A Zsidó Művészeti Napok keretében a MOM kulturális központba mentem, életemben először. Negyedórára van, számtalan programot kínálnak, főleg filmvetítéseket, táncszínházi előadásokat és koncerteket, és most a műsor engem is idevonzott.
Ma este ennedik alkalommal is megállapítottam, hogy ha valaki megnézi Hábetler András valamelyik operabeavató célzatú vállalkozását – legyen az áriaest, vagy kicsit átalakított opera, amilyen a múlt heti pécsi is volt -, biztosan a hatása alá kerül. Lehetetlen, hogy ez ne fogjon meg akár egy olyan nézőt is, akit a párja/anyja/üzlettársa vonszolt ide magával, és egyébként be nem tenné a lábát az Andrássy úti palotába, vagy az Erkel Színházba. Persze, hiába van ez így, ha felbátorodik, akkor a műfaj vezérintézményében még mindig többségében olyan színjátszási stílust képviselő előadásokkal találkozna, amelyik ettől a valódi emberekről szóló, igazi kapcsolatokat megmutató opera-világtól idegen, így sajnos a legtöbb esetben csak visszavadulna.
Mondom ezt azért, mert a délelőtt folyamán módom volt egy ún. hagyományos, leginkább tablók váltogatásából álló Bánk bán előadáson részt venni, amelyiket ugyanígy a műfaj megszerettetésének a céljával játszanak húsz alkalommal, négy szereposztásban. Persze abból jobban látják a diákok, hogy milyen szokott egy átlagos előadás lenni. (Nagyon kevés énekesről hihető el játéka alapján, hogy az, akinek mondja magát.)
Ez a Bánk bán mindenesetre friss kontrasztot adott, nem mintha nem láttam volna 50+ hasonlót amióta írom ezt a blogot, amelyik bedarálja a legjobb színész-énekeseket is. Vannak persze kivételes csodák, amelyek közül az idei top-élményem csak ide kívánkozik, mert ennek az előadásnak az egyik szereplőjéhez köthető.
Február 19-én csakis Mester Viktória címszereplése miatt bevállaltam egy olyan Carment, amelyről már három korábbi alkalommal megbizonyosodtam, hogy „nem az én előadásom”. Ennél finomabban nem tudom kifejezni, hogy mennyire elégedetlen voltam a rendezéssel. (Tegnap a véletlen összehozott a Karinthy Színházban a díszlettervező Székely Lászlóval, aki nyilván örömmel vette, hogy ezeket a hiányosságokat neki is emlegettem azért hozzá téve, hogy a szereposztás úrrá lett a problémákon - ezúttal.) Ezen az emlékezetes napon azt kellett látnom, hogy még ezt a rendezést is életre tudta kelteni Mester Viktória, aki „IGAZI” Carmen, akinél jobb és valódibb Carment sose láttam, lehet, hogy nem is fogok, sőt, lehet, hogy nem is vágyom másikra. (Sokat számított akkor, hogy a többi főszereplő is egészen alkalmas volt, lehet, hogy gyenge partnerekkel ő is bebukta volna az estét.)
Ezt, hogy mennyire száz százalékosan éli a szerepét, ma is bizonyíthatta, ugyanis Bácskai Juli terápiájára Don Jose – Boncsér Gergely – magával vonszolta. Minden prózai mondata, ahogy leginkább szánalommal nézett a férfira, akit tekintete plüssmackóvá változtatott, azt mutatta, hogy akármeddig tudna szerepben beszélni múltjáról, jelenéről. Ahogy a közönség sorai közé lépett a Kupola terem intim terében, kipécézett nézőket, flörtölt velük, megigazította a gallérjukat, mindenkit megbűvölt, a nőket is. Nemigen tudtunk másra nézni. Már az, ahogy a gondosan ráerősített mikroportot letépte magáról a száma elején, rendkívül sokat mondott. Valóban az volt az érzésünk, hogy igen, Carmen jött el a terápiára, valósággá vált a fikció.
Ami számomra még inkább megemelte ezt a produkciót: a művész mindössze hat napja játszott Charlotte-ot a Wertherben, aki gyökeresen eltérő karakter – Carmen valószínűleg hatalmasakat nevetne a problémáin és a vívódásán, ha összefutnának Mester Viktórián belül.
Ami nagyszerű volt ezen az estén, hogy most nem a „futottak még” kategória következik, hanem azt mondhatom, hogy Hábetler András nagyon jó ízléssel válogatja meg a barátait, és a többi művész hasonlóképpen nagyon átélten játszott, sőt mi több, amit legjobban szerettem: szerepben maradtak végig, amikor valaki más énekelt, akkor megtartották a saját figurájukat. Ezt szoktam leginkább hiányolni a „hagyományos” előadásokban, a színpadon leginkább operaénekeseket látunk, akik más énekeseket néznek – jó esetben – nagyszerűen énekelni.
Boncsér Gergely szintén végig szerepben maradva beszélt, Don Jose szempontjait élte, láthattuk, hogy mindketten mélyen elemezték ezt az élethelyzetet, és aki nem gondolt bele az operába komolyan, az most átgondolhatta, hogy két ennyire más vérmérsékletű, életvitelű ember hosszú távon valóban nem tud mit kezdeni egymással.
De ez most in medias res kezdés volt, mert a Carmen az este középső eleme volt, egy párterápia-imitáció. Az este csoportterápiával indult.
