Nem emlékszem, hogy mikor fordult elő utoljára, hogy Almási-Tóth András zeneakadémistáival nem új produkciót mutatott be, hanem régieket szedett elő. Erős a gyanúm, hogy ez az Operaház kezdeményezésére történt, hiszen mindkét egyfelvonásos – Bella Mátétól „A tavasz ébredése”, és Solti Árpádtól a „La violetta” - kortárs operaként nagyon jól illeszkedik a Magyar Feszt programjába, és operaházi eseményként hirdetik.
A tavasz ébredését ha nem is a bemutatón, de egy későbbi felújításán láttam, írtam is róla. Végignézve a szereposztását, megállapítható, hogy a szereplők erős többsége foglalkoztatott operaénekes lett azóta, és ez jó érzés, reményt adhat azoknak a fiataloknak is, akikkel ezen az estén találkozhattunk.
Néhány év eltelt közben, de az előadásra főbb vonalaiban emlékeztem, és arra különösen, hogy sokkal jobbnak találtam, mint a prózai művet, amely alapján készült. Jóval tömörebb, megrázóan beszél a témáról, a serdülő fiatalok sérülékenységéről, a szexualitással kapcsolatos tudatlanság tragikus következményeiről. A táncosok optimális hasznosítása megint szembetűnő volt számomra, illetve a piros gyümölcsök „barbár” felhasználása ugyancsak – ez valóban mély nyomot hagy a nézőben. (Vajda Gergely karmester kevés kedvet érzett, hogy a tapsrendnél a szereplők közé merészkedjen, láthatóan nem akart átcaplatni a szétnyomott epreken. Érthető.)
Éppen azért, mert a rendezésről már írtam, és ezúttal nem értek újabb villámcsapásszerű felismerések ennek hatására, így pusztán annak a nyugtázása marad, hogy NAGYON örültem az előzőleg látott előadás után, hogy végre egy következetesen végigvitt koncepciót látok. Ez a mai operarendezéseket látva nem kis dolog, nem lehet Almási-Tóth András munkáját eléggé dicsérni.
De legyen szó most már az énekesekről.
Horti Lilla Igazgatónőként az az egyetlen személy, akit az előző felújításban is láthattunk. Jó választás a szerepre, érezzük, hogy meggyőződésből ilyen korlátolt, és sosem fogja megérteni a rábízott diákokat. Nem jelent számára most sem problémát, hogy a diákoknál nem idősebb egyébként, sikerül érettebbnek mutatkoznia.
A hallgatók ugyan mind fiatalok, de még egy jó tíz évet így is vissza kell menniük az időben, hiszen serdülőket játszanak, és ez nem könnyű feladat. A korábbi felújításból emlékezetes volt számomra Hajnóczy Júlia Wendlája, azt láthattam, hogy egy jó színész-énekes egészen közelivé tudja tenni szereplője személyes sorsát, így tragédiája igazán megrázott. Nagy Zsófia, aki ennek az előadásnak a főszereplője, ennyire még nem kiforrott színész, hiába fiatalabb és kétségtelenül üde jelenség. Összességében is azt mondhatom a diákok megszemélyesítőiről, hogy jók a színpadon, jól énekelnek, sőt érződik még a csapatmunka is, a hallgatók kiegyenlített teljesítményt nyújtanak. Molnár Tímea Ilse szerepében talán mégis nagyobb nyomot hagy, többet megérzünk sorsának drámaiságából. Szerethetőek a többiek is, Menyusként Dargó Gergely, Marciként Beeri Benjámin, és a két lány, Fürjes Anna és Molnár Anna is. Jó feladat volt ez számukra, de nem olyan típusú, amelyben bravúrosan csillogni lehetett. Itt most nem egyes énekesek virtuozitásának lehetett örülni, mint tegnap Pécsett, hanem egy egységes, jól átgondolt zenés színháznak, és én voltaképp az ilyen produkciókat szeretem a legjobban.
A második részben Solti Árpád „La violetta” című egyfelvonásosát élvezhettük, amely a felszínen mindenképp vígopera, de tragikus kicsengés ebből is kiérezhető, illetve mély tudás a színházi üzem működéséről. Az alapja Molnár Ferenc „Az ibolya” című darabja, amelynek nagyon jól meghúzott változatát hallhattuk elénekelt változatban. Én a magam részéről örültem annak is, hogy ismét találkozhattam ezzel a szöveggel, ráismertem nem egy mondatra, amelyet a librettista változatlanul meghagyott.
