Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Cser Krisztián részletes bemutatása éppen annyira szimpla feladat, mint Peer Gynt karakterét elemezni, akinek az alakja nemritkán jutott eszembe vele kapcsolatban. De azért próbálkozzunk a hagymahéjak némelyikének lerángatásával és átvilágításával.

IMG 20170821 073132

Cser Krisztián nemcsak Figaro (ahogy most is lesz hétszer szeptember 25-től), de sűrűn Kékszakállú herceg, néha pápa, néha ördög, operai repertoárja lassan hetven szerepet számlál, és még akkor nem beszéltünk az egyéb zeneművekről. Válogathattunk gyakori fellépéseiből, a koncertlátogatók és az operakedvelők is feltétlenül találkoztak már vele valahol, jövőre lesz pályakezdésének huszadik évfordulója. Semmi szüksége még egy mezeinéző-ajánlóra, erre a 150. vele kapcsolatos blogbejegyzésre sem. Aki a következőket elolvassa, úgyis azért teszi, mert már tudja, hogy ki az a Cser Krisztián.

A Művészt a nyomtatott sajtó, internetes oldalak, tévé és rádió is gyakran megszólaltatja, amit el akar mondani magáról, azt a számos riportban rendszeresen közölheti. Évek óta nagy kedvvel vesz részt az Operaház „Kinyílik a világ” reklámkampányában, ő volt a főszereplője a filmnek is, volt az Operamagazin címlapján, készült róla portré az M5 Opera Café műsorában, bevették az idei „Ki mer ma?”-vetélkedő művészei közé is. Méltatták nemzetközi lapokban is, mivel többször turnézott külföldön, pl. a Fesztiválzenekarral énekelt Sarastrót és Kékszakállút is.

A művész nemcsak jól tűri a felé irányuló figyelmet, de saját maga is gondoskodik arról, hogy legyen róla elég információ. Van saját honlapja, rajongói oldala a facebookon, wikipédia szócikke, jelentős mennyiségű youtube-felvétele. A karácsonyi vásárban az Operaház előtt szintén minden évben megtalálható, sőt nem kergeti el az előadásai után gratulálókat sem, barátságos alkat.

Könnyen megismerhető „a nyilvános felülete”, a közelség illúzióját kelti. Kicsit olyan, mintha a Kékszakállú herceg az ötödik ajtaját (a nagy birodalma e mögött van) előrelátóan folyamatosan nyitva tartaná, és így a nagy fényességben hosszú ideig fel sem tűnik, hogy van ott még hat bezárt ajtó is. Ez a kép jutott eszembe róla már három évvel ezelőtt, és azt hiszem, hogy illik rá a párhuzam.

A mezei nézőknek csak ezzel a szép és nagy birodalommal van dolguk, csak ez az, ami igazán lényeges számunkra – és nem borítják el az eget véres árnyat vető felhők tömegei. Lehet kekeckedni, én szoktam is, de Cser Krisztián előadásait nagyon könnyen lehet szeretni, rá lehet újra meg újra csodálkozni, és az ember megállapíthatja újra meg újra, hogy „jó lóra tett”.

Általa eljutottam más városokba, darabokhoz, amelyekkel sosem foglalkoztam korábban, illetve új gondolatok jutottak eszembe olyanokról, amelyeket már régen ismertem. Megnéztem miatta előadásokat, amelyeket magamtól kihagytam volna, sőt: ezeken olyan énekeseket is felfedeztem, akiket azóta szintén megszerettem.Ezek a járulékos pluszok is a Művész előadásaihoz tartoznak, komoly súllyal esnek latba.

Visszanézve a kezdetekre:

Cser Krisztián is szerepelt a Kovalik-Maraton énekesei között 2006-ban, sőt nem sokkal később énekelt a Fidelióban és az Elektrában is, de akkor még nem tudtam, hogy egy igazi operacsillagot nézek a kezdeti stádiumában, és akkor még nem vele (vagy mással), hanem az előadások egészének értelmezésével foglalkoztam, amely nem ment túl könnyen.

2008. november 9-én délelőtt viszont Pomádét néztem, és a már említett Geiger Lajos mellett azonnal megjegyeztem magamnak a királyt is, aki véresen komolyan vette a szerepet, és maga is elhitte, hogy Pomádé kénytelen lesz ágyban maradni „ruha hiány miatt”.

Akkoriban Cser Krisztiánnak nem is lett volna még annyi színpadi rutinja, hogy szétimprovizálja ezt a szerepet, bár a sok nézés (és három közönségtalálkozón elmondottak) alapján utólag azt bizton állíthatom, hogy a Művésznek egyébként sincsenek soha hasonló szándékai, a rendezői elképzelés szolgálatába állítja magát a legteljesebb mértékben– legyen szó „hagyományos vagy modernizáló” koncepcióról. Alázatos színész, nem bírálja felül az alkotói szándékot, sőt igyekszik megszeretni, amit amúgy is kénytelen csinálni. Az, hogy mennyire ért eredendően egyet a rendezővel, a nézők számára soha nem észlelhető, „nem tartja el magától” egyik szerepét sem. Ez az alkalmazkodó-önátadó hozzáállása mindenképp figyelemreméltó, a „civilek” is jól hasznosíthatnák ezt a képességét.