Három nagyon eltérő hátterű operahős terelődött össze – egy bizonyos Norina, Almaviva grófné és maga Don Giovanni, akiről megtudtuk, hogy „a Don a vezetékneve”. Mindhármuk esetén megtörtént a mélyfúrás, szóba kerültek szexuális problémák a férfi szereplőnél, aki természetesen a közönség néhány tagján túl a színpadon ülő mindhárom hölggyel igyekezett foglalkozni egyénre szabottan. A Katalógus áriát énekelte, amely esetén nem zavarta meg, hogy az Leporellóé lenne, átírta saját magára, egészen szabadon változtatott rajta. Már jó ideje azt gondolom, hogy a Figaro 2.0 után nagyon ideje lenne Hábetler Andrást felkérni egy Don Giovanni rendezésre, ebből a gesztusból is következtethettem arra, hogy készen van rá.
Hábetler András Don Giovannijának az sem volt akadály, hogy más operák szereplőivel keveredjen, nagyon ügyes fordulattal eljutott oda, hogy a Grófnéval énekelte a „la ci darem la mano”-t (majd sietve valóban távoztak), és így immár elmondhatom, hogy Fodor Beatrixot immár nemcsak Donna Anna és Donna Elvira, hanem végül Zerlina szerepében is hallhattam. Az énekesnő mellesleg a kedvenc előadásom - a Figaro 2.0 - legkedvesebb szereplője, amelyből idén csak egyetlen egy volt szeptemberben, és a következő szeptemberig kell várni a többire. Ennek a felfogásában és kicsit átalakított zenével énekelte most a Grófné második áriáját, két részletre bontva. Róla is elmondható ugyanaz, ami Mester Viktória Carmenjéről – nagyon mélyen megvan neki ez a szerep. (Talán 11 alkalommal is írtam arról, hogy milyen csodálatos Grófné, most megint láthattam ezt.)
Keszei Bori Norinája, amelyik később Laurettára változott, nagyszerű kontrasztot jelentett – láthattunk egy boldogtalan szinglit is, egy erős nőt, aki talán éppen ettől gyenge. Talán Keszei Borinak ment a legjobban az, hogy igazán életszerűen reagáljon az összes helyzetre, és ő is gyönyörűen énekelt.
Közbevetés: az előadás előtt az előtérben várakozva két idősebb hölgy mellém ült a padra és az egyik azt mesélte el, miként választották éppen ezt az előadást. Voltak hétfőn – azaz három napja – az Óbudai Társaskörben, meglátták ugyanennek a csapatnak az Operaestjét, megtetszett nekik Hábetler András „laza műsorvezetése” és „a két szoprán különösen”, így most KÉT nap kihagyása után még egyszer hallani akarták őket. Hát tessék, így megy ez. Ha hat valami, és tetszik a mezei nézőknek, akkor hajlandóak arra újra meg újra visszaülni. Láttam kórossá váló eseteket (és most nem a magaméra gondolok elsősorban), nem lehetetetlen függővé válni akár operaénekesektől, színészektől, vagy még durvább esetben társulatoktól, de jelenleg úgy tűnik, hogy ezek a hölgyek nincsenek veszélyeztetett helyzetben, bírni fogják a strapát, még nem megnézhetetlenül sok fellépése van a Fa-Re-Mi-Do Társulatnak. Én persze bízom abban, hogy nemsokára ez másként lesz, és az egyre több Hábetler-előadás követése időigényesebb lesz.
Aki most azt hiszi, hogy vége a bejegyzésnek és nyavalyás két oldalnál nem szántam többet erre a nagyszerű estére, téved és nem olvas tőlem elég bejegyzést. (Még van majdnem egy egész oldal.)
Ahogy hallgattuk Bácskai Juli lezáró szavait, mi is gondolhattuk ezt, hogy vége, de erre egy nézőnek látszó egyén jelentkezett, hogy a pénzéért ő még többet szeretne, például azt, ha vele is személyesen foglalkoznának. Aki sosem jár operába, talán azt is hihette, hogy ez az igazság, egészen addig, amíg Szvétek László be nem mutatkozott Don Pasquale néven.( Én láttam ebben a szerepben, egészen nagyszerűen lényegül át – csak valahogy sikerült volna az előadás díszletéről-jelmezéről megfeledkeznem, biztosan visszaültem volna idén is, mert jók voltak az énekesek.) Ezen a ponton már Hábetler András úgy érezte, hogy a kisujjában van a pszichológusi szakma, simán el tudja intézni Bácskai Juli nélkül is Don Pasquale kezelését – valószínűleg húsz perc alatt akarta helyreállítani. Ugyan ez nem történt meg mégsem, de a híres kettős elhangozhatott és mindkét énekes kedvére kihadarhatta magát, bravúroskodhattak.
Ezek után az előadás végül a közönség megénekeltetésével ért véget, Köteles Géza karmester, a Hábetler-produkciók alkotó-társa most is rendíthetetlenül zongorázott.
Nagyon jó este volt, egészen feltöltött állapotban mentem volna haza ezek után mindenképp, de bónuszként találkoztam egy olyan tanítványommal is, akivel még az első munkahelyemen töltöttem két évet – a kilencvenes évek végén. Őt is Hábetler András korábbi programjai vonzották a helyszínre – olyanokat is említett, amelyekről én még csak nem is hallottam, hiszen az énekes-rendezőnek éppen az önreklám nem a legerősebb oldala. De hát ilyenek vagyunk – operaénekesek és civilek egyaránt – nem egészen tökéletesre sikerült, de talán mégiscsak szerethető emberek. Ebből a mai Pszichoszínházból ez jött le nekem. Várnám a folytatást, megnéznék végre egy alaposan kielemzett Kékszakállú herceget is, ha kérhetem…(Vagy még inkább azt is Hábetler-átiratban, modernizálva, kiforgatva, ami belefér....)