Két férfiszerepen túl hat énekesnőnek ad jó feladatot, ez is olyan opera, mintha éppen vizsgadarabnak írták volna. Ez is felújított előadás, viszont valami miatt kimaradt korábban, így nekem újdonság volt.
Egy színházigazgató irodája az egyetlen helyszín, aki meghallgatást tart. Nem főszerepre, mindössze kóristákat szeretne felvenni. Erre a pozícióra is tömegesen vállalkoznának, és a jelentkezők önérvényesítő nyomulása túlságosan is megviseli. Ez a mű alaphelyzete.
Egy igazi Molnár Ferenc előadást láthatunk, ennél ideálisabb szereposztást nem is tudnék magam elé képzelni. Gaál Csabának valóban elhihető, hogy szeretne végre látni egy olyan fiatal lányt, aki alkalmas lesz kóristának, és nem csábítással próbálja elnyerni az állást. Pech, hogy miután a zeneszerzővel – Erdős Attila játssza – cserélt, továbbra is őt fogja az új jelentkező vonzónak találni.
Igen, van valami a Gaál Csaba által játszott karakterben, (és közbevetem, ezt érzékeltem már Papageno alakításában is), ami miatt, ha színpadon van, akkor ő lesz a legszimpatikusabb szereplő. Nem lehet nem szeretni ezt a morgolódó embert, ráadásul igazán szép és meghitt az a pillanat, amikor Ilonkával egymásra találnak. A műből nem derül ki, hogy lesz-e bármi közük is egymáshoz a későbbiekben, de itt láthattunk egy igazi találkozást, és már ez sem kevés. Önmagában ez a rövid jelenet is megérte, hogy megnézzük az előadást. Molnár megmutatja, hogy a színház világában mennyire felületesek a gyorsan kialakult kapcsolatok (az ő tapasztalatai erre utalnak), de mi hozzátehetnénk, hogy olyan nagyon nincs ez másként a civilek köreiben sem.
Gaál Csaba nagyon alkalmas zenés színész, voltaképp meglepő, hogy nem csábította el például az Operettszínház. Ugyanezt gondolom Erdős Attiláról is, akit nemrég egy pécsi operavizsgában is néztem, korábban Vámpírként. Nagy szükség lenne rá ezeregy előadásban, és persze az is kérdés, ha végez, akkor ki léphet a helyére itt az operavizsgákon– nem érzékelem, hogy a fiatal baritonok tolonganának,( basszistát pedig nagyítóval sem lehet a kezdők között látni, vagy ha vannak is, akkor nagyon eldugják őket).
Erdős Attila a színház világába frissen bekerült zeneszerző, akit még megvezethetnek a primadonna hisztirohamai, akit még felvillanyoz a sok fiatal nő csábító tekintete. Jó a két férfiszínész összjátéka, jó ez a kontraszt, örülünk mindkettejüknek.
És persze nagyon jól ki vannak találva a korhűség benyomását árasztó jelmezek, Kuti Letícia és Mikes Anna már a ruhákkal is jellemzi a hat jelentkezőt, akik egymás után megpróbálják az „édes igazgatót” lehengerelni. Farkas Judit, Zuzana Kohutová, Havár-Ferenczy Vivien, Bojtos Luca és Szigeti Karina mind-mind egy-egy szín, bár a nyomulás közös bennük, látjuk, hogy Molnár Ferenc jól érzékeli, hogy a színházi pályát választók milyen tipikus háttérrel rendelkeznek, és bemutat egy sor lehetőséget. (Most lenne jó ide betenni néhány képet, ha lennének az előadásról…)
Hozzájuk képest valamivel több idő és kiemeltebb figyelem jut a kivételnek, aki az ál-igazgató csábítása elől a valódi karjába menekül. Ilonka álomszerep lehet a fiatal színésznők számára, Kiss Diána is remekül hasznosítja a jó lehetőséget. Ibolyát látunk, érezni az illatát, de mintha egy rózsához hasonlítana, mert tövisei is vannak. Nem biztos, hogy Gaál Csaba igazgatójának könnyű élete lenne, ha behódolna neki.
Mindkét egyfelvonásost nézve beragadt nekem még az elsőből az a mondattöredék, amit a címben is hasznosítottam – „nem lehet szeretni” -, egymástól végtelen messzeségben lévő emberek sikertelen próbálkozásait látjuk a kapcsolatteremtésre. Az akadémistákat mégis jól esett hallgatni, most is, ezen az estén is. Örülök, hogy a pécsi kalandom után visszaérve azonnal őket nézni mentem, és még most, már három nap távlatából is jól esik visszagondolni rájuk. Várom a viszontlátást az ország mindenféle zenés színpadain!