Nagyon jól tud rögzíteni, a partnerei támaszkodhatnak rá, ez nekem önmagában csak a számos Figaro-nézés alapján is átjött. (2015 tavaszán volt egyszerre néhány napon belül Figaro és Almaviva is más rendezésekben, egy évvel később pedig ugyancsak egy héten belül énekelte a Figarót magyarul (a 2.0-ban) és olaszul (az Operaház régi előadásában).

A Pomádén hozzáállása mellett a valóban gyönyörű, meleg tónusú, erőteljes basszbariton hangja is megfogott persze, amellyel azóta egyre érzékenyebben bánik. Nem véletlenül fedezte fel Marton Éva és került be a Zeneakadémián a különleges tehetségek osztályába. Az. Különleges tehetség, aki folyamatosan fejleszti magát. Mert a jó adottságok és a szerencse mellett rengeteg munka is kell a sikerhez, és Cser Krisztián azt is hajlandó befektetni.

Az első után még sok újabb „cserkrisztiános” Pomádét néztem, de eszembe sem jutott, hogy koncerteken is keressem (akár őt, akár mást), vártam, hogy az „én embereimet” műsorra tűzze az Operaház. Ez a számításom be is vált, jött néhány további nagy előadás.

Az újabb csodás eseményre 2013. március 9-ig kellett várni, amikor egy nagy lehetőséget kapott a Művész: Leporellót énekelt a frissen megnyitott Erkelben. Az előadásban korábban is igazán erőteljes Bretz Gábor mellé bekerülő Cser Krisztián vulkánszerű energiáival (a Stromboli szokott róla gyakran eszembe jutni, amely egy igazi non-stop működő vulkán), hatalmas és gyönyörű hangjával és háromszáz százalékos odaadásával hirtelen hozzáadta az előadáshoz azt, amitől az egészen rendben lett, és a többiek is végre méltóképpen érvényesülni tudtak. (Hárman is vannak köztük, akik ebben a Figaro 2.0-ban is énekelnek, Miksch Adrienn, Szabóki Tünde és Keszei Bori – kellett hozzá a jó csapat is, ha már a koncepció nem segítette őket.)

Ez az előadás nagyban felelős azért, hogy az opera felé vettem még inkább az irányt, a fiatal énekeseket figyelgettem minél többet, és próbáltam megfeledkezni a magyar színházi élet egyre jobban látható megosztottságáról.

Cser Krisztián alakításának annyira megörültem, hogy kapásból hozzákapcsoltam az „apoteózis” megjelölést, amelyet aztán később még egyszer alkalmaztam rá, amikor két napon belül volt az Operaházban egy szépen megvalósított Kékszakállú premierje (Mario és a varázslóval súlyosbítva), másnap pedig Figaro 2.0-bemutatója Szegeden. Elég extrémnek tűnt ez a kombináció, erős túlzásnak a terhelés, de óriási energiákkal ezt is megcsinálta. Az elmúlt négy évben nem ez volt az egyetlen feladat-sűrűsödés, néha játszott havi 17 előadást, vagy 14 nap alatt 11-et, 8 nap alatt hatot, többször volt duplázós napja – aki a honlapján a naptárat végigpörgeti, visszamenőleg is megítélheti a címekből, hogy melyik tűnik a leghúzósabb időszaknak. (Szép álom lenne minden énekesnek az egyenletes terhelés, de egy szint alatt megoldhatatlan, hol sok az előadás, hol túl nagyok a kihagyások – egyik sem szerencsés.)

Az apoteózis emlegetésén túl azt hiszem, hogy a 149 cikkben nem toltam túl a hozsannázást, nem bombáztam meg túl sok szuperlatívusszal szeretett Művészemet (nehogy agyonnyomják), kapott helyette (építőnek szánt) kritikai észrevételt bőven, mert nem váltam ennyi idő alatt sem vak rajongóvá, akinek voltaképp mindegy, hogy hol, kivel és mit, csak Cser Krisztián énekeljen. (Még mindig nem mindegy, bár valóban nagyon szeretném, ha minél többet hallható lenne minél többféle szerepben. De ha nagyon kevés magyarországi fellépése lesz a jövőben, akkor talán el fogok erre a szintre is jutni, nem kizárt.)

Cser Krisztiánt nézve folyamatosan feltételezem, hogy "van még benne bőven tartalék" és lesz még sokkal jobb is, és – ettől függetlenül - valóban így is tapasztalom, megy fel a pályája rendületlenül. Eddig végig megőrizte az „ifjú titán” benyomást, akin az „ide nekem az oroszlánt is”- hozzáállás érződik, hatalmas ambíció, némi nyugtalanság is persze, ami érthető, hiszen még hátra vannak nagy basszus szerepek, ő pedig szeretné magát megmutatni. Nem a beérkezett és „jóllakott” művész nyugalma árad felénk, és lehet, hogy soha nem is fog, mert mindig is a többet akarás feszültsége fogja fűteni. Majd kiderül.

