másik felet hibáztatja, az menthetetlen. A két felvonás során lassan kibontakozik, hogy mi volt a baj, mit kellett volna talán másként csinálni. Persze lehet, hogy nem is lehetett volna jól csinálni, mert 33 év alatt óhatatlanul megtörténik „a szétfejlődés”, de egy mindenképp biztos: ez a házaspár is, mint szinte mindenki más is, azt gondolja, hogy egy kapcsolat ha működőképesnek látszik, akkor magától el is működik állandó odafigyelés nélkül is, és nem tesznek – nem teszünk bele elég energiát, hogy ami elromolhat, mégse romoljon el. Ez nemcsak a házasságokra igaz, de mindenféle kapcsolatra ugyanígy, és ha csak egy néző lesz előadásonként, aki úgy áll fel a székéről, hogy nem fogja hagyni, hogy szép lassan az ő párkapcsolata/barátsága is ide jusson, akkor már megérte megrendezni. Ebben az előadásban benne van ez a szembenézési lehetőség - nem a másik fél, hanem a saját hibáinkkal, de egyébként valóban felfogható három színész jutalomjátékának is.
Pontosan azért, mert ez mégis sokakat érzékenyen érintő, húsbavágó témáról szól, nem árt vigyázni, hogy kivel ülünk be megnézni. Még az is lehet, hogy előadás után hasonló kérdéseket fogunk megvitatni valakivel, aki éppen egy házassági válságot él át, és akkor majd érzékeljük a különbséget, ami a színpad és a való élet között van. (Velem ez is megtörtént az előadás után - a határhelyzeteket igazából csak a színházban szeretem megfigyelni, jobban bírom ez esetben a tehetetlenségemet.) Éppen ezért, igazán felszabadító a tapsrend, és a gondolat, hogy mindez csak játék volt.
Nekem nagyon tetszett Söptei Andrea egyik szövegrészlete – pontosan nem tudom idézni, csak körülbelül: „én nem a jelenben élek, de a jelenben és a múltban egyszerre, minden emlékkel együtt”. Ezzel a hozzáállással elmondható, hogy a pillanat nem múlik el, marad örökké visszaidézhető, a házasság 33 éve is ilyen módon megmarad. Lehet aztán előre nézni, és új utakat keresni, az idő visszafordítását ez a darab sem tudja megígérni.
ps. A bejegyzésben Éder Vera fotói láthatóak, amelyeket A Rózsavölgyi Szalon bocsátotta rendelkezésemre. Köszönet!
