A Rózsavölgyi Szalon a tavaly februárban bemutatott egy egészségügyi témájú darabot (Istenek tanácsa - a szervátültetésről), és most az idei évadot is egy hasonlóval kezdi. Na nem egészen, mert ez most egy gyógyszerkísérlet mellékhatásairól szól.
A hazájában elismert kortárs angol szerző, Lucy Prebble darabja 2012-ben elnyerte a kritikusok díját és közönségsikert is aratott Londonban. Érezzük rajta, hogy nem magyar dráma, ugyanis itthoni közegbe helyezve a darab egészen másról kezdene szólni, inkább arról, hogyan éljünk túl néhány napos kórházi tartózkodást, nem maradhatna a fókuszban semmiképp az a gondolat, hogy érzelmeink mennyire magyarázhatóak egyszerű biológiai folyamatokkal. Létrejöhet-e gyógyszer hatására a szerelem? - ez itt a kérdés most és szemmel láthatóan nem egyszerű rá választ találni, de úgy tűnik, hogy igen és amikor a szer hatása múlik, akkor pedig hajlamosak vagyunk ragaszkodni hozzá.
Eddig is meg voltam győződve arról, hogy nincs objektív kritika, és a nézői benyomások döntő mértékben függenek attól, hogy az illető éppen nem éhes-e, nem túl fáradt-e, nincs-e valami olyan nagy gondja, amely eltereli a figyelmét az adott előadás élvezetéről, illetve még a korábbi előélmények is mind beleszólhatnak abba, hogyan alakul ki a véleményünk egy produkcióról, igazán nehéz mindentől függetleníteni magunkat, vagy legalábbis tiszta képet alkotni elfogultságainkról.
Jelenleg máshogy érintett az előadás, mint érintett volna például a múlt pénteken. Ez a hetem egy színházi rosszulléttel indult és kedd estig egy kórházban gyűjthettem primér élményeket. Ahelyett, hogy ezt hosszan részletezném, mindössze annyit: sokadszor is az volt a benyomásom kórházba kerülve, hogy az ápolók-orvosok többsége (DE NEM mindenki!) tárgyként kezeli a betegeket, és kevés más helyzetben lehet ilyen nagyfokú kiszolgáltatottságot megtapasztalni, mint éppen egy kórházban. Nemigen tudnám elképzelni, hogy önként, akár nagyobb anyagi haszonszerzés reményében visszafeküdjek, ahogy a darab szereplői ezt tették. Egészen mellékes tanulság, hogy amíg egy negyedórás vizsgálatra elvittek, a pénzemet is ellopták a táskából. (Igen, mindenki kap papírt, figyelmeztetik, hogy ne hagyja az értékeket őrizetlenül - ezt érdemes komolyan venni.) Miután szerdán a gyerekosztályon a lányomnak volt egy előre tervezett rutinműtéte, még újabb két napnyi élményt sikerült szereznünk, amely valamivel biztatóbb volt, de ezek a benyomások is nagyon távol vannak az angol egészségügy helyzetétől, amely ezen a darabon keresztül leszűrődik. Ráadásul egészséges embereket látunk, akiknek - a darab elején legalábbis - semmi különös baja nincs, olyanok, mint mi nézők.
Látunk két kísérleti alanyt, akik még nagyon fiatalok és látunk két orvost, akik már túl vannak életük felén, túl vannak a nagy reménykedések és a nagy csalódások korszakán. A darab, amelyik azért nagyon tanmese ízű és a mesterkéltségét csak a színészek játéka tudja tompítani valamelyest, együtt mutatja meg őket, honnan hová szoktunk eljutni miközben múlnak az évek.Nem véletlenül népbetegség a depresszió...
Nem biztató ez a kép, még akkor sem, ha azért az előadás végén némi reménysugárral enyhít a szerző. De mi mégsem ennek hiszünk, hanem a keserű mondatoknak, amikor az élet unalmasságáról szólnak a szereplők (igen, ha éppen nincs nagy baj, akkor meg unalom van), és persze többről is szó esik: minden cselekvésünkkel a halál közeledésével akarunk megfeledkezni.
Ha csak a darabot nézzük, nem győz meg minket arról, hogy van benne valami igazán különleges, amely magyarországi színpadi megvalósítás után kiált. Ugyanakkor mivel kevés (4) szereplős, mindössze két helyszínes, és jó színészi feladatok vannak benne, érthető, hogy a Rózsavölgyi bevállalta a bemutatót. Valló Péter rendezése kihasználja a Szalon adottságait, vetítéssel segíti elő, hogy még jobban magunk elé tudjuk képzelni a beszélgetések színterét. (Díszlet: Enyvvári Péter)
Én - mivel öt percet késtem, az első részt az utolsó sorból néztem, de a szünet után már átültem a legelsőbe, ahol volt hely és megállapítottam, hogy ugyan nagyon nem mindegy, hogy fél méterről nézi-e az ember a színészeket, vagy a terem végéből, de mégis átjött a lényeg a szalon utolsó soraiba is.
Tóth Ildikó és Lengyel Ferenc az idősebb generáció tagjaként, illetve helyzetüknél fogva irányítóként vannak jelen, ők azok, akik elvileg segítik a fiatalokat, ők lennének a gyógyítók. Hozzájuk kevésbé hálás a szerző, az ő szájukból egy-egy mondat színdarab szövegként hat és néha - ez volt az első nyilvános előadás, a sajtóbemutató - még kényszeredetten hat. Bejáratódik majd idővel, de jelenleg még csak nyomokban éreztem, hogy igazán élnek a jeleneteik.
Ami az előadás legfőbb erőssége: a két fiatal színész játéka. Porogi Ádám és Sodró Eliza másféle beállítottságú ember, a fiú lelkesedős-romantikus, a lányt több csalódása realistává és óvatosabbá tette, de alakításuk közös pontja, hogy alig érezzük, hogy színészeket nézünk, el tudjuk mindkettejüket ilyennek fogadni.Számomra egyikük sem újdonság, de akinek ez a két név nem mond semmit, azok majd kellemes meglepetésben részesülnek, ha elmennek a Rózsavölgyibe. (Merem remélni, hogy a másik két színész már senkinek nem újdonság...) Porogi Ádám Tristánként beszélő nevet kap, átjön a szerelem lendülete már egészen a darab elején is, mielőtt még igazán nagy dózisban kapná az antidepresszánst. Mi is megszeretjük az előadás közben és drukkolunk neki, hogy őt válassza a lány. Sodró Eliza józansága kellemesen kiegészíti, kettejük "hosszan elnyúló flörtje" elég érdekessé válik.
Az este folyamán el lehet gondolkodni a depresszióról, akinek van vagy volt, az megnyugodhat, hogy széles tömegeket érint, másrészt lehet jó színészeket nézni-felfedezni. És nem annyira mellékesen - ha már biológiai folyamatokról van szó - ehet közben egy süteményt is, hogy tovább javítsa a közérzetét. Ezek a mellékhatások érik a nézőt, ha jegyet vált erre az előadásra.