Az énekest hallottam már „kevésbé bepróbált” előadásban, közepes, sőt gyenge partnerekkel is, egészen apró szerepekben, sőt betegen is, de ezeken az alkalmakon is elég érdekes tudott maradni, erős színpadi jelenléte mindig érvényesült és mindig igyekezett is a körülményekhez képest a lehető legtöbbet nyújtani hatalmas energiákat megmozgatva. Csak a maximumon működik, nem tud takaréklángon üzemelni, egészen mindegy, hogy milyen súlyú szerepet, hol és kiknek énekel éppen.

Hatalmas hangját viszont képes és hajlandó is szabályozni. Nagyon szépek a pianói, miközben alkalmanként le tudja nyűgözni a közönséget pusztán a hangereje is. Közvetlen közelről különösen könnyű a hatása alá kerülni, gondolok például arra, amikor Cilleiként a nézők között van egy rövid jelenése.

Talán most először fog a Művésszel megtörténni, hogy pályája alakulása szempontjából kulcsfontosságú feladathoz egy külföldi operaházban jut hozzá, idegen pályán fog bizonyítani. Ez az esemény egy újabb korszakváltást is jelez, majdnem öt évvel a Leporello, illetve tízzel a Pomádé után. Naptárából kiolvasható, hogy 2018. februárjától április végéig Wotant énekel Chemnitzben. Alkata, erős kisugárzása nagyon alkalmassá teszi erre, később jó eséllyel kerülhet be épp ezzel a szereppel a nemzetközi körforgásba, és ha ez így lesz, itthon egyre kevesebbet fogjuk hallani a későbbiekben. (Wotanból igazán nincs túlkínálat, Fischer Ádám nem tudott idén egy átütő Wotant sem szerezni a Wagner-napokra....)

Ez a fejlemény – az itthon lemondott előadásokra gondolva -  nekünk budapesti nézőknek kevésbé jó hír, mert negyedannyi lehetőség lesz a Művész megtekintésére, mint volt pl. három szezonnal korábban még (ugyan lesz néhány koncert, de az Erkelben a Figaro 2.0 után csak a Bohéméletben és az Álarcosbálban szerepel), mégis MUSZÁJ örülni ennek a fordulatnak, mert törvényszerű és pozitív folyamatot jelez. Az operaénekesi mesterség nem helyhez kötött, ott kell elénekelni a jó szerepeket, ahol mód van rá és egyébként is szükségesek a művészi fejlődéshez az új impulzusok, az új környezet, más rendezők.

((Jó lenne, ha minden magyar énekest hasonló okokból kellene nélkülöznünk. Az Operaház felújítása és a csökkenő lehetőségek miatt mindenkinek „előre kellene menekülnie” – nem nagyon van más kilátás amúgy sem, irány külföld. - Milyen kár, hogy nincs még egy másik önállóan működő operaház Pesten, a vidéki előadások száma is kevés, alulfinanszírozottak...))

Nincs más hátra tehát, ki kell használni az alkalmakat, amikor viszont nézhető a Művész – addig kell örülni neki, amíg lehet. MOST van itt a Figaro 2.0, és őt, illetve 29 kollégáját ebben jól meg lehet hallgatni, nem érdemes kihagyni. (Vannak hétvégi előadások is!)

Műsorszünet idejére pedig ott van például a youtube, illetve a honlapján az általa kiemelt felvételek. Én is ezt linkelem be, aki nem ismeri, válasszon abból, amit a Művész magáról meg akar mutatni.

Ilyentájt, évad elején rendszerint elhatározom, hogy eztán csak hátradőlök, és élvezem az énekét, a játékát sem elemezgetem részletesen, egy újabb túlírt mezei néző bejegyzés ide vagy oda, úgysem számít már túl a 150-en. Most, ha a megtekintési lehetőségek -relatíve - csekély számára gondolok, a maradék kritikusi lendületem is eltűnik. Meglátjuk, hogy sikerül-e „csak úgy” nézni, mert nézni azt mindenképp kell és érdemes.

ps. A fényképet tanítványom, Tápay Bálint készítette 2016. márciusában a József Attila Gimnáziumban a Cser Krisztián-közönségtalálkozón.

ps. 2017.09.09.

Aki most keresett rá először a Művészre a blogomon, remélhetőleg ezt az összefoglaló írást látja először. Éppen ezért, hogy ez is maradjon a tetején - illetve azért, hogy ezzel is jelezzem, ami nyilvánvaló, hogy egy újabb korszak következik - a 151. bejegyzéstől egy másik címkén találhatóak az újabb szövegek, mégpedig itt. Attól tartok, hogyha már ténylegesen főleg nemzetközivé válik ez a pálya, akkor jó sokáig nem fogom elérni a 300. cikket, mert évi 40+ megtekintés már az idei évadban sem lesz lehetséges, ahogy az elmúlt években tartósan az volt.

 

Címkék: Opera Figaro házassága Cser Krisztián Operakaland Figaro 2.0 Énekes-portrék

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6512764814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása